Szolnok Megyei Néplap, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-26 / 21. szám

1982. JANUÁR 26.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

Kiállítás előtt

Vidats-féle eke, szögletes szőlőprés

Az idén 25. alkalommal rendezik \mea a mezőaaz- dasáoi könvvhónavot. Az orszáaos meanvitót Cea- léden tartják február első hetében. A rendezvénysorozat előzményeként mutatiák be január 31-től a Kossuth Múzeumban n Fejezetek a cealédi aa- rártörténelemből című kiállítást.

Az összeállításban grafikai és fotódokumentumok. térkének szemléltetik, mennyiben változott a tái kér>e az elmúlt három évszázad alatt, hoevan váltak a leeelők hasznos termőterületté. Természetesen iócskán akad a bemutatón ma már mosolv- eásra késztető rési szerszám, eé - is. A henger alakú szőlő-« rés ősét — mint kiderül — még négyszögletes formában készítették, s a maga ideiében szenzációnak számító Vidats-féle eke eltöroül a mezőgazdaságiban talai- mozeatásra használt géDek

mellett. Az érdekességek közé tartoznak a kisvízi halászat hálói, varsái. A Cegléd mellett folvó Gerie-Per- ie — amelv Tószegnél találkozik a Tiszával — megélhetést biztosított az 1800-as években a halfogásból élők családiának. Képünkön a múzeum munkatársa rendezi a kiállítás anvagát.

Hivatalos levelek és ma. gánbeszélgetések. elfogult raiongók vallomásai és a realitáskereső szociológus önkritikus monolóeia. film- interiúk. kritikák, enilógus. stáblista és a dolog ieevzé- ke. Minden egvütt. sajátosan szerkesztett összevisz- szasárban — ebben is hűen a filmhez — Koltav Gábor ..dossziéié” a koncertről: 19.50-ért. oaDÍrkötésben. kanható a mozioénztárak- ban. a iegvszedőknéL

Gondolkodóba eit hoev főiskolás filmiei. a szétkap- kodott Szörényi—Bródv kötet és a koncertfilm után mén hánv bőrt. húz le ugyanarról a rókáról ez a Ifiatalember. Mert. biztosra vehető, hogy a saiát élményeiről a kortársairól. a kiaknázott és az elDuskázott lehetőségekről ekkora szenvedéllyel szóló Koltav letesz még eev s mást az asztalra — ugyanezen témakörben.

Persze nem igazán őszinte az én torzsalkodásom, hisz iómaeam is ugyanolyan szenvedéllyel csüggtem az

előbb felsorolt alkotásokon, mint húszon- harmincéves társaim, sőt (!) — látiuk a csodát — a mai teenager- nemzedék Habón Eddán. Ricsén nevelkedett tagiai.

Koltav kétségtelenül tehetséges. rámenős és szerencsés alkotó. Rámenőssége kiderül mindiárt a .dosszié” első oldalairól, ahol a ..legmagasabb fórumok” közben- iárásáról szóló hivatalos levelezése tanúsítva. hogv szinte semmi sem ment simán az első magvar nonze- nei koncertfilm létrehozásakor. De nyomozzunk — és lapozzunk — tovább!

..Az Illés kitörölhetetlenül bennünk van” nyilatkozza egyhangúan La- ios Levente. Tini. Koncz Zsuzsa és Tolcsvay Laci. Közülük — érthetően — Bródv nvilvánítia ki legnvíltabtoan érzelmeit: .........15

é

v alatt két zenekarban játszottam. az Illésben és a Fonográfban — mondia. A magam részéről ezt tartom a legnagyobb eredménynek.

hoev taeia lehettem ennek a két zenekarnak”.

És ha már Bródvnál tartunk. el kell mondani: A Koncert-dosszié legértékesebb tagiai éDDen azok. amelyeken Bródv János filmin- teriúiát olvashatiuk az Illés zenekar úiiáélesztőiével. Koltawal. Beszélgetésükből többek között az is kiderül, mi vezérelte a fiatal filmest az Illés-koncert megszervezésekor.

A könvv igazi erénve azonban mégiscsak ugyanaz, mint a filmé: létreiött. Csak nyilván kevesebb hercehurca árán. hisz a film bemutatóiá- tavaly decemberben, néldás gyorsasággal került Diacra.

Méltán iár köszönet érte a-» Ifiúsági Laokiadó Vállalat Ságvári Endre könvv- szerkesztőségének.

Bízvást leírhatják, hogy a Koncertdosszié izgalmas olvasmány. Sorain keresztül S7óiesebb lett a filmkamera ontikáia is.

— E —

Nénikék a múzeumban

—■ 7T“| öreg néniFejkendos kék cso^ portja a főtéren, patinás műenalékhá- zak gyűrűjében. Ballagnak a múzeumépület felé. Csöndesek; szótlanok. Megnyomta őket egy kicsit a város nyüzsgése, zaja; idegenek nekik az ódon épületek. De csak egy ideig. Amikor kijönnek a világhírű kerámiák múzeumából, tele vannak élménnyel, egymás szájából kapják el a szót. Láttak és felszívtak magukba valamit a körülöttük levő világ értékeiből, szépségéből. Valamit, amiről eddig jó esetben csak halvány sejtésük lehetett. De ugyanez a jelenség észlelhető a keszthelyi Festeti ch- kastélyban, a siklósi várban, a gyöngyösi Mátra Múzeumban vagy a Dunakanyar lebilincselő panorámája láttán. Vagy szerte az országban bárhol, ahová az utazási irodák két-három napos programjában ablak nyílik egy eddig nem láthatott világra — a falu vagy a megye határain kívül. Vannak a csoportokban középkorúak is, de elsősorban az idősebbekre, a nyugdíjas tsz-tagokra figyeltem fel. Akiket — egyre több helyen — ma már évente legalább egyszer a szövetkezet vezetősége országjáró kiránduláson lót vendégül, a kulturális alap terhére. S van ennek a jelenségnek több nagyon fontos tanulsága is.

Az egyik engem a kulturális forradalom kezdeteire emlékeztet, amikor „felszámoltuk a művelődés korábbi monopóliumát”. Azaz történelmi adósságot törlesztettünk, amikor például a tanulás összes zsilipjét megnyitottuk azok számára, akik osztályhelyzetük révén — ritka kivétellel — meg sem kísérelhették birtokba venni a tudást. Hasonló történik manapság is a falusi öregekkel.

Ez a korosztály a háború előtt és alatt volt fiatal. Korán meggyötörte őket a nincs. A doni tragédia. A hadifogság A földosztás örömében a „megművelni, de mivel?” nyomasztó gondja; az ötvenes évek emfeertipró agrárpolitikája; a tsz-saerve- zés nagy lelki válsága, s az első tíz-tizenöt év, amikor ők szilárdították meg tétova lépések, kudarcok, hibák közepette — és jobbára a nagyüzemi út felkészültsége,' szellemi kapacitása nélkül — a mezőgazdaság szocialista üzemeit, S amikor kezdett egyenesbe jönni az ügy, amikor megjelentek a hatalmas gépek; a termelés kvalifikált módszerei és szakembergárdái; amikor a fizikai munka is könnyebb és kevesebb lett — ők akkor léptek vagy dőltek ki a sorból, elérve a nyugdíjkorhatárt.

Most csöndben, sokan kiáltó magányban, olykor egy kis (jogos) irigységgel szemlélik a mai terméshozamokait; a fiatalok gyors gyarapodását, a fóliákat, a virágzó háztáji gazdaságokat Aki bírja még erővel, dolgozhat benne. S lassan természetessé válik előttünk is, ami nem is olyan „természetes”. Az, hogy a fiatalabb generációk alig-alig veszik észre: mindezt ők, az: öregek alapozták meg.

Életükkel, két kezükkel, megrokkant egészségükkel.

Jobb érzésű tsz-vezetőknek újabban eszébe jut mindez, s nemcsak1 évente egyszeri a karácsony előtti „öregek napja” megszokott frázisai jegyében. Hanem azzal, hogy elviszák nyugdíjasaikat kirándulni. Országot látni. Gondos, kimunkált program szerint ismeretlen tájakra; történelmi várromokhoz, múzeumokba, képtárakba. Állatkertije. Színházba. Szép és kulturált éttermekbe. Termálfürdőkbe. Szegedre, GyuA „SZAKMA KIVÁLÓ TANULÓJA” CÍMÉRT

Februárban kezdődnek az írásbeli selejtezők

A Művelődési Minisztérium. a Szakszervezetek Orszáaos Tanácsa és a KISZ Központi Bizottsága az 1981 —82-es tanévben is meghirdette a tanulmányi versenvt a szakmunkáskéDző intézetek diákiai számára. Az orszáaos döntőt. megelőzően február elemitől rendezik mea a meavében a szakmák, illetve a szakmai tantárgyak írásbeli selejtezőit..

A Szakma kiváló tanuló- ia” címért 38 mesterség ielöltiei mérik össze tudásukat míg a tantárevi vetélkedőn 11 kategóriában nevezhettek a fiatalok. Azok a diákok, akik sikerrel veszik az első akad*1"! a háziversenyt. a megyei vetélkedőn képviselik iskolájukat. Szolnok megyében a döntőn a zsűri mintegy 250 fiatal teliesítménvét, mérlegeli, amelv alaoián a legjobbak továbbjutnak a na»v felkészültséget, helytállást kívánó országos szakmai erőpróbára.

Iáira, Pécsre, Kőszegre, Sopronba, Hortobágyra és Pusztaszerre. Romokat néznek, emlékműveket és szobrokat; festményeket és templomokat Visszeres lábukkal, végigsétálják a szegedi Dómtér panteonját; isszák magukba a szót a gótika eredeti és új formáiról; Ozorai Pipóról és Kodályról; s tekintetükben ott a döbbent felismerés: atyaisten, mi erről eddig nem is hallottunk !... De tudok egy kis baranyai község 40—50 asz- szonyáról (egy díszítő művészeti szakkör közösségét alkotják immár jó másfél évtizede), akik minden évben körbe járnak, megismernek egy-egy népművészetéről híres tájegységet. Sorra mindazt, aminek a mintáit a párnákba, térítőkbe, futókba már belehímezték.

A városi ember megszokta, közönyösen reagál a látványra: tsz-tagok a múzeumokban. Hogy magában mit gondol egy részük, az más kérdés. Mert egy-egy elejtett utalás, rosszízű kabaré-gag ma is akad a „nyáron nyaraló” termelőszövetkezetiekre. Elárulván és terjesztvén sok-sok városi ember elképesztő tájékozatlanságát arról. ami a városon (fővároson) kívül van. Nem vicc: sokan nem tudnak arról, hogy a „nagy nyári munkát”, az aratást ma már négy-öt szakember és néhány kisegítő elvégzi pár hét alatt, s hogy a „munkák dandárja” már régóta áttolódott az őszi hónapokra: De nem is fontos. A lényeges az, hogy ma már aligha akad idegenforgalmi nevezetességű hely az országban, amit rendszeresen föl ne keresnének mezőgazdasági termelőüzemekből szervezett kirándulócsoportok, főleg nyugdíjasok, öregek. És ez nagyon

mozgalomnak tűnik; hisz senki nem adott ki rá „jelszót”, mégis a kultúra befogadásának új formáit észlelhetjük, amikor a falu társadalmának számottevő rétegei a múzeumok és műemlékek értékeivel ismerkednek. S hál’ istennek, telik 1— vagy telhetne — is rá a tsz-ek zsebéből. Ellentétben azzal a szemlélettel, amit nyolc-tíz éve még állandóan ostoroztunk, amikor egy-egy kirándulás jogcíme alatt egy közeli hely borkóstolójában vagy esetleg badacsonyi kiránduláson egy ..slukkra” fenekére vertek a tsz kevéske kulturális alapjának. És nyilvánvaló, hogy manapság az emberi jóérzés, az öregek iránti adósságtörlesztés, a fölébredő lelkiismeret is* táplálja ezt a spontán mozgalmat.

Wallinger Endre

jo jelenseg.

Ösztönös 1

A bánat

magánügy

a Az egész világ ismeri csábos nézését, rekedtes, „sexis” hangját, karcsú bokáit, a ruha hasítékából kivillanó gyönyörű combjait. És az egész világ fél évszázada csodálja Marlene Dietrich tehetségét, ragyogó színészi képességeit. De milyen az ember, a sok száz alakítás, az eljátszott szerepek mögött az igazi, élő asszony?

Sókat beszéltek és írtak már róla. ö maga is megírta életrajzát, melyet „Életem” címmel a Stern is közölt. A művésznő 80. születésnapja alkalmából most ennek alapján közlünk néhány részletet, melyekből, egy öntudatos asszony vallomása alapján megismerkedhetünk a művésszel, az anyával, a feleséggel, — az emberrel.

Maria-Magdalena vagyonos polgári családban született, így az akkoriban tekintett legjobb nevelést kapta. Vérszerinti apja, Louis Erich Otto Dietrich rendőrtiszt Molt. 1911- ben halt meg, amikor Marlene tíz éves volt. Mostohaapja Eduard von Losch volt, akihez édesanyja később feleségül ment, ő tisztként esett el Oroszországban 1916-ban.

Maria-Magdaléna vörösesszőke hajú, vékony, áttetsző bőrű, sápadt kisgyermek vtolt, aki azonban már Iskoláskora előtt tudott írni, olvasni. sőt franciául is beszélt. Ezért mindjárt a második osztályba íratták, így fiatalabb osztálytársainál. Marlene ideges volt és bizalmatlan, osztálytársad nem avatták be őt kislényos titkaikba. Ezért az iskolában nagyon magányos, volt, szinte börtönben érezte magát. Az egyetlen, aki megértette őt. és feloldotta szorongásait. az iskolában, a francia tanárnője volt. A tanárnő sokat és komolyan beszélgetett vele és Marlene szerétét, ragaszkodását a maga gyermekes

módján úgy fejezte ki, hogy apró ajándékokat, színes szalagokat, újságokból kivágott francia tájképeket ajándékozott neki.

1914-ben. a nyári szünidő után, amikor a tanév ismét elkezdődött, a nagy aulába terelték a taunlókat. Az első világégés kezdetekor harsogó beszédet tartottak nékik is, melynek jelentését a hozzá hasonló korú gyerekek alig értették. Marlene szorongva kereste kedvenc farncia tanárnője arcát a tömegben, de sehol sem találta ... Ekkor döbbenetes felismerés villant az agyába: Franciaországgal háborúban állnak, így ellenségek lettek! A szörnyű felismeréstől elájult.

. Az utcákon katonák masíroztak, puskáikon virággal. Nevettek, énekeltek megcsókolták az asszonyokat. Ünnep volt ez, Franciaország ellen vonulás alkalmából. Marlenet azonban Franciaországgal senki sem tudta háborúba kényszeríteni. Szerette Franciaországot, á francia nyelvet, őszintén és gyengéden. Kifosztottalak, áldozatnak érezte magát. Elvesztette kedves francia tanárnőjét.

Marlene anyja iránt mély tiszteletet érzett és ez koragyermekkorától végig megmaradt benne. Különlegesen szépnek, külsőleg és belsőleg egyaránt tökéletesnek tartotta aki szigorú napirendjének könnyen vetette alá magát. Ö volt a példa, az erős, a céltudatos, akire a gyermeknek szüksége volt. A mama az

első és legfontosabb kötelességének a munka iránti szeretetet tartotta. Másik alapelve volt, melyre gyermekét megtanította, hogy érzelmein uralkodni (kell, nem szabad a környezet terhére lenni a problémáival. Ezért Marlene második természetévé vált az önuralom.

Ha anyja valamit szükségesnek talált, arról nem engedett vitatkozni. Így például nagy súlyt helyezett a cipő befűzésére. Marlene hiába fűzte szorosra a cipőjét, anyja nem hagyta annyiban, energikus ujjaival a fűző minden kereszteződését még egyszer meghúzta, egészen fel és új csomót kötött. „Ha felnősz vékony legyen a bokád. Most van itt az ideje, gondoskodni kell róla, hogy ne legyenek vastagabbak” — emlékszik vissza hálásan szeretett anyja szavaira Marlene.

Egy napon távirat érkezett a főparancsnokságtól, mely anyját gyászba öltöztette. Elesett édesapja csakúgy, mint a család legtöbb férfitagja. Megváltozott az élet a családban. Az anyja sokkal lassabban járt, nyugodtan, majdnem lomhán mozgott, többé nem fülelt, nem várt, mint azelőtt. Ügy viselkedett, mintha valaki aludna a szomszéd szobában. Marlene sötétkék ruhát és sötétkék kabátot kapott, melyen csak a fehér gallér és kézelő jelentett változatosságot. Derékig érő haját, melyet azelőtt lazán vállára hulló fürtökben viselt, most anyja befonta, és még a szalag is sötétkék. vagy fekete volt.

Ügy tűnt. a háborúnak soha nem lesz vége. A béke már régen elveszettnek látszott, lassan azzal is felhagytak, hogy terveket szőjenek a békeidőre. A legtöbb osztálytársának nem volt apja. Nem hiányolták őket, alig értették, hogy örökre elmentek tőlük. Asszonyok között éltek, és ezt normálisnak találták. Néha feltették maguknak a kérdést: kívánatos-e. hogy férfiak éljenek a közelükben, akik ismét átvennék a vezetést és családjuk urai, parancsaiéi lennének.

A mama szerette volna, hogy kislánya hegedűművésznő legyen. Marlene szívesen hegedült, szerette a húrok síró-nevető hangját. Azt mhndták, különleges tehetsége is volt ehhez a hangszerhez, de a monoton gyakorlásokat nem szerette. Állandóan félt, tiszta-e a hang, bólint-e helyeslőén a tanár. A legkönnyebb ujjgyakorlatot is el lehet véteni. „Ha hegedűlés helyett zongorázni tanulok, biztosan zongora- művész lesz belőlem” — emlékezik életrajzában.

A háború a vége felé közeledett. Az özvegyek megszokták sorsukat, a könnyek felszáradtak. A bánat magánügy — ezt Marlene korán megtanulta. Sok temetésre járt, és megtanulta, hogy az ember nem sír, ha nincs egyedül. Így nevelték, és ma is ilyen: olyan asszony, aki legmélyebb érzéseit nem teszi közszemlére, aki saját törvényei szerint él.

(Következik: Egy arc a tömegből)

A KONCERT - DOSSZIÉ