Szolnok Megyei Néplap, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-22 / 93. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. ÁPRILIS 22, az idegenlégióban Jellegzetes. szúrós szag -tölti be az üzemcsarnokot. Hegesztőpisztolyok villannak, kalapácsok csattognak ütemesen'. Egy pillanatra se áll meg senki. A jászberényi Hűtőgépgyár jászboldogházi gyára már „tinédzserkorba” lépett. Elmúlt tíziéves. Ebben az üzemiben gyártják a már országszerte — sőt a határainkon túl is — ismertté vélt, tetszetős kivitelű radiátorokat. A gyár majdnem ötszáz embert foglalkoztat, a dolgozók nagy többsége nő. Asszonyok, lányok szerelik össze a radiátorokat. A napi terv: 4650 négyzetméter. A boldogházi kollektíva vállalta. hogy az idén 1 millió 230 ezer négyzetméternyi Radal típusú radiátort készít. 355 millió forint értékben. Négy lány a sok közül: Papp Ilona, Dobos Piroska, Dobos Éva_ Turóczi Zsuzsanna. Fiaital koruk ellenére néhány esztendeje ámun- kások életét élik. Megszokták a kora hajnali kelést, a késő éjszakába nyúló műszakokat Megismerkedtek a radiiátorszerelés fortélyaival, megszerették az üzemüket, ahol mindenkor számíthatnak rájuk. Dinikor jelentkeztem a gyárba... — Jászapátiban érettségiztem, és ’74-ben jöttem a gyárba — emlékezik vissza Papp Ilona munkába állásénak első napjaira. — Az irodába kerültem munkaügyi ^előadónak. Egész nap asztalhoz, papírhoz kötve, a pénz is kevés volt. Ügy emlékszem 1300—1400 forint... Három évig bírtam, aztán kértem, hogy tegyenek át fizikai állományba. így kerültem a készáruraktárba. Igaz, ott is van elég papírmunka. de műhelylevegőt szívhatok, amikor csak akarok. — A nyolcadik után nem volt kedvem tanulni — mondja Dobos Piroska. — Az édesapám a vasútnál dolgozik, úgy gondoltam, beállók oda. Vizet hordtam. Nem mondom, a fizetség megvolt, de egy év után mégis úgy gondoltam. a gyárban próbálok szerencsét. Anyukám itt dolgozik, mondta ő is, hogy jöjjek. Ennek már hat esztendeje. A fűzőrészre kerültem. Nagyon nehéz, fáradságos munka egy nőnek. Rengeteget kell cipelni, emelni. És bizony nem tollpihéket... — Ezt én is tanúsíthatom, mert saját bőrömön tapasztalom naponta — veszi át a szót Dobos Éva, Piroska húga. — Engem is a fűzőkhöz vettek fel két éve. Előtte Pesten töltöttem néhány hónapot a fonóban. Kétéves iskola után szakmunkásba - zonyítványt szerezhettem volna. De nem tudtam kivárni azt az időt. Rémes volt... Olyan kollégiumban laktam, aho] loptak, csavarogtak. Akkor még a tizenötöt se töltöttem be, köny- nyen belekeveredhettem volna egy csöves bandába. De annak a korszaknak vége, ’hál istennek hazakerültem. — Mindig kereskedőakartam lenni de sokan jelentkeztek, nemiigen volt esélyem — folytatja Turóczi Zsuzsa. — Az egyik barátnőm Szolnokra, a közgazda- sági szakközépbe ment. én is vele tartottam. Egy évet elvégeztem, de valahogy nem akart menni a gyors- és gépírás. Otthagytam a sulit. Édesanyáimék azt mondták, hogy itt helyben keressek valami állást. Jelentkeztem a gyárba. Természetesen, mint fiatalkorút és szakképzettség nélkülit, engem is a fűzőkhöz irányítottak. Az első napokban szinte sírva mentem haza, olyan fáradt voltam. Nehezefi szoktam meg a zajt, a sokszor ful- lasztó meleget. Meg a két — Már említettük, hogy megerőltető — válaszol Éva, aki törékeny alkatát meghazudtolva emelgeti a tíz- húsákilós csöveket. — Mi, fűzők állítjuk össze a radiátorokat, én a sajtolást nem szeretem. Szerintem az férfinak való miunka. Sajnos, sokat kínlódom a veséimmel, ezért óvatosabb vagyok, nehogy komolyabb bajom legyen. így a pénzem viszont kevesebb. — A gyárban ez az egyetlen munka, amelyet nem lehet gépesíteni — vág közbe Zsuzsa — mindent kézi erővel kel] csinálni. Megkapjuk a csöveket, ráillesztjük a „bordákat”, megkalapáljuk, és jöhet a sa.j.tolás. Megkérdezheti a többieket is, hogy állandó derékfájásra, karha- sogaitásra panaszkodnak. Nem is beszélve a megfázásokról ... A műhelyben meleg van, ezért vékony ruháiban dolgozunk. De a csövekért az udvarra kell kimenni, ha hideg van, ha forróság, mindegy. Nincs idő percenkénti átöltözésre, persze hogy megfázunk. — Nekem annyiból köny- nyebb, hogy nem emelgetek, cipekedek — így Ilona. •— De azért nékem is van minden napra bőven tennivalóm A készár uraktálrban tartjuk nyilván az üzemben gyártott valamennyi típusú radiátort. Mi „bonyolítjuk” az — Nekem már 50 ezer forintom van a takarékban — folytatja Zsuzsa. — Egyelőre nem gondolok a férjhez- menésre, de sose lehet tudni ... A szüleimmel élek. lakásra, kosztra nem kell költenem. Eljárok szórakozni. ruhát, egy-két könyvet, újságot veszek. — Még néhány nap, és én már nemcsak magamra keresek — válaszol Piroska. — Május elsején lesz az esküvőm. Nem kell részleteznem, hogy mennyibe van ez nekünk . .. Egyelőire anyuka- máknál kapunk egy szobát, de az a szándékunk, hogy házat vésziünk. Ha nem sikerül, akkor belevágunk az építkezésibe. Itt Boldogházán alkarunk letelepedni így egyeztünk meg a vőlegényemmel. akii iámoshidai. — Nekem az összes pénzem az ötéves kislányomra megy el — veszi át a szót Ica. Igaz, nem mentem férjhez, de nem titkolom, hogy gyerekem van. Édesanyá- méknál lakom, ők segítenek Bea nevelésében. Mesélnek az üzemükről, áriról, hogy mit nyújtanak nekik, munkásoknak. Van öltöző, fürdő — igaz kissé már szűkös — nem kell' piszkosan hazamenniük. Elemózsiát se kell csomagolni, mert van büfé. ahol reggelit, uzsonnát lehet venni. Ebédről is gondoskodnak, előfizethetnek, ákik otthon nem főznek. Sok a kisgyermekes anya, nekik segítenek azzal, hogy apróságaikat elhelyezik az óvodában. Orvosi rendelőjük, saját klubjuk is van. ■— A " nyolcórai munka után mire jut idő? — Amikor idekerültem, még abban az évben az üzemi tűzoltócsapat tagja lettem — újságolja Ica. Eleinte magam is nevetségesnek tartottam hogy eg.y fiatal lány önkéntes tűzoltó legyen. De hamarosan megműszak is riasztott. Mostanra már belejöttem^ a munkába, de az éjszakai hazajárástól még mindig félek. — Annyiszor elhangzott már. fűzőrészleg. Mit dolgoznak ott a nők? üzlleteket, vagyis levelezünk a partnerekkel. Közben felügyelünk arra, hogy a rakodásnál minden rendiben legyen. Az export is a mi „kezünk alatt fut”. Az idén Lengyelorszáigba szállítunk 50 ezer négyzetméternyi radiátort. A beszélgetést rövid időre meg kell szakítani mert Icát várják a raktárban. Megérkezett az áruért a traktor. — Milyenek a kereseti lehetőségek? Mi jön össze egy hónapban? — Ez változó — szollal meg Piroska — attól függ, hogy mennyi a teljesítőié-' nyűnk. Általában megkeresem a 4100—4200 forintot.de akkor hajtok is... Itt van a húgom, aki nem bírja annyira, neki 3100 körül sikeredik. Ez is elég szép egy 18 éves lánynak. — Igaz a munka nehéz, de jól lehet vele keresni — mondja Zsuzsa. — Én például a múltkor is 4500 forintot vittem haza. Azt se tudtam, hová legyek a boldogságtól. Édesanyám mondta is. hogy ennyi még a családos embereik borítékjában sincs. i— A raktárban nem fizetnek ilyen jól — jegyzi meg Ica. Átlagban 2800—3000 forintom jön össze. — Mire költik a keresetüket, hiszen még nem kell családról gondoskodniuk? kedveltem. Most már élvezem a gyakorlatokat, a versenyeket. Ezenkívül a KISZ- alapszervezetben is dolgozom ha kell. Hat éve hogy pánttag vagyok. Ami időm még marad, az a kislányomé. Szórakozni nem járok, legfeljebb tévézek, olvasok otthon. — Szintén tagja vagyok a női tűzoltórajnak — így Éva. — Jelenleg tízen vagyunk, közöttük Piroska és Zsuzsa is. Nemrég volt az országos verseny, sajnos egy kis hiba csúszottt be, így csak negyedikek lettünk. Nem baj, majd a következőn bizonyítunk! Május 23-án rendezik a járási tűzoltóversenyt, most arra készülünk. Gyakoroljuk a futást, a kúszást, a tömlő összeszerelését Egy- egy „edzés” után szinte úgy érzem, hogy újjászülettemu Eljárok a KlSZ-rendezvé- nyekre is, elég sűrűn találkozunk a testvér-alapszerve- zet — az árokszállási gyár — tagjaival. Szeretem a diszkót, hétvégeken táncolni vagy moziba megyek. — Jó lenne sokat utazni, — sóhajt Zsuzsa. — Tavaly a KISZ-esek szerveztek egy balatoni nyaralást. Egy hetet tölthettem Földváron a netmzetkäzi .tábor l>an. Irtó jól éreztem magam. Szeretném, ha az idei nyáron is sikerülne valahová eljutnom. Szó esik a terveikről: Piroska, aki 14 évesen pokolba kívánta ■ a könyveket, most érettségire készül. Négy évig az újszászi gimnáziumba járt. Éva szeretné elvégezni a gyors- és gépírás- tanfolyaimot. így talán köny- nyebb munkát kaphatna, hiszen úgy hallotta, kell az üzemibe ilven végzettségű ember. Zsuzsa is kacérkodik a középiskolával. szeretné megszerezni az érettségi bizonyítványt. Ilona a saját és a lánya jövőjéről álmodik. A jelen mindannyiuknál: a munka. Szekeres Edit A konyhában szemben ül velem a ritkuló hajú, őszülő halántékú házigazda. Megjelenésében nincs semmi rendkívüli. Ügy is jellemezhetném: hatvan év körüli átlagember. Valamiben azonban mégis különbözik az átlagtól: megjárta az idegenlégió kiképzőtáborait. — Hogy kerültem ki? Miért vettem fel a keki egyenruhát? Biztosan magát is ez érdekli, mint a legtöbb kérdezőt! Nyolcán voltunk testvérek, apám uradalmi cselédként szolgált Kisújszálláson. Nekem is ez a sors jutott, egészen 1942-ig, amikor sor alá kerültem. Tábori tüzér lettem, és 1945 tavaszán amerikai fogságba estem. Később a jenkik átadtak bennüket a franciáknak, és egy másik lágerbe vittek, ahol nagyon pocsék volt az élelmezés. Fiatalok voltunk, éhesek, megettük volna a vasat is. Egyszer megjelent három magyarul beszélő civil, ígérték, ha jelentkezünk munkára, parasztokhoz, téglagyárba, üzembe, gyorsan kikerülünk innen, és a koszt is kiváló lesz. Alá is írtunk vagy négyszázan egy papírt. Tényleg átvittek bennünket egy másik táborba, ahol valóban emberségesebb volt a bánásmód, összehasonlíthatatlanul jobb az ellátás. Nem múlhatott el egy hét sem, újra jöttek a toborzók, most már aláírást követeltek tőlünk. Ezután közölték, minden rendben, ettől a perctől kezdve légiósok vagyunk, ahonnan nincs visszaút. Hiába volt a szitok, a tiltakozás, öt évre eladtuk magunkat. Marseille-be kerültem, és egy alapos, négy hétig tartó orvosi vizsgálat után hajóra rakták a csoportot, és Oujdába vittek. Ez egy erőd volt a Szahara szélén, egy hasonló nevű város mellett. — Hogy nézett ki ez az erőd? — Két és fél méter magas, lőrésekkel, őrtornyokkal, erős, vastag fallal körülvett terület volt. Barakkokban laktunk, negyven fős szakaszokba helyeztek el bennünket. A hálótermünk is negy- venszémélyes, vaságyakkal ellátott terem volt. Éjjel- nappal — kétórás váltásban — őrség védte az erődítményt, de éjszakára hiába cikázott a fénysugár, bizony hetente előfordult, hogy egy- egy őrt késsel a torkában, a szívében talált az ellenőrzés. Kiáltani se maradt idejük, mert a sivataglakók 13 —15 méterről is halálponto- san céloztak a tőrrel is, meg a késsel is. — A napirendjük, a szokások hogyan alakultak? — Kezdem azzal, hogy legelőször minden légióst kopaszra nyírtak, és utána is csak rövid hajat viselhetett. A kiképzés franciául folyt, de ezen kívül bárki használhatta az anyanyelvét az azonos nemzetbeliekkel. Akadt ott ír, angol, német, román, lengyel, dán, francia, spanyol, és még felsorolni se bírom, hányféle náció. Az eredeti név, lakhely, cím, születési dátum nem volt érdekes, hiszen ott mindenkinek új nevet, foglalkozást kellett választania, és így került a lajstromba. Csak, közbevetőleg: sok légiósnak alapos oka volt erre az „újjászületésre”. Néhány hónap múlva mi is rájöttünk, az állomány 70—80 százaléka olyan elemekből verbuválódott, akik talpa alatt hazájában nagyon is parázslott a talaj. Bűnözők, szökött rabok, körözött személyek, de voltak meggondolatlan, naiv, kaland vágyó fiatalok, és afféle hozzám, hozzánk hasonló, rászedett hadifogoly, kocsmában leitatott szerencsétlen. — A napirend hogyan alakult? — Örökös volt az alaki vagy a fizikai kiképzés. Futni, úszni, kötelet, fát mászni, vizesárkot leküzdeni, lőni, vívni, verekedni kellett hétről hétre, hónapról hónapra. Többször előfordult, éjfélkor elindultunk menet- gyakorlatra, és csak három nap múlva értünk vissza. 45 fokos nappali hőségben, fagypont körüli éjszakában vertük a macsot. Aki meghalt, mert nem bírta ki a megpróbáltatást, azt a légió a saját halottjának tekintette. Elkaparták a földbe, és haladtunk tovább. Á laktanyába érve kihúzták a rovatból, attól kezdve senkinek sem hiányzott. — A zsold? — Havi 208 régi frank nekünk, közlegényeknek. Tudja mennyit ért? Egy liter bort 30 líránkért árultak a városban, egy tányér főtt étel ennek a háromszorosába került. Mese az, hogy a légióban meggazdagodik az ember. Oujdában 3 hónap telt el így, majd innen tovább kerültünk délre, a Szahara belsejébe, ahol még embertelenebb klímában újabb 3 hónapos kiképzés kezdődött. Előfordult, hogy hajnali kettőkor fújták meg a riadót, a vállamra kaptam a 38 kilós géppuskát, és vinni kellett a vaksötétben a szemközti hegy tetejére. Tízre felértünk a csúcsra, beástuk magunkat, és irány vissza. Ehhez hasonló esztelen, értelmetlen kínzásokkal igyekeztek megtörni az emberi méltóságunkat, akaratunkat. — Szökni nem próbált? — Többen megkísérelték, de senkinek se sikerült. Egyszer hét németet hoztak vissza. Fürdőruhára vetkeztették őket, a vállaikra felvett hátizsákjukba 40 kiló homok, kő került, és az öt- venfokos melegben mezítláb, hajadonfőtt „gimnasztikáz- niuk” kellett a homokban, a köveken. Hogy mit jelentett a gimnasztika? Fel, le, fel, le, kúszás, futás. Négyen ott haltak meg, a három túlélő meg az úgynevezett központi büntetőlágerbe került, ahonnan az alatt a pár év alatt, amíg ott voltam, senki nem került élve vissza. — Hogyan élte túl a szörnyűségeket? — Óriási szerencsével. Gépkocsivezető voltam, így közvetlen támadásban soha nem vettem részt. 1950 szeptemberében telt le az öt év. Marasztaltak, írjak alá újabb hatvan hónapnak, és a francia állampolgárságon kívül sok pénzt kapok — de nem álltam kötélnek. Végelszámolásként 9 ezer frankkal fizettek ki. és hazahozhattam a légiós zsebórát. Ez a pénz annyit ért, hogy egy este elmulattuk odakinn. Itthon azonnal jelentkeztem a Belügyminisztériumban. Egy szóval sem bántottak. Két nap múlva már a téesz- ben dolgoztam, és onnan kerültem nyugdíjba is. — Mi volt a legszörnyűbb a Szaharában? — A magány. Az, hogy védtelenül, kiszolgáltatottan élt az ember. Feleslegesen szenvedett, halt meg sok társam ostoba érdekekért. — Megtalálta a helyét a civil életben? — Amikor hazafelé tartottunk, néhányan le akartak beszélni bennünket: itthon kötél, bitófa vár ránk, mindent elszednek tőlünk. Tőlem nehezen, feleltem, mert cseléd voltam, semmim nincsen. Sztahanovista. Kiváló Dolgozó, a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója lettem. A kapuig kísér, és arra kér. a nevét ne írjam ki az újságban. „Aki ismer, tudja, kiről van szó. aki meg nem, annak, úgy gondolom, az én életem története így is éppen élég tanulságos. Elvégre légiós romantika soha nem volt, csak a regényekben. Ez a sors a valóságban nem más, mint emberi szenvedések, megaláztatások, jeltelen sírok sorozata a kevés túlélővel szemben.” D. Szabó Miklós Az Európa Szállóval szemben, a II. kerületben épült Budapest első szövetkezeti szállodája, a Hotel Rege, mintegy 170 millió forintért. A COOPTOURIST szállodája április elején fogadta az első vendégeket a 80 szobás, uszodával, szaunával, kondicionáló teremmel ellátott épületben. Képünkön: a tetőn még folyik a munka. Derékfájás és karhasogatás Pénz, szabadidő, tervek Négy lány a gyárból flt év Megjárta a poklok poklát
