Szolnok Megyei Néplap, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-06 / 104. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. MÁJUS 6. Széchenyi karolta fe! az ötletet II budai alagút históriája A Tisza árterénr felszára- dóban a harmat. A szél is alábbhagyott, egyre kedvezőbb az idő. Mindezt az ejtőernyősök elégedetten nyugtázzák. Az alakulat sorállományának egy része most ugrott először. Felszabadultabban készülődnek a továbbiakra. Közéjük tartozik Márton Sándor honvéd, aki álmában sem gondolta, hogy valamikor ilyen alakulathoz kerül. — Bevonulásom előtt morzézni tanultam, azt hittem, híradós leszek. Amikor a seregben az első este megkérdezték, hogy akarok-e ugrani, azt feleltem, szeretném megpróbálni. — Nem félt? — Egy kicsit féltem, de a kíváncsiságom legyőzte a félelmemet. Igaz, amikor kinyílt a gép ajtaja, és megcsapott a szél, egy kicsit megtorpantam. Civilben hegesztő vagyok, dolgoztam már templomtornyon, szerelőcsarnok tetején — egyszer le is estem — hozzá vagyok szokva a magassághoz, de ez azért más. Előtte soha nem repültem. Először még a célkereszttől távolabb értem földet, de a többi ugrás már jobban sikerül. Most már a gép elhagyásakor nem csukom be a szememet, élvezem a zuhanást. Farkas István zászlós viszont fiatal kora ellenére öreg róka a szakmában. A napokban ünnepelték kétezredik ugrását. Már középiskolai tanuló korában tagja lett a Ganz-MÁVAG ejtőernyős szakosztályának. Az első ugrás élménye a sokadik után is kitörölhetetlen emlékezetéből: — Nagyon alaposan felkészültem, elsajátítottam mindazt, amit előzetesen tudni kell. Jó erőben voltam, hiszen úsztam és cselgáncsoz- tam. Biztos voltam abban, hogy kinyílik az ejtőernyő, Farkas István zászlós Márton Sándor honvéd Ejtőernyő-hajtogatás az ugrást megelőző éjszakán mégis jó, ha két órát aludtam. Utána meg azért nem aludtam, mert az avatásom miatt (az oktatók derékszíjjal társaim tenyerükkel csaptak a fenekemre) napokig nem tudtam hanyatt feküdni. Amikor katona lett, már 183 ugrást, jegyeztek naplójába. Most paplanernyővel ugrik, ejtőernyős kiképző és ugrató parancsnok. Nem csoda, ha így nyilatkozik: — Semmiféle félalemér- zetem nincs. A gépet elhagyva visszanézek a pilótára, tisztelgek neki, majd játszani kezdek a levegőben. Csinálok egy hátraszaltót, zuhanás közben megfogom társaimat és így tovább... Kétezredik ugrása után „A Haza Szolgálatáért Érdemérem” ezüst fokozata után megkapta az arany fokozatot is. Amikor terveire fordul a szó, csak annyit mond: — Ejtőernyővel szeretnék nyugdíjba menni.. Beszélgetésünk közben folyamatos, fegyelmezett sorban vonul a helikopterhez az állomány. A parancsnok szakértő szemmel figyeli ugrásukat. — Egyre jobb — állapítja meg. Az avatatlan szemlélő is ugyanerre a következtetésre jut.- Szemmel láthatóan jó munkát végeztek a kiképzők, kitesznek magukért az újoncok. Fotó: Nagy Zsolt Szöveg: Simon Béla 125 éve, 1857. április 30-án átadták a forgalomnak a Lánchíd tengelyében a budai vár alatt húzódó alagutat. Az alagút „históriáját” Karinthy Frigyes 200 évvel korábbra vezeti vissza. „Körülbelül a XVII. század közepén bevándorló sörkereskedők különös hírekkel riasztották fel Budát. E hírek szerint a Duna túlsó partján (ahova, tekintve, hogy a budai korcsmák ablakai nem arra nyílnak, a budaiaknak még nem volt alkalmuk kilátást nyerni), tehát a Duna túlsó partján már kétszáz éve idegen néptörzsek várost építettek, és a legszemtelenebb módon fixírozzák odaátról a budai tejkereskedök templomba menő szende leányait. Kiderült az is. hogy a tolakodó várost Pesztnek hívják, azokról az Ofen nevű kályhákról, amelyeket a budaiak átdobáltak használat után. Buda lakossága ,„Téziz a svenerei” jelszóval ünnepélyes megbotránkozását fejezte ki a sajnálatos események felett: ezúttal elhatározták, hogy fallal kerítik körül a várost, a sértő viselkedésű szomszédok közeledését ekként megakadályozandó. De ekkor hallatlan szemtelenség történt. Kitűnt, hogy a pesti oldalon már előzőleg hidakat kezdtek el építeni, amelyek éppen most értek át a budai partra. Hiába nyomták vissza dühösen a budaiak a hidakat, a túlsó parton még jobban nyomták őket. Erre a budaiak a Lánchidat hirtelen eleresztették! mire a Lánchíd a túlsó nagy nyomástól beleszaladt a Várhegybe, és Pesten hasraestek az emberek. így származott az Alagút. Pesten aztán visz- szahúzták a Lánchidat.” Valójában egészen másfajta összefüggés van az alagút és a Lánchíd között. „E szép mű is. mint annyi szép és jó a .hazában, gróf Széchenyi István eszméje, a kivitel dicsősége azonban az építtető társaság erélyes elnökéé, Ürményi József úré és Clark Ádám angol nemzető, de nálunk már meghonosodott építészé” olvashatjuk az 1895-ben megjelent ismerettárban. Az alagút ötlete valószínűleg Novák Dánieltől származik, aki 1838-ban a „Honművész” lapjain hozta nyilvánosságra elképzeléseit a felépítendő alagút előnyei-- ről és gazdasági jelentőségéről. Széchenyi felkarolta az ideát és elnökletével 1845- ben megalakult a Budai Tunnel Társaság, 300 ezer pengős költségvetéssel. Az építkezést 1848 telén kezdték volna meg. A terv a szabadságharc viharában feledésbe merült, a munkálatok csak 1853 februárjában kezdődhetnek meg. Három irényból kezdték meg a fúrásokat és hét és fél hónap múlva már át lehetett menni a hegy alatt. Az építésvezető, Clark Ádám írta: „Éppen most érkeztem Pestről az Alagút megnyitási ünnepségei után, helyesebben a 10—12 láb keresztmetszetű próbavágat megnyitásáról. Ügy emlékszem, annak idején írtam, hogy az ásatást a hegy mindkét oldalán kezdtem el, ugyanakkor egy 200 láb (kb. 61 m) mély aknát is nyitottunk felülről, örülni fognak, ha megtudják, hogy a különféle fúrások pontosan találkoztak. Így hát a nyilvános megnyitási ünnepségen, amikor egy vékony falrészt a Társaság elnökének közreműködésével lebontatott... láthattuk egymást az Alagút egyik végétői a másikig. Nagy meglepetésére a jó népnek, akik a munka folyamán rázogatták bölcs fejüket és jósolgatták, hogy találkozás helyett keresgélni fogjuk egymást a hegy belsejében ... Az én próbafúrásom olyan egyenes, mint a lénia.” A kocsiforgalom 1857. április 30-án indult meg. A gyalogos átmenet díja 1 krajcár, lóé 3 krajcár volt. (A katonaságnak nem kellett fizetni annak fejében, hogy a robbantásokhoz szükséges 800 mázsa lőport ők ajándékozták az építőknek.) A vámot, a lánchídival egyetemben a proletárdiktatúra törölte el 1919-ben. Ekkor cserélték ki a gázvilágítást is villanyra. Az alagutat elkészülte után már sokszor felújították. A fő problémát a • vízbeszivárgások pkozták, ami ellen a századvégen a fiákereseknek az átkeléshez esernyőket kellett rendszeresíteni az utasok védelmére. Ezt a problémát megnyugtatóan csak az 1973-as felújítás oldotta meg. Ekkor burkolták be kék-fehér üvegmozaikkal a falat. Az alagútba a lánchídival megegyező nátriumlámpákat szereltek fel, s felújították az útburkolatot is. A réginél 20-szor erősebb szellőzést 3 automata ventillátor biztosítja. Az alagút az ugyanakkor újjávarázsolt Lánchíddal pompás építészeti együttest alkot. E dicsérő sorokat 1859-ben írták: „Ily művek dicsőségére válnak a nemzetnek, szépítik a fővárost, egyszersmind hasznosak a lakosoknak. Midőn távollévő hazánkfia, valamelyik vasúton Pestre repülvén, hová régebben csak nagy fáradtsággal s időveszteséggel vergődött a rossz utakon, meglátja itt a nagyszerű Lánczhidat, s ennek folytatását, a budai Alagutat: szíve büszkén fog feldobogni, hogy hazánk már ily művekkel is bír. s áldva említi a nagy tett hazafi nevét, ki ezeket teremtette ...” Hauer Lajos képriportja Az alagútnak a Krisztinaváros felöli sima homlokzata Clark Ádám halála után 1868—69-ben készült el, Frey Lajos budai építész terve alapján Az alagút csempeburkolata Kilátás az alagút tetejéről Látogatás Az öregasszony szombaton éjjel érkezett. Azonnal a műtőbe vitték, s az ügyeletes sebész hajnalig törődött vele. Másnap, hogy kórterembe került — amúgy öregesen — bemutatkozott a betegeknek. — Négy gyerekem fog látogatni — dicsekedett. — Jó gyerekek, >kedvelek hozzám, nem felejtik, hogy fiatalon özvegyen maradtam velük. Majd. meglátják, két szép szál ember, meg két lány. És - van ám unoka is, hajaj, de szépek. Az első délutánon még nem látogatta meg senki a frissen műtöttet. Magyarázta is este, hogy az egyetlen városban élő lánya, meg a veje biztosan a postára imént, küldik a táviratot a többinek. Aztán majd jönnek a kedvesek. Meg ugye, vasárnap, ki tudja, merre töltik a szabad idejüket, tán rájuk se talál ftönnyen a postás'. Hétfőn a betegek némelyike már vigasztalta. Látszott, minden ajtónyílásra felkapja a fejét, majd megreccsen a látogatásért. Kedden odaérkezett végre a lánya. Szabadkozott, nem hozott semmit, egyenest munkából jön. A testvéreinek is csak ma este ír majd még. Legyen csak nyugodt, itt jó helyen van. Eltelt pgy hét, s a beteg már a folyosón sétált. Akkor találta ki: mire a látogatás órája eljön, neki dolga van a fürdőszobában. Akkor úgyse foglalt se a kád, se a mosdó. Tán még a szennyesét is ki tudná már mosni. A látogatás végén csendesen somfordáit vissza az ágyára. Senki nem szólt egy szót sem, volt, aki evett, • más fáradtan lehunyta a szemét. . Aztán egy nagyhangú beteg elpanaszolta: — Olyan rossz ez a naponkénti látogatás. Az ember belefárad a beszédbe, a figyelésbe. — Ügy, úgy, kedves — kapott a szón az a kis öregasszony. — Azért mondtam én is a lányomnak, fiehogy napjában itt töltsék az estét! írja meg a többinek is, ne is gondoljanak velem! És elégedetten magára húzta a takaróját. Hangtalanul, csendesen álomba- sírta magát. . . — só — . -T-Jb<4ÉTM*. *í - SL * ?-,?■' f : r « *• f / ** r ' r1 r r r r r ' ! r / I M LM —! L L í ii —L _L ö I u ; 11111 I! i 11 ^ Hí i i | ? 1 rj | n i I
