Szolnok Megyei Néplap, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 19. szám
1982. JANUAR 23. Irodalom» műveszet 9 Lázár Ervin: mi szenvedés. Mát még rosszat írni! Amikor a vad gyötrelmek; ne- kifeszülések, fogcsikor- gatások után elkészült írás bandzsalítva rávigyorog az emberre. Mit vigyorog?! Röhög! Ugye, nem erre gondoltál — mondja —, és zörgeti rissz-rossz mondatait, nyöszörögnek benne a helyüket nem lelő szavak. Ez a szárnyas emberem most már tizedszer fogott ki rajtam. Nem tudom megírni. — Apu, írtál valamit? A lányom. Hétéves, másodikba jár. — Igen — mondom szégyenkezve. — Mese? — Valami olyasféle akart lenni. — Olvasd föl! — Nem lehet. — Miért? — Mert rossz; — Hogyhogy rossz? — Ügy, hogy gondoltam valamit. Meg éreztem valamit. És meg akartam írni. — Meg is írtad. — Meg, de nem az lett belőle, amit gondoltam. — És amit éreztél? — Az meg különösen nem. — És most mit csinálsz vele? — Itt marad ebben a füzetben. Ez lesz a koporsója. Majd egyszer talán nekifogok újra és megírom. — És ezt nem mutatod meg senkinek? — Nem. — Nekem se? — Neked se. Mondtam már, hogy rossz. — De én nagyon-nagyon szeretném hallani. — Nem lehet. Nagyon-nagyon rossz mese. — Amit te írsz; az nékem sohase nagyon-nagyon rossz. Olvasd föl! — Hét nem bánom. A történet egy emberről szál, aki nagyon szeretne repülni. Hisz benne, hogy neki egyszer szárnya nő. Az írásban, sajnos, ez az ember jellegtelen, nincs arca, csupa mellékes dolgot mondok el róla. A lányomat ez szemmel láthatóan nem zavarja, feszülten figyel. Még a lélegzete is elakad, amikor csapnivaló emberemnek csapnivalóan elkezd nőni a szárnya. Vakítóan fehér szárnyak. De ahogy én ezt leírtam! Nincs benne semmi igazi szárny-növés. A lányomat ez sem érdekli, várja, hogy az ember fölrepüljön. De az ember nem tud fölrepülni, mert a szárnya iszonyatosan súlyos. Meg sem tudja mozdítani. Tartani sem bírja, összeesik a kozmikus súly alatt, beszakad alatta az aszfalt, egyre leijebb süllyed, még megvillan a hófehér szárnyvég, és összezárul fölötte a föld. — És? — Mit és<? — Hogy van tovább? — Sehogy. Ennyi az egész. — Mi lesz a fehérszámyú emr}i\ vdf/fr M ti '•«; Szárnvas emberem berrel? — Hallottad. Elnyelte a föld. Nem szól semmit, tétován átmegy a másik szobába. Napok telnek el, szárnyas emberemet igyekszem bétuszkolni tudatom egy rejtett zugába. Majd... talán... egyszer máskor. Most csak egyet akarok: elfelejteni, elfelejte- ni! Már-már sikerül, a kudarc egy gombostűfejnyi nyomássá szelídül odabent S akkor előáll a lányom. — Írtam egy verset — mondja. Nocsak, mit meg nem érek! A kéziratpapíron bukdácsoló verébfej betűk, a sorok szabadon kószálnak. A címe: Egy lepke Véres csontok vázán áll egy virág. Messzi, messzi a föld alatt. A virág kelyhében fekszik egy holtak holta lepke. Kiterjesztett, mintás szárnyai már nem csapkodnak, és mégis véle száll a mennybe — Ezt a „véres csontok vázán”-t, ezt honnan vetted? — A Petőfi is ilyenéket írt, nem? Ez komoly tekintély-érv, nem is tudok rá mit mondani. — Különben a verset neked írtam. Meg a szárnyas emberednek. — A szárnyas emberemnek? — Igen, mert az nem lehet, hogy csak élsüllyed és vége. — Hanem hogy lehet? — Amikor elsüllyed, zuhan egyre lejjebb és lejjebb, és egyszer csak egy nagy, fekete terembe ér. Ebben a teremben lakik a hét feketeszárnyú. — Kicsoda? — A hét feketeszámyú. És a te fehérszámyú emberednek meg kell küzidenie velüfc. Le kell győznie mind a hetet. — Le tudja győzni őket? — Persze hogy le! És akkor egyszeriben elég erős desz hozzá, hogy elbírja a szárnyát. Akikor mindjárt tud repülni. Ki tud repülni a föld belsejéből, és ha akar elrepülhet a csillagokba. sak ülök lehajtott fejjel, szomorúan és mégis reménykedve. Hát lehet, hogy ez a gyerek sokkal többet tud a világról, mint én? Hát ezért ágált és ellenkezett az én szárnyas emberem, mert kegyetlenül és reménytelenül elsüllyesztettem volna, ahogy egy kutyát sem illik? — Érted? — kérdezi. — Értem — bólogatok, holott azt kellene mondanom: Most megmentettél. Hol járhat mo6t a szárnyas emberem? Még csak zuhan? Vagy már küzd a feketeszárnyúakkal? Vagy talán már emelkedik? Akárhol van, sose veszítse reményét. Ezt üzeni neki a lányom. Botár Attila: Szívrengés Sisteregj, aranyeső, te gyújtózsínór-sárga! szerelem, szerelem, [szerelem szívemnek futó lángja. . ■ . A késemet most, haverok! Január havat forgat, hát!farkasvérbe [öltözöm — felhők keserítik a Holdat. Cseng-bong a tó, akár a kő csákányok alatt. ‘Részeg sirály inog. Csúf, fekete fiú, csak fütyörészek. Robbants föl aranyeső, te gyújtózsinór-sárga! Szerelem, szerelem [szerelem: szívrengés — hozz világra! A Fendrik Ferenc: BÚTORSZÁLLÍTÓ Sose verekedett. Elég volt, hogy a képébe nézzen valamelyik srácnak. — Na, mi van? KOCSI ele volt a presszó, az új felszolgál ó- lány, ahogy jött- ment, mintha rendet alkart volna csinálni az összevissza rakott asztalok között, de amint továbblépett, az asztalok újra szétszóródtak. És félhomály is volt, az asztaloknál legalább annyi háti, mint fej, de Gyurit mégis megismertem a hátáról. Két kezére könyökölt; a nyakát behúzta, úgy bámult egy lányt. A lány összecsucsorított szájjal fújta rá a füstöt Nem emlékeztem a hátára, szélesebb se volt, mint általában a huszonkét éves srácoké, de tudtam, hogy csak Palotás Gyuri lehet. Valószínűleg ez a megérzés. Pár napja, hogy összefutottunk, akkor beszéltük meg, hogy majd beülünk egy presszóba. — Tudod, hol van a Flipp? — kérdezte. — Nem. — Várj csak. Akkor... — Nem lehetne a Pacsirtába? — Megvan még a Pacsirta? — Meg. Persze hogy meg. — Nekem mindegy. Legyen akkor a Pacsirta. Szombaton ötkor, jó? Egy házban laktunk, mi a földszinten, ők a harmadikon; s egy osztályba jártunk az iskolában. Nyolc éve, hogy elköltöztek. Furcsa volt, mikor cipelték le a bútorokat, mintha valami fogyott volna, kevesebb lett volna a házban, az utcában. Palotás néni sírt. — Miért sírsz, mama? — állt zsebre dugott kézzel Gyuri a szállítókocsi előtt. — Jobb helyre megyünk. — Tizenöt év, az tizenöt év.; Gyuri rántott a vállán, aztán felmászott a kocsira, a sofőr mellé. Eleinte gyakran voltunk együtt, jártunk meccsre, moziba. Mindig én mentem el hozzájuk. Aztán új haverokkal került össze, s nem tudtak mit kezdeni velem. Gyuri sose mutatta', hogy felesleges vagyok, én maradoiztam el tőlük. Érettségi óta csak most találkoztunk. Látszott rajta, hogy örül, de egy szóval se kérdezte, máért nem jelentkeztem. Amikor egy házban laktunk, folyton nálunk lógott. Volt tévénk, és anyám gyakran sütött tésztát, vaníliás kiflit, lekváros buktát, zserbószeletet, és mindig adott neki. Ha be akartak: hozzánk jönni a testvérei, elzavarta őket, — ök ziabálják be a mutterod sütiljét? — lökdöste ki a gyerekeket. Gyuri volt a legidősebb, a többiek sokkal kisebbek. Palotási bácsi jól keresett, de el is itta. Náliunk se volt százasokkal kitapétázva a fal, anyám nem dolgozott, leszázalékolták a szívével, de apám az utolsó fillérig hazaadta a fizetését, és én voltam az egyetlen gyerek. Nem tudnám megmondani, milyen kapcsolat fűzött Gyurihoz: A szeretet valamilyen más érzés, két egyforma lelki alkatú ember kell hozzá, mi pedig nagyon is különböztünk, egymástól. Talán az ereje, az áradó egészsége vonzott. Minduntalan kicsúszott az inge a nadrágjából, s ahogy vissza gyömöszölte, mintha a bőrébe nem férő izmait akarná betűrködni. Amikor nyargalt le a lépcsőn, vidám dobpergéshez hasonlított a csattogása. Az iskolában éppen csak megúszta bukás, nélkül. Én írtam a magyar dolgozatait Természetesnek vette, majdnemhogy kegynek, hogy elfogadja tőlem. Ha nem csinálom meg én, megcsinálja neki más. És ebben igaza volt. És megszűnt a vita. A téren Gyuri volt a legjobb csatár. Amikor először álltak fel két- kapuzni, kértem a fiúkat, hogy én is játszhassam. Menjek a francba; vágták oda. Mit akarok a csípőficamos lábaimmaL — Védeni tudok. — Tudsz egy frászt — Ö lesz a kapus! — jelentette ki Gyuri. Persze, hogy beszedtem pár gólt a srácok hülyéitek, de Gyuri kus- soltatta őket — Kösz — mondtam neki, amikor abbamaradt a focizás. Ebédszünet volt egy építkezésien, megjelentek a kőművesek' egy labdával, és elgergettek bennünket a térről. — Fogtam, ami lehetséges volt — teliéin hozzá futballnyelven. — Láttad, miket vetődtem! A kifutásokkal baj volt, azt elismerem. — Azok voltak a jók — nyomkodta kibugyanó ingét a nadrágjában Gyúrt. — Miket röhögtem! — Nem értettem. — Röhögtél? — Na hallod? Ahogy kikacs áztál, a 'kapuból! Mindig te védessz! A fiúk beletörődtek, Gyuri döntésébe. Gyurinak, tetszett hatalma elismerése; rajtam meg élvezettel nevetett, kapált nevettében a lábával, mint a türelmetlen lovak Ez is1 szokása volt. Anyám nem, szerette Gyurit. Anyai irigység volt benne: egy másik gyerek különb, mint az ő fia. Nem árulta eL de rosszul titkolta. Azt is észrevettem, hogy méreget bennünket: ki a nagyobb. Hiába mondtam, hogy nem izgat, hogy bicegek, mindig kitalált valamit, amivel vigasztalhatott. Vak Boty- tyán fél szemére vak volt. Gorkij tüdőbajos, Byron, angol költő sánta. Byronról akkor még nem hallottam, de anyám sokat olvasott, onnan tudta. Mikor megírtam Gyuri magyardolgozatát, mindig elismételte: — Cserélne veled a Gyuri! Boldogan cserélne veled! Amikor Gyuri vágtatott le a lépcsőn, sose felejtette el megjegyezni: „Vad ez a gyerek. Nem lennék az anyja egy ilyen rossz kölyöknek. Az ilyenekből lesznek a brutális felnőttek”. Anyám már a szíve miatt is szelíd, csendes1 asszony. Küllsőmet tőle örököltem, ehettem, amennyi belém fér, zörögnek a csontjaim. De nagyobb súlyt talán nem is bírnának el kiakadt csípőim. Apám magas, húsos ember, vasúti kalauz. Tele van zaftos viccekkel, kiadósakat alszik, még a televízió előtt is. örültem Gyurinak. Nem volt rá szükségem; nem akartam kapus lenni a téren; talán csak a gyerekkori emlékóket kerestem benne. A régieket. Biz, az utóbbi négy év nem illett sehová, mintha nem is lett volna. Az előtte való négy évnek, a bútorszállító •kocsi elkanyarödása után,, már volt helye, valahol a múlt és a jelen között. Az éveket, amelyekért idejöttem a Pacsirtába, azokait felrakták a bútorszállítóra. Egy ócska szekrény, volt egy hideg, havas tél, hógolyózással, hóemberrel, egy kiszakadt rugójú dívány, egy meleg; hosszú nyár, focizás, hűsö- lések a platánok árnyékában, focizás után, egy zsíros, kopott aseital, majd egy karácsony. A karácsony az ajándékokat jelentette: boldog voltam, ha Gyuri elismerően mondta: „Ez igen. Ez egy dömper!” minden játékomat lefoglalta, és ő rontotta el. De elégtétel töltött el, fel tudtam emelkedni hozzá Nekem volt dömperem, neki nem. Vajon változott, mióta felmászott a sofőr mellé? Miért'fontos ez? Semmiért, Néha azt hiszem, hogy az a rengeteg semmi, ami összegyűlik az emberben, kiszorítja a fontos dolgokat, és azok lesznek a fontosak. Gyuri továbbra is két kezére könyökölve ült az asztalnál. A szakálla mintha ragasztva lett volna, hogy ne ismerjék fel. De kerek, barna szeme most is úgy nézett, mint sulis korában, egyszerre mindent, ami előtte volt. Mint egy távcső. A lány szép volt, Gyöngyinek hívták. Fészkelődött, mozgott minden. porcikája, külön-külön kínál- gaitta Gyurinak a mellét, a száját; még a kisujját is: — A régi Pacsirta... — dőltem hátra a széken, hogy jobban lássam a régi Pacsirtát. — EJmlékszel Duci nénire; a pénztárban? Gyuri iszemében éppúgy benne voltam én, mint a lány, mint a fejek, a hátaik, & hamutartó. — Mazsolás fagyi most nincs. — Nincs; az nincs1... — igazoltam, és meggyőződtem róla, hogy semmi sincs, de nem is kell, legfeljebb csak mazsolás fagyi. Az viszont teljesen közömbös, hogy ki adja a blokkot; Duci néni-e vagy ez a nyűgös, szőke nő. Egyetlenegy valami lényeges: mennyi van az ember zsebében. Egy forint-e, amit esetleg lopni is lőhetett otthon, vagy elvenni a kicsiktől; vagy a havi fizetés maradék; százasai. — Nem lehet focizni a téren — nyekkent alattam a szék. Utolsó kísérlet volt, hogy valami mégiscsak van* ha más nem, a múlt elpukkant buborékainak a nyoma. — És? — Gyuri ingén nem volt még egy ránc se — Nem lehet. Mondom, nem lehet — ismételtem zavartan és szégyenkezve, mintha hangosan csuk- lottam volna, vagy valami ostobaság szaladt volna ki a számon. Aztán. hogy jóvátegyem illetlenségemet vagy tévedésemet, Gyöngyinek magyaráztam: — Hintákat, csúszdákat, mászókákat állítottak fel a téren* Meg forgó hengereket. Ezért nem lehet focizni. — Még, még egy próbálkozás, egy legeslegutolsó, hátha találok valahol egy buborékot a pohár széléhez tapadva. — Óriási csaták voltak. Néha olyan porfelhőben, hogy majd megfulladtunk. Gyuri csatárt játszott. Gyuri volt a tér legjobb csatára. — Meséljen Gyuriról! — dobta fel magát a lány, mint akibe alulról beleszúrnak, de éppen csak rámpillantott; s Gyurit leste, figyelte, képzeletében betakarta egész testével, mintha a múltbeli Gyuri is kellene neki. — Minek meséljen — rántott a vállán Gyuri, mint azon a délelőt- tön, amikor már becsapták a bútor- szállító kocsi ajtaját. — összehozunk egy új brigádot, és én leszek a brigádvezető. Ez az érdekes. Tudod, hogy szenzációs volt a dobos torta? — Előrenyújtotta a karjait. — A fekete is príma. Sokkal jobb, mint a Flippben. Arról1 mesélj, mi itt még a sláger. Megbeszéltük, hogy a jövő héten megint találkozunk. Gyurit lehet hívni telefonon, a 22-es melléken. — A 22-es szám alatt lakunk — feleltem, s vártam, hoev Gvuri felkiált: persze, persze; és megkérdezi : ki hogy van a házban, megvan-e •még az udvaron a poroló, amin remekül lehetett lengeni, megcsinálták-e már a korlát 'kitört darabját a lépcsőházban, ordít-e Csiba bácsi, a házmester, mert leszórják fentiről a szemetet a lichthófba. De Gyurinak nem volt szándékában, hogy bármit is kérdezzen. Zsebre rakta a cigijét, az öngyújtóját, és taszigélta hátra a székét, hogy fel tudjon állni. Elkísértem őket a troliig. Gyuri elkapta Gyöngyi derekát, és egyből1 felrakta. bban az utcában mentem hazafelé, amelyből a bútor- szállító kocsi érkezett a házhoz. Szűk volt az utca, a házak iszonyatosan magasak. Fenn fekete felhők úsztak nagy tömegben, s attól lehetett tartani, hogy valamelyiknek a lába megbotlik egy kéményben, és rámdöntik a házakat Az úttesten baktattam, követtem egy bútor- szállító kocsit, amelyet csak én láttam. A 22-es szám előtt lassított, aztán gázt adott a. sofőr, és elrobogott. Eszébe jutott hogy amit el kellett innen vinnie, azt már elvitte, és nincs már itt semmi. összeállította: Rékasy Ildikó T r I C • „ A .
