Szolnok Megyei Néplap, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-30 / 25. szám
1982. JANUAR 30. Irodatonv művészet 9 Dienes Eszter Bánatvertek Beszélik. Hirosima arcán a Hidalom eavmásbaéaett lánvt s iiút szolaál eav házialon. Hajlona a ház falán fekete ölelkezés, örökre várbafonva menyasszony, vőleaénv. Arcát a Hold ha elcseréli, kerek lányhasban érik a maa — az a lány nem csordít hajnalt, örökre fal marad. Mikor dürröa a Hold és aerincre dűlnek böszaknyás heavek. az a fiú. a falbamártott. nem maazik életet. Áll az idő hullásában fiú és lány eav ház falán, és éare nézik csillaaok bánatvert hadát. mm hogy a nő is így akarja. Már csak a kellő alkalomra van szükség. Tímár féltékenyen leste a szürke öltönyös kis alakot, talán csak nem szerelmes ebbe a fiatal teremtésbe? Vajon a felesége tisztában van-e a viszonyukkal, és csak színleli, hogy nem sejt semmit, vagy be tudják csapni? De kelí-e ennek a nőnek ez az öregedő ember? Minden megállóban résen volt, hogy leszáillhasson velük, de amazok nem is figyelték az állomásokat. Tímár egy ízben kísértést érzett. hogy érintéssel vagy simoga- tóssal a nő tudomására hozza, 'mennyire kívánja, de különös, sejtelmes kapcsolatuk így most olyan harmonikus volt. hogy azon minden mozdulat csak ronthatott volna. Ilyen buja vágyódás talán csak kámaszkórában fogta el, amikor sóvárogva megkívánta a szerelmet. Bizonyára az volt mindebben a legizgatóbb, amit a kölyök is tudhatott annak idején, hogy nemigen történhet semlmi. Alig lehet rá esélye, hogy a lányt elszakítsa a társaságtól, és valahol kettesben lefessenek. Képtelenség, hogy ilyen rövid időn belül ez megtörténhessék. Másra pedig nincs idő, sem szükség: hosszadalmas ismerkedés. együttlétekre. újbóli találkákra. levelezésekre, szeretgetésre, gondokra — hónapokig vagy évekig. Felneszeit; a busz lassított, és ők hárman felálltak. Kétségbeesve tekintett ki az ablakon, vajon most velük tartson-e? A busz azonban már a város pályaudvara elé kanyarodott. Követni őket most. nem ugyanolyan volt. mint lett volna néhány megállóval előbb. Az azonos úticél semlegesítette a cselekvés jellegét. Üjra szemerkélt az eső; s bár a kocsi ajtajában ismét közel kerültek egymáshoz, s a lány egy kicsit nékj is dőlt a férfi mellének, sőt a hajával Tímár arcába csapta az édeskés parfőm illatát, mégis: a pályaudvari téren pillanatok alatt elszakadtak egymástól. Az eső miatt a házaspár biztatására futásnak eredt. Tímár hiába leste féltékenyen, hogv bevárja őt; nem ígv történt. Beszaladtak a váróterembe.’ Nem loholhatott utánuk. Csak sietett, de mire fedél alá ért. már nem találta őket. Tömeg volt az állomáson. Bömbölt a megafon; ázott emberek, madzaggal átkötött kuffarjailkkal, amikben az egész heti tiszta fehérneműt cipelték magukkal a munkásszállásokra, a hétvégi zsíros étkektől meg a pimpós boroktól kótyagosan szorongtak a peron ajtajában. Tímár az állomás órájára rjézett — negyed óra múlva indul a vonata. Átvágott a tömegen a restibe, aztán végigkutatta a várótermeket. Nem találta őket. De ha megtalálja is a lányt? Mi történhet? Mégis az utolsó percekig kereste. egyre keserűbben, egyre kedvetlenebből. Már a szerelvény mellett járt, a kocsik számozását böngészte, amikor meglátta őket. A szomszédos sínpáron veszteglő ellenvonat mellett állták, a házaspár búcsúztatta a lányt. Mire Tímár elfoglalta a helyét a vagonban, a nő is ott állt a maga fülkéjében az ablaknál. Kísérői éppen sietősen távozták, mintha egyszercsak eszükbe jutott volna, hogy sürgős dolguk akadt. Tímár átpillantott a nőhöz, nem húzta le az ablakot, csak a rnasza- tos üvegen keresztül nézték egymást. Kitartóan álltak az ablakoknál; a helyzet már kissé feszélyezett volt. s a vonatok még mindig nem indultak. Emberek nyüzsögtek odalenn a peronon, a kocsikban csapdosfák az ajtókat vasutasok füttyögték. a büfés kávét kínált. újságos rikoltotta a szenzációs címeket. Egyikük sem mozdult el a helyéről. Tímár állta a lány árnyékos, sötét szemének a tekintetét. Die az a boldog érzés, amit a nő hajának érintésére a buszban érzett, már semmivé foszlott. Szeretett volna felfedezni magában valami izgalmat, sóvárgást, de csak szomorúság szállta meg, s nem bánta volna, ha van bátorsága elfordulni az ablaktól. Nem lehetett érezni a vonat indulását. Tímár hamarjában azt sem tudta, hogy az ő szerelvényük indult-e el vagy a másiké? Távolodtak. Fellélegzett, amikor a nő eltűnt. Véget, ért az ostoba semmittevés. Megkönnyebbülten ült a helyére, de nemsokára azon kapta magát, hogy felidézi a nő arcát. A szemét. A szája szegletében azokat a keserű-bájos vonásokat. A pillanatot. amikor... mikor? Véletlen is tehetett. Talán semmit sem tudott arról a lány. hogy a ha.ja Tímár kezét éri. És csak óvatlanságból dőlt a mellének. Csak kíváncsiságból viszonozta a tekintetét. De ha nem? Később, mint egy jóvátehetetlen vétségre, riadalommal gondolt rá, hogy még csak egy halvány mosollyal sem biztatta. Egy intéssel sem bátorította. Ügy bánt vele, mint egy idegennel. Pedig érezték egymást. Soha nem látom többé, gondolta kétségbeesve. mégy öreg összebújt az asztal végén, hiába próbáltuk szétültetni őket. Mereven maguk elé néznék, csak lopva vetnek egy-egy pillantást az iroda fabulrkolatú falaira, a oirádás. aranyozott keretű festményeikre és a kristélycsillárra. ( Katika, a diri titkárnője, megrakja az asztalt szendviccsel, itallal, cigarettával, azután kávét hoz. Az öregek óvatosan leemelnek egy-egy csészét a tálcáról, a szélső széken ülő fehérhajú öregembernek úgy reszket a keze, hogy a lkainál csörögve táncol a kistányéron. Egy pillanatra összenézünk a dirivel, látom, hogy alig tudja visszatartani a mosolyát, cinkosan hunyorít. Azután gyorsan az öregek felé fordul, — Tessék! Tessék! — Megkóstolja a kávéját, elégedetten csettint. — Állítom! *— mondja , hogy ne”’ a líbiai export volt vállalatunk idei legnagyobb sikere, hanem az. hogy Katiikat át tudtuk csábítani a tanácstól. Aki ilyen kávét főz.. . — Hirtelen észbe kap, mosolyogva eltolja maga elől a csészét. — De ne csak kávézzunk! Kávéval nem lehet koccintani, márpediv mi koccintani szeretnénk hűséges ”vugdíjasainkkal! A szakszervezeti titkár fölpattan, konyakot tölt a poharakba. Én égy pálinlkásüveget kapok föl. az öregek inkább pálinkát kémek. Várakozásteli csend támad. A diiri fölemeli a poharát, habozik egy pillanatig, ülve vagy állva beszeljen-e. azután föláll: — Kedves munkatársaink, barátaink! Az ember megszületik, föinevelkedik, dolgozik néhány évtizedet, azután nyugdíjba megy. Nyugdíjba megy, mert a néhány évtizedes munka elkoptat ja a szervezetét, ráfér hát a. pihenés. Ráfér a pihenés, mert tisztességgel. becsülettel eleget tett mindannak, amit a társadalom. .. A párttitkár szemben ül velem, mereven előre 'néz. A szakszervezeti titkár két ujjal forgatja talpas poharát a tükörfényes asztalon, néha felpillant az öregekre, biztatóan odafcaesint. A fehérhajú öregember, akinek a kezében táncot járt a kávéskanál, rakodó, egyszer egy teherautó lecsapódó oldaldeszkája fej- bev'-'ta. azt hitték, nem éli túl az agyrázkódást. Mély sebhely van a hamlloka födött, máfiésüli a haját, de szívesen megmutatja akárkinek. A túlsó szélen egy kövér takarítónő ül, fényes anyagból készült, szűk. fekete ruha van rajta, nyilván régebben készült. Egyébként mindig szakadt, kők köpenyben jár, és a ronda szájáról nevezetes. Az ipari tanulók gyakran felbosszantják, és jól szórakoznak, amikor trágárságokat üvöltözve dobálja utánuk a fölmosórongyokat. Az igazgató fölemeli a poharát, mindnyájan iszunk. A párttitkárra nézők, akar-e beszélni mert ha akar, utána a szakszervezeti titkár is beszélni fog. és elvárják, hogy én is mondjak néhány búcsúztató szót a fiatalok nevében. A párttiflkár azonban nem mond pohárköszöntőt. sajátkezűié“ tölti újra az öregek poharát. Mindnyájan mosolygunk. — Hát bizony, eltelt ez a néhány évtized! — mondja a szakszervezeti titkár, és nagyot sóhajt. Az öregek bólogatnak, egyikük félhangosan dünnyögi: — Ügy bizony ! — Volt benne mindenféle — folytatja a párttitkár. — Jó is, rossz is, de az a fontos, hogy az ember csak a lóra emlékezzen. — Csend van egy darabig, a pártititkár hozzáteszi: .— Az nagyon fontos! — Sőt — veszi vissza a szót a szakszervezeti titkár —. most már az is megszépül, ami akkor rossz volt... Emlékszi k, Fodor bácsi, amikor ötvenhatban nyitott vasúti kocsiban jött az anyag, és télen úgy összefagyott, hogy nem lehetett kirakni ? — Emlékszem bizony! — mondja a középen ülő kövér öregember. Olyan alacsony, hogy nedvesen csillogó kopasz feje alig emelkedik az asztal lapja fölé. — Emlékszem bizony! — Izgalmában felpattan, azután újra leül. ■— ®ázölajat öntöttünk rá, és meg- gyújtottuk. a kocsi szinte teljesen kiégett, de az anyaginak csak a teteje engedett fel. Nevetek a többiekkel, pedig miár sokszor hajítottam ezt a történetet. — Az is jó volt — mondja a párttitkár —, amikoir Vendel Józsi alatt összetört a szék! Megint nevetünk. A szélen ülő fehérhajú öregember, akinek a fejére esett a teherautó oldaldesz- kéja. mesélni kezdi: — Ez a Vendel Józsi beszerző vagy mi volt, szóval egyszer vett az ebédlőbe vagy kétszáz új széket. Amikor Bistey András: Búcsú leraktuk őket az autóról azt mondtam neki: „Gyengék ezek a székek, kár volt pénzt adni értük!” „Két olyat is megbímak. mint én!” — felelte nagy fennen, nedig ez a Vendel Józsi volt vagy kilencvenöt kiló. — Ülj rá, majd meglátjuk, hogy elbír-e! ■— mondtam, és a feneke alá toltam egy széket, de előbb meglazítottam a csavarokat rajta. No Józsi, hogy mutassa milyen erős a szók. nagy garral rádöbta magát, reccs, úgy szedtük fel a roncsok közül Nagy nevetés, a kövér takarítónő a könnyeit törülgeti. — Az anyját! — mondja fuldokolva. — Az anyja hétszázát! Az igazgató lopva az órájára pillant. Én, is megnézem az órámat az asztal alatt, vagy huszonöt perce tart a búcsúztatás, de legalább egy óráig kell maradnunk. i— Arisztid és Taszító elhatározzák. hogy disszidálnak — töri meg a beálló csendet a párttitkár , de Taszító nem kap útlevelet. Arisztid zsákban akarja átvinni a határon. A vasúti fülkében felteszi a csomagtartóba. Amikor a vámőr megkérdezi, hogy mit visz a zsákban, azt mondja: „Edényeket. Magaim akarok főzni odakint, mert úgv olcsóbb”. A vámőr meg- lökdösi a zsákot, mire Taszító kiszól: „Csövömp, csövömp”. Őri ás i nevetés. Az alacsony, kopasz öregember, aki elmesélte, hogyan roskadt össze a szék Vén- del Józsi alatt, rágyújt, de a nevetéstől lenyeli a füstöt, fuldokolva köhög, potyognak, a könnyei. A többiek már intóbb rajta nevetnék, a negyedik nyugdíjas is elmosolyodik pedig egészen mostanáig komoly arccal, szótlanul ült a helyén. Laci bácsinak hívják, a kövér takarítónő is rév szólítja, pedig csak öt évvel fiatalabb nála. Hallottam, hogy valami zűr volt vele, a személyzetis megígérte neki. hogy tovább dolgozhat, azután fúccsba ment egy nagyobb mlegrendelés. és az öreget mégis elküldték. Örülök, hoav végre mosolyog nem szeretem a komor arcokat magam körül. — Móricka Jeszökiik az utcára, és elüti egy úthenger — kezdi a szakszervezeti titkár, — de hirtelen nyílik a vastagon párnázott áj tő. és ijedt arccal bejön Katika, súg valamit az igazgató fülébe. A diri fölpattan, riadalom van az arcán. — A tröszttől? i— kérdezi. — És a minisztériumból — teszi hozzá Katika. Csend támad, mindnyájan a dirire nézünk. — Ez mi? — kérdezi nyögve a szakszervezeti titkár. Ám a diri arcáról gyorsan eltűnik a riadalom. — Katika, ezeket rakja el! i— mondja, és az üvegekre mutat. Ismét kemény és energikus. —. Szellőztessen, pakoljon össze, egyáltalán, tegye rendbe ezt a kuplerájt! Én elébüik megyek, szóval tartom őket, amíg lehlet. ■— Indulna, de néhány lépés után megtorpan, — Gyere te is, Vasas elvtárs! — mondja a párttitikárnák. Kimennek, Katika szélsebesen rendezkedik, fél perc alatt eltünteti az üvegeket, a poharakat és a megmaradt szendvicseket, kiüríti a hamutartókat. Mindnyájan fölál- lunk, a négy öreggel senki sem törődik, szorosan egymás mellé húzódnak. Katika az ablakhoz futna, hogy kiszellőztesse a vastagon go-' molygó füstöt, de hirtelen megáll, mintha falba ütközött volna. — Velük mi lesz — kérdezi a szakszervezeti titkárt, és az öregek felé mutat. — Nem tudom... Ebben a pillanatban a diri benéz az ajtón, összerezzenünk, a többiek is biztosan azt hiszik, hogy a vendégekkel jön, de szerencsére még nem értek föl, a diri előreszaladhatott, a . párttitkár gondjaira bízta őket. — Még mindig itt vannak? — sziszegi. Katika az öregek felé fordul, mosolyog. Szívalakúra festett ajkait összecsücsöríti. — Sajnos a búcsúztatást félbe kell szakítanunk, hiszen fentről váratlanul... Az igazgató nyitva hagyta az ajtót, amikor az előbb visszahúzódott, minden szó behallatszik a másik szobából. — Erre parancsolj, Szegvári elvtárs! — mondja a párttitkár valakinek. Katika kinyit egy keskeny ajtót, a beépített szekrény és a nagy fi- kusz között nyílik. — Erre, erre! — Az ajtó felé tereli az öregeket, a takarítónőt, aki egy fél lépéssel lemarad a többiektől, meglöki egy kicsit, hogy jobban igyekezzék. Mi is kimegyünk utánuk, a takarítónőt én követem, mögöttem a szakszervezeti titkár nyomakszik, letapossa a sarkam a nagy igyekezetben. A kis tanácsteremben vagyunk. A szakszervezeti titkár nagyot sóhajt, én is megkönnyebbülök egy kicsit, bár fogalmam sincs, mi lesz az öregekkel, akik ismét egy csomóba húzódtak a széles, tükörfényesre politúrozott asztal túlsó végénél. Némán állunk egy darabig, azután a szakszervezeti titkár a zsebébe nyúl. — Sajnos ez most így alakult — mondja —, de azért a lényegről nem feledkezünk meg. — Négy borítékot vesz élő, kiosztja az öregek között, kezet szorít mindegyikükkel. — Jól van — mondja az utolsó kézszorítás után. — Legalább a dohányt megkapták, nem igaz? — Rájuk kacsint, mosolyog. — Szívesen maradnék még magukkal... — hadarja —, de mennem kell. Majd lesz nyugdíjastalálkozó ... erre lehet kimenni... Kinyitja az ajtót, maga lép ki először, a küszöbről visszafordul. — Hát viszlát... ! Amikor becsukódik mögötte az ajtó, a magas, hajlott hátú öregember, akit a többiek Laci bácsinak szólítottak, öklével az asztalra csap. — A rohadt úristenit! A fehér hajú férfi, akinek sebhely van a homlokán, rápisszeg, a másik, az alacsony, kopasz, megrántja a kabátujját, és alig észrevehetően felém bök a fejével. — Nem kellene ... — Nem?! — kiáltja Laci bácsi, de azért egy kicsit lehalkítja a hangját. Magasra emeli a borítékot. — Visszamegyek és belevágom a pofájukba! — Hogyisne! — A kövér takarítónő kiveszi a kezéből a borítékot. — Egy frászt vágod ... ! Hogy még ennyi se legyen? Laci bácsi elhallgat, lehajtja a fejét. — Hát hiszen igaz... — dünnyögi. Visszaveszi a borítékot, némán zsebrévágja. Egyikük sem néz rám, csendben kimennek. Az alacsony, kopasz öregember, aki elmesélte, hogyan tört össze a szék Vendel Józsi alatt, óvatosan behúzza az ajtót. ényelmes karosszékek sorakoznak az asztal mellett, ülök egy darabig az egyikben. Csend van. Egy kicsit rosz- szul érzem magam, nem fáj semmim, de az ujjaim elzsibbadtak. Kitapintom a pulzusomat, szokatlanul gyorsan ver, de olyan gyengén, hogy alig érzem. Számolom egy percig a lüktetéseket, százhuszonhárom... összeállította: Rékasy Ildikó A e KI
