Szolnok Megyei Néplap, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-27 / 49. szám
1982. FEBRUAR 27. Irodalom, művészet 9 Anton Tammsaare: A tizen hetes újságkihordó Szenti Ernő rajzai Borbély János: Részlet a városképből milyen hasztalan telnek mániáim reaaeli kávézás könnned délelőtt maid el-innen-ekoda közben azért ez-az innen-onnan nézvén akár hoav is iölösleaes e lét az orszáaos csúcsforaalomban a tékozló ácsoraás séta hittérített belső béke rezervátumi dadoaás versze kockás inaben illek a városkévbe délutánra alkonvatra mosoly arcomon kedves '■mosoly csak semmi telesleaes mozdulat ostoba lévés mit aondolnának hasztalan naviaimról bkik aondolnak felesleaesséaemre is hoav íau vaau úau lehet Iakár hasznos is .mint műalkotás e sovány bohóc tébláboló szobra Ozsvald Árpád: Ez a fa Ez a fa itt az udvaron álmában messze kóborol, átlév a beton néauszöaén. álmában néha éaia ér. Reaaelre szén lesz. harmatos, délben már táradt és vörös. Este mearázza üstökét, elviszi őt a holdas éa. ra az i/ nem nyilatkozik. A tanárnő és a felszólítottak beszélnek.) — Kiss, mi a véleményed magadról? — Mi? — Mi az. hogy mi?! — Nem értettem. — Akkor mondd, hogy tessék. Szorgalomból egyketted. Miért?... Azért... Az óra felénél tarthatunk. A hangulat derűs, a tanárnő, ha teheti, együtt nevet a gyerekekkel, de szinte pillanatonként változik a hangulat. A gyerekek dicséretét vaev dorgálás szidás. a komikus helyzeteket komolyak váltják föl. Nekem, gyerekekkel való foglalkozásban járatlannak, alig elviselhető ennyi hullámzás. Érzem magamban a tiltakozást: miért sérthetetlenek a gyerekek, mitől olyan fölényesen kívülállók? Miért csak a tanárt viseli meg az óra? — Hetesi. Ö a legszorgalmasabb. Magatartás ötös, szorgalom ... A gyerekek zúgnak. — Magológép. — Nem jó volna mindegyikő- töknek, ha ekkora szorgalommal tanulna? — Nem is érti. mit tanul. — De ha nem tanulna ennyit, talán meg is bukna. — Az biztos — zúgják a gyerekek. — Kovács. Szorgalom jó, magatartás jó. — Kivételezés! Kivételezés! — kiabálja az osztály . — Kovács ... Szerinted jó vagy rossz ez az osztályzat? Kovács hallgat. Valaki az osztályból: — Kapsz egy tízest, ha azt mondod, rossz. — Lázár. Magatartás négyes, szorgalom ötös. Meg vagyok veled elégedve. Az általános iskolához képest sokat javítottál. Osztály: — Mi is. Mi is meg vagyunk elégedve. Egy nyugalmas perc következik. A gyerekek békésen hallgatnak, a tanárnő egy kis lélegzetet vesz. Én a fejeket nézem. Kitűnően vágott frizurák, szép fényes hajak. Vajon maguk vágják? Valameny- nyien ápoltak, az utolsó divatot követik. — Sörös. Változó magatartás. Volt egy osztályfőnöki figyelmeztetésed a kollégiumi verekedés miatt. EmlékszeF? Amikor széttépted valakinek az ingét. Még gondolkozom rajtad ... Szvoboda, Megérdemled magatartásból a jelest? — Meg. — Milyen véleménnyel vagy magadról? — Remek. — Ne bohóckodj. Miért érdemied meg? — Mert aktív vagyok, És nagyszerű. Csöngetnek. Négy gyerek maradt a névsor végéről, holnap, az osztályfőnök szaktárgyán, bonctanórán kerülnek sorra. Búcsúzáskor a tanárnő vigyázz- ba állítja az osztályt. A gyerekek kirobbanó jókedvűek. a, tanárnő kicsit megviselt. — Gyerekek. Ez kötetlen óra. De ennél sokkal jobb magatartást és fegyelmet várok. Viszontlátásra. Huszonegy kamasz kiáltja huszonegyféle hangon. — A-viszont-látásra! összeállította: Rékasv Ildikó — Ti zien hetos! — Parancsol, nagyságos úr!? Itt vagyok, — hallatszik egy halk, de fürge öregasszonyhang valahonnan a terem sarkából. — Tegnap nem dobta be az újságot T. úrnak az N. utcában. Mivel magyarázza ezt? — Hogy lehet, nem dobtam volna be? Bedobtam. — De ő nem kapta meg. Ma bejött panaszt tenni. A tizenhetes nem tud mit felelni. Megérti, hogy a fiatal hivatalnok úr nem téved, és T. úr ok nélkül nem jön panaszaa. — Űgyhogy, ma vigye el neki ezt a számot. Ne feledje! — Elviszem, hogyne vinném el. Igen, a« a háromemeletes sárga kőház. Tudom a manzárdban lakik. Istenkém, de nehéz is oda följutni. A tizenhetes szeretne beszélni, elősorolni a mindennapok terheit, a szolgálat nehézségeit. Ám azonnal ráparancsolnak, hogy hallgasson, beszéde zavarja a többieket, ráadásul régesrég tudják, miről is akar mesélni... Sok éve hordja már az újságot, és ugyan hányadszor fog belei hogy elregélje kese- iái sorsát, de mégsem sikerül neki soha, mindig elhallgattatják: panaszkodása zavarja az embereket. Eleinte nem fért a fejébe, hogyan háborgathatnak ezek a szavak bárkit. Vajon hibáztat ő valakit, vagy gondjai enyhítését kéri? Eszébe sem jut ilyesmi, hisz belenyugodott : legyen minden isten akarata szerint — és magától is jön enyhülés, lehet, hogy már holnap. S ha késlekedik, isten akarata van abban is. és ő megadóan viseli keresztjét, szinte anélkül, hogy az emberekhez néha szólna egy keveset.. így múlik az idő, és a lelke is megkönnyebbül. Amikor felhangzik a teremben a csendet követelő hang, a tizenhetes lekuporodtál meggörnyed zugában. és elnémulva gondolataiba merül — így aztán nem zavarhat senkit, sem a teremben, sem az utcán az újságköteget vonszolva, sem a késői órákban, amikor fáradtan hazafelé baktat. Kezdetben az újságos táska oly nehéz, hogy kétrét görnyedsz, beleroskadsz. így járod be a dohos, nedves pincéket, vagy várakozol, amíg a gazdag lakások hatalmas, díszes ajtajai mögül kinéznek a csengőszóra, — csak bekukkantasz aiz ajtó selyemfüggönyén át; vagy kínlódva cipe- kedsz. legfölülre a manzádba, ahol télen dermesztő a hideg, nyáron meg forróság van. Csak mégy, hurcolod, hurcolod, és egyre mégy. Igen a tizenhetes újságkihordó végleg beletörődött, hogy amikor olyan fáradt. hogy mát- lépni alig tud, akkor is mennie kell egyre, lépcsőkön föl-le. föl-le. Van úgy, hogy feje szédül, szemei előtt seines1 karikák farkatlanak, lábai alig mozdulnak, csak egy pillanatra dőlhet egy korlátnak), vagy ülhet le, utána újra mennie kell, különben reggel felcsattannak a teremben ugyanazok a szavak: — Tizenhetes! — Igenis, nagyságos úr, itt vagyok. — Tegnap nem dobta be az új.- ságot X. úrnak. Rosszul van ezektől a szavaktól, unalmas, tolakodó, ezerszer hallott zörej füleinek. Csak ne hallaná őket, ne kellene magyarázkodni a fiatal hivatolnok úr előtt! A tizenhetes kezdi elfelejteni a nevét. Hány éve hordja már az újságot, és bizony azóta egyetlenegyszer sem hallotta. A teremben csak a számával kiáltják elő. Ha valaki panaszra jön az irodába, azt kérdezik: — Melyik utcában lakik? — Az S„ utcában. — Ahá! Oda a tizenhetes hordja. Jól van, szólok. Ugyanaz mindig: csak tizenhetes, meg tizenhetes. És odahaza a dohos kis pincehelyiségben, ahol rajta kívül ott szorong a fia a feleségével, meg a gyerekekkel, s a fiatal- asszony örökké veszekszik a férjével, meg veit is, — megint nem szólítják a nevén. A kicsik nagymamáinak nevezik, a fia mamának, a menyecske — vénasszonynak. Ma nagynehezen legyűri a fáradtságát. Arcába ritkás, apró szemű őszi eső csapódik. Az utcán latyak, a házak között a környéken sötétség. Csak a távolban, széltől himbálózva pislákol egy lámpa fénye és megcsillan a sűrű pocsolyában. A tizenhetes valósággal tapogatva halad, vakon lépked a félsötétben. bűncselekmények, szerencsétlenségek krónikáját, a politika, a tudomány, az irodalom, a művészet híreit viszi az alvásoknak. Gyakran llátja, mennyi türelmetlenséggel várják, micsoda mohósággal tépik ki kezéből az újságot. De őt, a tizenhetes újságkihordót ez nem zavarja. Szótlanul továbbsiet, csak az a gondja, hogyan takarja be eső elől a szállítmányát, és hogy mielőbb végigjárja az előfizetőket. Ö bele sem néz az újságba, hacsak n menye néha föl nem olvas vglami bűnről vagy balesetről szólq hírt. Ezen a napon, hazatérve, a tizenhetes ágynak dől', és nem kel fel vacsorázni sem. Eljön a reggel, ágyban találja, végül a menyecske kérdi meg: — Mi van veled, nem akarsz felkelni ? — Nincsi erőm... A csontjaim hasogatnak, a szívem is fáj. — Így elgyengültél mára? Anv- nyi erőd mindig volt. — Egyszer eljön az utolsó nap, — felelte, és ágyban maradt. Majd odahívta magához a kisunokát, és elküldte a hivatalba — megmondani, hogy a tizienhetes ma nem jön. — A nagymamáink ma nem jön újságot hordani, adta elő a fiú az irodában, — nem kelt föl reggel. — Miért, beteg? — Igen. — Hányas a száma? — Tizienhetes. Eltelik két hét. — Tizenhetes! — hangzik fel a teremben az ismerős kiáltás. Senki nem válaszol. A fiatalember újra kiált Ismét hallgatás. — Lizi nem hallod. hisz... Té- gied hívnak, — mondja az egyik újságosasszony, — hány nap eltelt’, és te még mindig nem tudod a számodat. A rózsásarcú fiatal lány előre-: jön. — Maga jött a tizenhetes újságkihordó helyett... Nem hallottunk róla semmit egy ideje — tájékoztatják a lányt, — akar nálunk maradni ? — Akarok igen ... — felel megörülve, hiszen most már lesz munkája. — Akkor most maga lesz a tizenhetes ... De tegnap nem dobta be az újságot N. úrnak az Sz. utcáiban. Bejött panaszt tenni. A lány zavarba jön, elpirul, nem tudja mit feleljen. — Igyekezzék olyan becsületesen dolgozni, mint az előző tizienhetes, — mondja az ifjú hivatalnok, éa a lány mégj óbban elvörösödik, mint az előbb. — Bizony nem jön többet az öregasszony, a halottak nem hordáinak újságot; ejti el az egyik asz- szony. — Meghalt? — kérdi a fiatal hivatalnok úr. — A templomban tegnap emlékeztek rá... — Hol? — A Szent János templomban. — Voltam tegnap ott, de valaí hogy nem hallattam, nem figyeltem. Az asszony arcán kesernyés mosoly jelenik meg. — ön nagyságos úr nem is ismerte őt névről... — Áh, igen — mondja az — a jegyzékben csak a tizenhetes számmal szerepelt. — Mindig szerette volna szívből elpanaszolni a bajait, és lám... — kezdte volna az asszony, de már hangzik is a válasz: — Tssz, zavar a fecsegésével. És az asszony, — mint ahogy a tizenhetes azelőtt — elhallgatott: panaszai zavarják az embereket. Fordította: Pethő Eszter
