Szolnok Megyei Néplap, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-24 / 95. szám

1982. ÁPRILIS 24. Irodalom» művészet Dénes György: Betonkalitka Betonkalitka. íme, itt lakom, itt megtöretnek minden vágyak, és nincs varázsa már az éjszakának, kőrengetegben vérzik a dalom. Szánom magam, mint szánja minden ember, kiben az égbolt csillagai laktak, és sejti már, hogy ablaka vakablak, csalt kínja nő a fölszivárgó csönddel, mert Árkádiát látja újra s újra, boldog honát az élet hajnalának, hol aranyalmát dajkáltak az ágak, s furulyaszó felelt könnyű búra. Hol vagytok, csillagok, hol lobogsz, csillag-ének7 Hallgat az éj kőketrecébe bújva. L. Gály Olga: Hazaálmodtalak Hazaálmodtalak. Kulcsod csörrent a zárban, s mint mindig, halkan osontál szobám felé, nem ütve zajt, akár gyanakvó Szerető, ki sejti, hogy ujjaim az írógép billentyűit becézik, Szájad széle lebiggyedt: lám, ilyen vagy! Nem rám gondolsz — lelked prédára adod a démonoknak. Ám biggyedt ajkad mögött érzem szíved rejtett örömét, hogy újra így együtt vagyunk, egyek vagyunk ebben a soha el nem pihenő, termő lüktetésben, amely hol elválaszt, hol összeköt, mint egybekapcsolt vérkörök. Hát jöttél? — szokásosan kérdem, s már nyújtom is feléd karom, de ébredek, s te nem vagy már sehol. Hallom, a régi hídon át tehervonat zörgő vashernyója araszol. öt óra van. A le sem pihent nap felkelt. A fák még gyorsan összesúgnak világgá induló utolsó leveleikkel. Látod — most te csaltál meg. Hazaálmodtalak, s te ezt adod magad helyett? A vonatrobogást és a köddel pipáló reggelt? Lendvay Éva: Családapa Házat épített, megvetette lábát a biztonságos otthoni talajban, gyökeret vert és növekedni kezdett. S nemzett sok karcsú fiat .és leányt. A felesége mindennap veszekszik, njátapad, vérét szívja, pazarol, a lánya kissé léha, kicsapongó. (Megsúgom: az az apróság amott zabigyerek!) Sok a probléma, viharos, bonyodalmas a családi élet — mondja amott két kóró agglegény, unalmasak, fehérek, ostobák. Polner Zoltán: A történelem tigrise Az iszony végrendeletei: széttépett arcok. Én csak a hullamerev egekre emlékszem. Lapul a történelem tigrise az éjben. Ki emlékszik a végrendeletekre? Honnan ez a sikoly szél, ez a Koponyák-hegye honnan? A történelem tigrise vár a bozótban. Véres állati üvöltés reszket a kövekben. Füstölgő sírkövek: Lidice, Dachau, Auschwitzi A történelem tigrise puhán lopakszik. Ki ne emlékezne a széttépett arcokra: gázkamrákban a világot szívünkre hagyták és láttátok a történelem fenevadját. iMiai z°itán: Cserebere szopránhangon aszkó Gábor hóna­pokig csereberélte garzon öröklakását úgynevezett tanácsi kétszobásra. Hirde­tett újságban, fán, falon, kirakat­üvegen és villanyoszlopon. Meg­nézett harminckilenc lakást. Egyik tetszett, másik nem, aztán, hogy otthagyta a mennyasszony, valamennyit elfelejtette, és úgy határozott, maradni fog. Elekor tűnt fel lakásán az a nő, aki nem hagyta, hogy elfelejtse. — Száznyolcvankettő nulla nyolcvanegy? — kérdezte az asz- szonvi hang, mikor Paszkó reg­gel fél hétkor álomittasan föl­szedte a rekedten csörgő telefont. — Száznyolcvankeltö nulla negyvenegy; téves — dünnyögte az újságíró, A magas hang na­gyot sikkantott. — Jujujuj, akkor nem is maga cserél lakást, és nem is újságíró, és biztosan aludt! — De én cseréltem — Paszkó a süketebbik fülére vette át a kagy­lót —, de már nem... illetve, én vagyok. — Istenkém, istenkóm. mégse hagytál cserben — trillázott az asszony. — Valaki azt mondta, hogy maga a cserélő újságíró, és rosszul adta meg a számot. Ugye nem készül sehová máma dél­előtt? Nekünk szabad a szomba­tunk. — Én? Azt hiszem, nem. Vagyis az uszodába készültem... — Ne. ne, csak azt ne, mert összedől bennem a világ — vá­gott közbe, a dallamos koloratúr —. én pont tizenegyre ott vagyok magánál, csak beugrók a fod­rászhoz, és akkor mindent, de mindent megbeszélünk. — A... a fodrászhoz? — kap­kodott levegőért Paszkó. — De miért pont tizenegykor? — A címét mondja, a címét! Gyorsan, mert szétmegyek’ — sza­kította félbe az asszony. — A dolog... életbevágóan fontos. Paszkó megmondta a címét, le­tette a kagylót, ki csoszogott a fürdőszobába, visszafeküdt. Arra ébredi, hogy cseng a telefon. — Száznyolcvankettő nulla nyolcvanegy? — kérdezte ugyan­az a hang. — Kész a fejem! öt perc múlva ott leszek. — Tessék? — dörgölte megsza- kállát a férfi. — Hogy ja? Jó, itt vagyok. A „hang” lecsapta a kagylót. Mire Paszkó ásítva megborotvál­kozott. csöngettek. — Ilyennek képzeltem! — ki­áltott lelkesen a hamvas szőke, illatos, középkorú és középterme­tű asszony a küszöb előtt topo­rogva. Félretolta a házikabátős Paszkót az ajtóból, és egyenest a fürdőszobába rontott. Fellobban- totta a gázbojlert, lehúzta a vé­cét, megigazította frizuráját a tü­kör előtt. Kézenfogva a szobába húzta az újságírót. — Ilyennek képzeltem. Ilyen naposnak, délkeletinek, világos­nak, tágasnak. És mégis icipici­nek. Megjegyzem, magát is —in­tett mosolyogva Paszkó felé a táskájával. — Most. hogy a gye­rekek lementek Bálványosra, és árva a ház és én egyre csak a lakásokat járom, most derül ki, hogy ez éppen nekem való. — ö... igen. Szabad a nevét? — kérdezte valamennyire magá­hoz térve a férfi. — Az enyém: Paszkó Gábor. — Ó. tudom, kedves Gábor! Az uram is volt. Nem ismerte vé­letlenül? Maguk olyan sok min­denkit ismernek. Á persze, maga még fiatal. De ő már szegény­kém. hatvanháromban megkapta az utolsó előtti figyelmeztetést. — Az utolsó előtti __ — Paszkó v isszatette a gyűrögetett doboz­ba a Szimfóniát. Vendége szemlét — sokdioptriás, lila színbe ját­szó szemüvege fölött — elfutotta a könny. — Szegényemet a Korányiba vitték. Az egész ember negyven­hét éves volt. Maga mennyi? — Tessék? Harmincöt — felelte zavartan Paszkó Gábor. — És még meg se nősült? — De. hogyne. Csak — elvál­tunk — vallotta be pirulva az újságíró. — Színésznő. Biztos valami kis színésznő. Aztán jön a partner, és kész a kocsi. — Nem — mondta tompán a férfi. — Ö... izé. Szóval statisz­tikus. — A lányom kész fogorvos. Kicsikém! Alig ismerte szegény férjemet. Amikor hatvanhárom szeptember tizenhetedikén bevit­ték a kórházba, az én kicsim még csak hétéves volt. Lemond­tak az uramról, olyan hátsófalit kápott. De akkor én azt mond­tam a főorvosnak: vegye tudo­másul, Kálimánka, én innen az én drágámat élve kihozom! Ki is jött. Hét hónap múlva Ezerki- lencszázhatvannégy március ti­zenötödikén. Kitűztem az erké­lyünkre a piros-fehér-zöld zász­lót és mentem érte. Kálmámka, nem ismerte? az a szegény fő­orvos. azóta ő sincs már köztünk, mind a ' kettőnket sírva csókolga­tott. Volt egy új nyolcötvenese. Azzal íöttünk haza. Diadalmenet­ben. — Az élet. Ilyen az élet — só­hajtott kicsit érthetetlen meg­könnyebbüléssel Paszkó. — Májusiban halt meg a drá­gám — fújta ki erélyesen az or­rát az asszony. — Pedig milyen édesen lábadozott! Sétálgattunk. Végre kedvére bélyegezhetett. Az erkélyen öntözte a paradicsom­palántáit. Szép erkélyünk van, zászlótartós, napos. A nagyková­csi vityilló mellé azóta is mindig paradicsomot ültetünk. Aztán egyik percről a másikra: volt- nincs. A kórházba már vissza se került. Tizenhét éve lesz május­ban. Magdikám, kicsikém, meg én, tizenhét évet éltünk együtt. Erre jött ez a fiú, állatorvos. Nem ilyen derék ember mint maga. Nem. Az apja a Balatonnál állat­orvos. És most itt vagyok, egye­dül a lakásommal. A vityillóval is bajok lesznek. Hát hogy járjak Nagykovácsiba a Balatonról? Ko­csit a szemem miatt nem vehe­tek. És különben is! — Igaz — mondta az újságíró bambán a füstjébe bámulva. — Hát hogy? — Látja, ez az — fújtatott az asszony. — Itt éltem le. magától három utcára, az életemet. Itt sétálgattunk a kertjük előtt a drága betegemmel. S ha maga most azt akarja, hogy ne cserél­jünk. akkor én elkövetem ennek az életnek a legnagyobb ballépé­sét. Érti maga ezt? Lefogadom, hogy nem. — Nem. Nem — mondta pana­szosan s az igazsághoz híven Paszkó Gábor. — Persze. De látja, mi van itt a kezemben?' Tudja, hogy ez mi? Paszkó — mivel az utóbbi idő­ben maga is lakáscserével foglal­kozott — rögtön rájött. Az öz­vegy vityillógondozónő egy kitöl­tött lakáscsere-papírt lobogtatott. — Lakáscserepapír! — erősítet­te meg sejtelmét hevesen az asszony. — Hétfőn, azaz holnap után kell beadnom. Hétfőig még visszaléphetek. Egy kis palotát kapnék • a lakásomért Balaton- földváron. De most menjek le oda csak azért, mert tényleg ti­zenegy kilométerre laknak onnan a gyerekeim? Nyáron még egy­szerű. Meglesz a második uno­kám. Az első még az egyetem alatt jött. Remélem, ez a máso­dik kislány lesz. De télen? Egy mozi, egy színház... húszéves az operabérietem. Onnan járjak Földvárról látogatóba a barát­nőimhez? Ezek is úgy megbán­ták, mint a kutya, ami hatot kölykezett. Felépítették azt a cso­dapalotát, odaköltöztek a jó kis tanácsi kétszobásukból, aztán jöt­tek vissza egy év múlva albér­letbe, Rákospalotám. Mind az öten. — Kicsodák jöttek vissza? — kérdezte idegesen Paszkó. — Ők, ők. — Az özvegy a pa­pírra csapott. — Akik erre a cse­rére rábeszéltek. No akkor föl­jön hozzám? öltözzön, megvá­rom. Meglátja, milyen szép két- szoba-hallosba fog megnősülni megint. A házat biztos ismeri. A Kékgolyó étteremmel szemben van. Ott mondták nekem, hogy maga cseréli a lakást. Egyszer úgyis megnősül. Itt meg nem fér­nek el hárman. Pláne négyen, ha ikrei lesznek. Most olyan sok az iker. Paszkó — úgy is. mint tapasz­talt csereberélő — valóban is­merte a házat. Lassacskán fel­fogta a dinamikusan trillázó asz- szony villámcsapásszerűen a fejé­hez vágódó élettörténetét is. De hát pillanatnyilag a mennyasszo­nya ugrott, a ház nagy volt és tatarozatlan. Ezért semmi értel­mét nem látta a kétszoba-hallos meglátogatásának. De érezte, hogy valamit tennie muszáj. — És ha én most azt monda­nem — dörgölte homloka bőrét óvatosan —, hogy... szóval, hogy már nem akarok cserélni, mert belátható időn belül szaporodni sem akarok, viszont lebeszélném magát arról, hogy Földvárra köl­tözzön, ahhoz mit szólna'? Pes­ten annyi csere akad! Az asszony szava — bejövete­le óta először — megszegett, ölé­be eresztette a cserepapírt. Né­ma csodálattal, hamvas fejét in­gatva bámulta Paszkót. Az új­ságíró gyanakodva kezdte behúz­ni a vállát. — Hogy mit szólnék? — tört ki egy hosszú-hosszú fél perc múl­va az asszony. — Azt, hogy ma­ga egy drága, egy gyönyörű em­ber. És hogy a lányamékat. ke­rül, amibe kerül, visszahozom én még Bálványosról! Ki fogja föl­nevelni az unokáimat azon a falun? Az állatorvosáé? Megte­szi nekem, hogy még egyszer ki­mondja! És én tudni fogom, hogy magától hova kell indulnom. — Ne cserélje el - velük, ha­nem válogasson tovább — mond­ta simán Paszkó, s miközben fur­csa elégedettséget érzett már tud­ta. mi következik. — Köszönöm! — kiálltotta a vendég. Fölugrott. Négybehnsí- totta a papírokat. Két kézzel fü- lönragadta. és háromszor meg­csókolta Paszkó Gábort; közte egyszer szájon. — Ne kísérjen ki. Megyek a földváriakhoz. Majd hívom! z újságíró pislogva dörzsölte a szája sarkát. Nézte az ér­vénytelen papírfec­niket. Szórakozottan elolvasta a szoprán özvegy ener­gikus aláírását, és eszébe villant, hogy ez a szóbó] értő, s jó szóra hajló asszony, még csak be sem mutatkozott. Összeállította: Rékasy Ildikó

Next

/
Oldalképek
Tartalom