Szolnok Megyei Néplap, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-31 / 26. szám

1982. JANUÁR 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Ez a naptár üres... / ..Ez a naotár üres” — kiáltott utánam a ked­ves ismerős, miután — az úiévi iókívánsáeok kíséretében — átnvú itat­tam neki szerénv aiám- dékomat. Nem vettem roston észre a tréfát, méltatlankodó kiáltásá­ban a műfeliháborodást. íev aztán röstelllkedést is vesvítő meslenődéssel léotem vissza: az lehe­tetten !... A n au tár uersze hibá.t- lan volt: a hetek naDiai hiánytalanul és a meg­szokott sorrendben kö­vették egymást. s a fe­ketebetűs hétközn n o okait az előírások szerint tar­kították a ni rosbetűs ün- neonaDok. — Minden rendben volt tehát, mée- is: ismerősöm nem mon­dott valótlant!... Mert csakuavan. bor­zongatóan üresek íev év eleién a nantáraink! Laoiaik üresen fehérlő hómezők. Különösen azok. amelyeket az elő- ieevzések számára haisv- tak fenn. Ezeket ugyan- a nantár használóiá­nak kell Droeramokkal (élettel!) kitől! tenie. Nehéz feladat ez — tu­dom maeamról is. látom másokon is. Kevés olvan embert ismerek a kör­nyezetemben. aki min­dent meenvuetatóan el tud véeezni. amit csak akar. Akitől ne hallot- tí'~' volna már ezer­szer: Ne haragudj de most rohannom kell!... Ieen — sokan va­gyunk. akik örökös idő­zavarban szenvedünk. Sietve ébredünk .sietve eszünk sietve dolgozunk, emberi kapcsolataink is sietősek — mée sincs elée időnk. Sokszor a kö­telező munkák elvégzé­sére sem! Hát még olvasmire. ami nem fel­tétlenül kötelező?! Pedig miiven ió volna, ha több időnk iutna oihenésre. tanulásra. barátkozásra. szerelemre! Milyen ió volna véere elolvasni a s zületés na t>u nkra kanortt könyvet aztán kirándul­ni. vagv legalábbis egv kiadóst sétálni reggelente — de hiába nem mesv! Nincs rá idő ... S amiből úev van ke­vés. hogv hiányzik. az értékes: saináliuk tehát az üresen elfutó órákat. Bosszankodunk. ha munkahelyünkön zavar­nak bennünket a kávé­zás szertartásos Dercéi­ben. ha az izgalommal várt fillm nem is volt olvan ió. mint remél­tük. ha a baráti társaság unalmasnak bizonyult. — Bosszankodunk. mert úgv érezzük, hogv mél­tatlan dóloara Docsék öl­tük el a drága időnket. Hogv valahol, valakik megraboltak bennünket! Talán van is némi alaDÍa ilven esetekben a neheztelésünknek. Hiszen alaoiában véve ioeunk van ahhoz, hogv iól érez­zük magunkat. Mégis, ér­zésem szerint az iár a ió úton. aki eavre erő­sebben érzi: nem az az igazán értékes óra. amely­től én kanok valamit. Az inkább, amelybe én töltöttem valami értéket. Sőt. talán a két dolog igazából nem is választ­ható szét... Behordani a kerítés mögé az útszegélyre dön­tött sódert — ez is vala­mi már. De a sóderből1 betont, keverni és iárdát csinálni a ház körül — ez még több! Befeiezni egv szoba taDétázását esv fontosnak tartott téma megfestését, vagv megírását azzal a ió ér­zéssel hogv ha minden­kinek talán mnm is, de valakinek akinek sokat adunk a véleményére, biztosan tetszeni fog — v ez már tartalmassá teszi az elszálló naraot. még ha bár órányit laza t>i- henéssel. esetleg léha semmittevéssel töltöt­tünk is el belőle. Törekednünk kell. hogv minél több ilven naoia 1 eeven az évnek. — Különben a végére ér­ve már nem tréfás mű- felháborodássali. hanem igazi szomorúsággal, iga­zi keserűséggel kell meeálilaDÍtanunk: ez a naDtár üres .. . Káuosztás János Külföldi turnén a szegedi opera Tegnap kéthetes nyugat­európai vendégszereplésre utazott a szegedi Nemzeti Színház operatársulata. Az elkövetkező napokban NSZK- béli és holland városokban olasz nyelven ad ják elő Ver­di egyik fiatalkori művét, a Johannát, amelynek 1979- ben Szegedien volt a magyar- országi bemutatója. A darab — Horváth Zoltán rendezé­sében — tizenhárom alka­lommal kerül színre a tur-r nén. ff Kellene egy szakavatott kéz... Helytörténeti gyűjtemények a megyében IFihniegyxet PUKK! A honismereti mozgalom kiszélesedésével rohamosan nőtt a kisebb-nagyobb hely- történeti gyűjtemények szá­ma is. Lelkes lokálpatrióták, úttörők és középiskolások kezdték járni a falvakat, fel­keresték az élhagyott tanyá­kat, múltidéző tárgyak után kutatva. A padlásokról, pin­cékből. fészerekből, a fió­kok mélyéről hallatlan mennyiségű. nem egyszer néprajzi ritkaságokat is tar­talmazó „régiség” került elő. Háztartási és munka­eszközök, szőttesek, visele- tek, kihaló mesterségek re­likviák gyűltek össze egy- egy iskolában, művelődési háziban vagy éppen ott, ahol helyet találtak számukra. Szerencsés esetben gondos­kodtak a gyűjtemény megfe­lelő elhelyezéséről, megőrzé­séről. ám szinte nyomon kö­vethetetlen, hogy mi min­den ment veszendőbe _ •— egyszerűen a szakszerűtlen tárolás, kezelés hiánya mi­att i— az elmúlt évtizedek­ben. A szakemberek is csu­pán feltételezésekre hagyat­kozhatnak hiszen legtöbb esetben nem készültek kata­lógusok. leírások a gyűjtött értékekről. A mozgalom haszna — Mindez azonban nem kérdőjelezheti meg a moz­galom hasznosságát — mondja Zádor Béla mb. me­gyei múzeumigazgató. — Egyszerűen azért, mert egyetlen múzeum szakem­bergárdája sem lenne képes olyan, rendszeres, nagy terü­leteket felölelő gyűjtőmun­káira, mint amilyet az ön­kéntes néprajzosok végeznek. Az már más kérdés, hogy a szakemberek nem mindig szereznek tudomást arról, hogy hol, milyen — esetleg a tudomány számára is ér­tékes tárgyakra bukkantak. A képzőművészeti és é nép­rajzi tárgyakra nincs be­jelentési kötelezettség. Azok a gyűjtők azonban, akik va­lóban ügvszeretők. és tisz­tában vannak ennek a mun­kának óriási jelentő:égével, nem mulasztják el. hogy szóljanak, hívjanak bennün­ket, ha gyűjteményük gya­rapodott. A megyében ők vannak többen. Szolnok megye helytörté­neti gyűjteményeinek szá­mát jelenleg 50—60 körülire teszik. (Ennél valószínűleg több van) A legjelentősebb gyűjteményeket — például a jászapátit, a jászkisérit, . a jászfényszaruit az abádsza- lókit, az öcsödit, a kisúj­szállásit. a törökszentmikló­sit a kunszentmártonit — számon tartják, ismerik a szakemberek. — Az azt hiszem, termé­szetes, — folytatja Zádor Béla, — hogy minden gyűj­tő mellé nem állíthatunk egy szakembert. Éppen ezért választottuk azt az utat, hogy rendszeresen össze­hívjuk a honismereti szak­körök vezetőit, tagjait. Kon­Ez a lehetőség több helyen megvan. Öcsödön például a plébánia két helyiségét hasz­nálják erre a célra, az egy­házzal kötött megállapodás szerint még kerek 50 eszten­deig. Az öcsödl idős emberek — száimszerint tizenketten — a honismereti szakkör tag­jai. tiszteletreméltó igye­kezettel és ügyszeretettel már sóik mindent össze­gyűjtötték, ami régi: edé­nyeik, szerszámok, megsár­gult fényképek festményék. szőttesek és nehéz is volna fölsorolni, hogy mi minden található még a 600 darabos gyűjteményben. Ám éppen ez a sokféleség zavaró. Kel- lenme egy szakavatott kéz, amely rendet teremtene a gyűjteményeikben áttekint­hetőbbé tenné hiszen a nap­lóba írt bejeoyzéseik szerint látogatják . . . A tíz éve tartó Tiszazug- kutatások során a szakem­berek feldolgozták a Tisza­zug és Kunszentmárton tár­sadalmi, gazdaságpolitikai és kulturális életét a XVIII. századtól 1975-ig. Elemezték a paraszti állattartás, a szőlőművelés történetét és néprajzát a Tisza és Körös jelentőségét a Tiszazug nép- életében. Kutatták az embe­ri élet fordulóihoz, az ün­nepnapokhoz kapcsolódó nép­szokásokat. A kutatási té­mák tárgyi emlékeit is ösz- szegyűjtötték. A kunszent­mártoni gyűjtemény így igen jelentős tudományos ér­tékkel bír feldolgozása tél- jes és korszerű. zultációkat, táborokat szer­vezünk számukra, ahol az alapvető szakmai isme­reteket elsajátíthatják. Hi­szen nem elég a tárgyakat összegyűjteni, szükséges azok nyilvántartása. megóvása, szakszerű tárolása, ahol le­hetőség van rá, kiállítássá szervezése. A látogatottság perszenem nagyon lehet jellemző a ha­sonló *— külön erre a célra rendeltetett épületben, he­lyiségben elhelyezett — gyűjteményeknek. Nincs ve­zetőjük, meghatározott nyit­vatartási idejük, fenntartá­si költségűik és sorolhat­nánk ... Kun&zenitmártonban is ha­sonló dolgokat sorolhatnak mostanában, ha a helytörté­neti gyűjtemény kerül szó­ba. Pedig nincs a megyében még egy olyan gyűjtemény, amely ennyire megérett vol­na már a fenti „kiváltsá­gokra”. Mint ahogy az or­szágnak sincs még egy olyan tájegysége, amelynek nép­rajza olyan tudományos ala­possággal fel lenne tárva, mlint a Tiszazugé. S e kettő szorosan összefügg egymás­sal. —- A VI. ötéves tervidő­szakban múzeummá szeret­nénk fejleszteni a kunszent­mártoni helytörténeti gyűj­teményt — mondja Zádor Béla. — Mihelyt ennek sze­mélyi -és pénzügyi feltételei megteremtődnek, a gyűjte­mény a múzeumi hálózatba kerül. Több — ilyen, jellegű — múzeum alapítását nem tervezik a megyében. A helytörténeti kutatás. a gyűjtőmunka végső célja, úgy véljük nem is ez. Sok­kal inkább az értékmentés, a megőrzés, múltunk megis­merése; mindannyiunk hasz­nára. Török Erzsébet Örök közhely: nevetni jó. Minél inkább kerüli arcun­kat a mosoly, annál jobban igényeljük az önfeledt ka­cagást. A volt milánói pan­tomimes Maurízió Nichetti nagyon jól ismeri ezt az igazságot, első nagy siker­filmjével akkor lépett kö­zönség elé, amikor sokasod­tok a gondfelhők az olasz közönség feje fölött. A szenzációs olasz film- burileszk hozzánk is hamar eljutott, bő évvel az ősibe­mutató után az ősszel már mi is láthattuk. S talán nem túlozzuk el. ha azt állítjuk, szerencsés volt, aki megnézte, hiszen a jókedv nagy ajándék. Márpedig Ni­chetti a Ratataplamban el­lenállhatatlan, nem lehet nem nevetni viszontagságain. Mj Nichettii titka? Meg- fejthetetiennek tűnik, hogy a szuper filmtechnikához, a sztárparádékhoz szokott kö­zönséget mivel bűvöli el a csaknem a némafilmek stí­lusjegyeivel . készült mozi. Mondják, hogy Nichettit is a nosztalgiahuliám vette a hátára, mert egy kicsit Chaplin, Buster Keaton, Tati és Totó egyszemélyben. Egyik sem, hanem mind, plusz Nichetti. Talán nyilatkozata juttat legközelebb sikere megérté­séhez: „A velencei Lidon vetített filmek teli voltak vérfertőzéssel. megbecste- lenítéssei, erőszakkal, gyil­kossággal. kábítószerrel, ön- gyilkossággal ... Én csak azt akartam, hogy az emberek ne szégyelljenek nevet­ni ...!” A Ratataplan bemutatója óta a fél világ nem szé­gyell nevetni Nichetti film­jén. A Pukk-on — amely most került mozijainkba — is nevethetünk pukkadésig. Az író-rendező-színész Ni­chetti most is elemében van. de talán író-rendezői minő­ségében a Pukk alkotásakor több mint a Ratataplamban volt, színésznek meg keve­sebb. A Púkk-jban nagyon értékes a jellemparódia-vo- nulat. Nichetti ebben a film­jében még inkább kin evet tett: a sznob főpincért, a szex­őrült fotóst stb. Nem kevés­bé hatásos stüusimitációinak ereje sem. A reklámfilmről készített paródiája remeklés. De nem utolsó — egyáltalán — az alapötlet sem, amely­nek segítségével az alkotó véleményt mond a televízió mindenhatóságáról. Nichetti partnerei, a Ra- tataplanból már ismert An­gela Fimocchlaroval az élen ezúttal még kitűmőbbek. ez annak is köszönhető, hogy a rendező Nichetti most több lehetőséget ad számukra, hogv rátermettségüket bizo­nyítsák. — ti — A gyűjtés nem elég Kutatások a Tiszazugban Kassza-méreg 6 Amikor a színes filmet feltalálták, Hollywoodban el voltak ragadtatva az új technikai lehetőségtől. Üj smin­keket alkottak, új rúzsokat próbál­tak ki. Abban az időben rikítóak voltak a színek. A férfiakat úgy sminkelték, hogy próbababáknak látszottak. Senki sem tudta azon­ban a színes film diadalátj át fel­tartóztatni. 1956-ban Marlene Dietrichet cé­ge kölcsönadta a United Artist-nak az ..Allah kertje” című színes film forgatására, melyben Charles Bo­yer egy hitehagyott barátot ját­szott, ő pedig egy különös, ész és értelem nélküli lényt, aki lelki bé­kéjét a sivatagban keresi. Marlene új rendezővel dolgozott, egy mon­datot százszor is meg kellett ismé­telnie, míg az „Allah kertje” című film rendezőjének megfelelt. Min­denesetre a 200 ez.er dollár gázsi kellemes vigaszdíj volt. Von Sternbergnek. a világhírű rendezőnek egyre több nézeteltéré­se támadt a Paramount-tal, idegei felmondták a szolgálatot, és elha­tározta magát, a szakításra. Mar­lene az ő személyében tanítómes­terét. pártfogóját és barátját vesz­tette el. Utolsó közös filmjük a „Spanyol táncosnő” volt. Marlene azzal fenyegetőzött, hogy vissza­megy Európába, és soha nem tér vissza. Azonban von Sternberg kényszerítette, hogy maradjon, ne mondhassák, hogy ő vette rá a tá­vozásra, Marlene ezután még né­hány közepes filmet csinált. Csak fél szívvel dolgozott tovább. Ekkor hirtelen jött a tőrdöfés: Marlene a sztárlista 126. helyére csúszott vissza, és a „mozipénztá­rak mérgének” nevezték. A nagy filmtársaságoknak abban pz. idő­h.n az volt. az üzleti taktikájuk,- hogy aki egy Garbó-filmet akart venni, annak egyidejűleg hat kö­zépszerű, vagy kifejezetten rossz filmet is meg kellett vásárolnia a cégtől. Aki Dietrich-filmet akart, annak hat másodosztályú filmet kellett megvennie. Egy moziháló­zat tulajdonosa, Brandt, az összes amerikai újságban nyilvánosságra hozott egy cikket, melyben a kö­vetkező színészeket és színésznőket „kasszaméregnek” nevezte: Garbo, Hepburn. Crawford. Dietrich. Ez a hír pánikot okozott a filmipar­ban. A Metro-Goldwyn-Mayer lo­jális volt ,.kasszaméreg”sztárjai- hoz, és továbbra is fizette őket, bár filmet nem készített, velük. A Pa­ramount nem volt ilyen nagyvona­lú, Marlenet kifizették. Marlene gyorsan sátrat bontott, és Európába utazott. Emiatt egy könnyet sem hullatott. Először Pá­rizsba utazott, hogy ott dolgozó férjével találkozzon. Néhány hétig gondtalanul éltek, majd délre utaz­tak, Cap d’Antibes-ba, mely min­dig a kedves menedékhelyük volt. Most itt találkozott Marlene a csa­ládján kívül a jóbarátok csoport­jával : baráti körébe tartozott Erich Maria Remarque, az író, Jo­sef von Steinberg rendező — és a Kennedy család is 5de tartozott. Lánya, Maria együtt úszott a fiatal Jack Kennedyvel a közelben fekvő szigetre. Sokat táncoltak, vidáman és boldogan éltek. Marlene Dietrich, és az író, Erich Maria Remarque románca Velen­cében kezdődött, a Lidón. Senkivel sem beszéltek kapcsolatukról, és hogy a pletykát elkerüljék, kü­lönböző hajókon utazgattak az At­lanti óaeánon. Marlene így ír ba­rátjáról: „Az írás roppant nehéz­ségeket okozott neki. Kézzel írt, és néha órákra volt szüksége egy mon­dathoz. Egész életén keresztül nyo­masztotta első könyvének, a „Nyu­gaton a helyzet változatlanénak óriási világsikere. Nyomasztotta az a meggyőződése, hogy ezt a sikert nem tudja megismételni vagy túl­szárnyalni. Legnagyobb mértékben melankolikus és sebezhető volt. Jellemének ezek a vonásai mélyen érintették. Mivel barátok voltunk, gyakran volt alkalmam látni két­ségbeesését.” Most tehát ismét együtt voltak Franciaországban. Egyik nap Marlenet felhívták Hollywoodból. Joe Pasternak volt a telefonnál, az Universal filmtár­saságtól. Azt mondta, ő megkoc­káztatja, és Jimmy Stewart, vala­mint Marlene részvételével csinál egy veszternfilmet. Marlene először tiltakozott, de von Sternberg azt. tanácsolta, fogadja el az ajánla­tot. Ezért Hollywoodba utazott, hogy leforgassa a filmet, melynek „A nagy blöff” volt a címe. Röviddel ezután kitört a háború Európában. Közben Remarque is megérkezett Kaliforniába. Német. származása miatt meghatározatlan időre „in­ternálták”, ami azt jelentette, hogy este hattól reggel hatig nem hagy­hatta el a szállodát, ö volt az első menekült, akit Marlene a szárnyai alá vett. Szokatlan helyzetének ellent­mondásai szétmorzsolták Remarque idegeit: könyveit Hitler elégette — Amerikában pedig internálták. Remarque bölcs volt, de bölcses­sége sem enyhítette szomorúságát. Amikor a háziőrizetét feloldottak, New Yorkba ment, hogy ott éljen, később visszament Svájcba, a má­sodik hazájába. Feldúlt szívvel hagyta el Amerikát, tele kétségek­kel, melyeket ezek a borzalmas há­borús évek váltottak ki benne. Ügy érezte, nem tett eleget köte­lességének, nem harcolt a nácik ellen. Marlene már régen gondolko­dott, mit tegyen, ha Amerika be­lép a háborúba. A „Hollywood Ko­mitee”-! már akkor megalapítot­ták, amikor a nácik hatalomra ju­tottak. A fő szervezők Ernst Lu- bitsch és Billy Wilder voltak. Svájcban volt egy összekötő, aki­nek a pénzt küldték azért, hogy emberek százait megmentsék a né­metországi koncentrációs táborok­tól, és Amerikába utazásukat fi­nanszírozzák. (Következik: Csodálatos bajtárs volt)’

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom