Szolnok Megyei Néplap, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

fi Irodalom» művészet 1981. NOVEMBER 1. Száz én magyar núnellái dee decemberi napok Jártak, s el­határoztam. hogv karácsony előtt lemegyek Ternes meevébe Béla barátomhoz. néhánv na óra va­dászni. Béla gazdag földesúr. akinek nagyúri fényűzéssel berendezett kastélya egv rongyos, kicsi ker­tészfalu szélén. hatalmas fákkal ékeskedő vén park közepén fek­szik. Most voltam nála először. Barátságos szíveslátásán kívül jólesett látnom gazdagságát. fi­nom ízlésre valló fényűzését, melv minden egves aoróságban a művelt, de egyúttal ideges euróoái embert árulta el. A kastély úi volt: a reneszánsz és a rokokó átmeneti arányaiban épült. és dekoratív részletei kacér- könnyedséggel. kecses mesterke­déssel olvadtak össze a reneszánsz hideg vonalaival. A kastélyba ve­zető. széles, hailott ívű kőlépcső­ket^ két fehér márványba vésett szfinksz őrizte, mintha a modern ember összetett lényegének reité- Ivét egv szfinksz már meg sem feithetné. A meleg. oszIodos csarnokból, melynek mennyezete gyöngéd csio- keszerű stukkóval volt díszítve, nvíltak a szobák. A. szobák falai ragyogó broká­tokkal voltak bevonva. Minden bútordarabon látszott a műioar gondia. Asztalos, faragó és takács remekeltek itt. hogy a szénét a kényelemmel összhangba hozzák. Könyvek, hírlanok. halomra fe­küdtek Béla dolgozószobáidban: valamennyi a művelt világ tegna- ni vagy mai vaiúdásának. erőfe­szítésének az eredménye. Renan. Taine. Bourget mellett a Figaro legutóbbi száma, a BudaDesti Hír- laD a Borsszem Jankó, az Illust­ration és az Egyetértés tarka ösz- szevisszaságban megvoltak. A fa­lakon értékes régi metszetek igény­telen tölgyfa rámákban, közbe- közbe egv-egv úiabb festőnek á l’imnression vászonra loDOtt han­gulatos puáztai táikéne: s mindez kellemes, enyhe világítás mellett, melybe a kandalló láneia időnként belevillámlott. s mindez langyos, er-enletes édes meleg mellett, melv kellemesen hatott a vadászat alatt megdermedt tagokra. A civilizált ember fészke volt ez. melyben az élet terhét könv­nvebb elviselni, ahol minden arra van számítva, hoev a evönvör fo­kozottabb legyen, s a fájdalom élességéből veszítsen. A számítás — az ember önzésére lévén alanít- va — ritkán csal. Másnap barangolni mentem a faluba. Gozsdu Elek: Ä filantróp Vert falból éDített alacsony há­zak. melyeknek leatöbbiéről a ta- pasztás itt-ott lémállott. állottak itt szomorú egyhangúságban egy­más mellett, a szegénység egyfor­ma kénét, mutatva. A házacskák tenyérnyi ablakai az utca felé. melyeknek leetöbbie úiságoapíros- sal volt beragasztva; a düledező kémények, omlatag válvogkeríté- sek. didergő, rongyos gyermekek, amint az utcasarkon, variak mód­iára. kis csoportokba gyülekezve bámészkodnak, a kéményekből ki- tóduló. szürkés, büdös tőzegfüst. mind á konott. szomorú szegény­séget hirdetik. Találkoztam egv öreges oaraszt- emberrel. aki tegnaD mint haitó ..vadászott" velünk. Gozsdu Elek (1849—1919). Az 1880-as évek egyik tehetsé­ges, korán elhallgató novellis­tája. Jogot végzett, egy ideig ügyvédi gyakorlatot folytatott, majd 1905-ben temesvári fő­ügyésznek nevezték ki. írói te­vékenységét eközben fejti ki. Keveset ír, de igényesen, gondo­san: az irodalmi köztudatban egy regénye, színműve és egy novelláskötete őrzi a nevét. Realisztikus műveiben gyak­ran keményen. de kivezető utat nem találva, pesszimisz- tikusan bírálja az uralkodó osztályokat és mély együttér­zéssel ábrázolja a társadalmi rend áldozatait. A Nyugat írói mellé már nem tud felzárkóz­ni. A világháborúban elvesz­ti fiát, a háború vége az ö éle­tének befejezését is jelenti. R. I. Bementem hozzá. Nagy családfa volt. A hatalmas sárkemence mö­gött. kiterített bundán hevert há­rom mosdatlan gyereke, míg a nvolc-tíz évesnek látszó fia kellet­lenül. sírva ringatta a kis teknvő. be szorított, legkisebb porontyot. Az alacsony, gerendás szobában fülledt, bundabűzzel telített leve­gő volt. — Az Istenért, hánvan hálnak ebben a szobában? — kérdeztem az asszonyt. — Hát valamennyien, tekinte­tes uram! — Hiszen csak e°v áevuk van! — Elég az! Ott a padka! A na­gyobbik fiam meg a két kislányom ott alusznak; az uram meg a két kis Dorontv velem együtt az ágy­ban. Elférünk mi szénen! — Ez volna a legkisebb baiunk. tekintetes uram — sóhaitott a haitó. — Csak lenne elegendő ke­nyér. mert hét száinak kell ke­resnem ám! De Jó volna, ha min­dennap vadásznának az urak! Ugye. iól szorítottam a nvulat? A bűz és piszok kikergettek az ember vackából. A keserűség és elfoitott düh hangulatával tértem vissza a kastélyba. éla barátom egv kényelmes zsöllvében ült. és né­zegette a Figaro illusztrált kará­csonyi számát. Midőn észrevett, derülten felpillantott, és mondta: — Nézd csak ezt a színes illuszt­rációt! Szinte félelmetes, hogy ezek a gének mire kénesek. Akarsz egv bockot? Igen könnyű, ne féli tőle. tudom, hogy nem szereted az erős szivart. Hol iártál? — Megnéztem a falud vackait., melyekben emberek laknak, és el- szégvelltem magam! — Én undorodom tőlük! Gvúits rá! — És amellett, ha iól vannak lakva, még elégedettek is! — Tedd elégedetlenekké őket. és... palotákat fognak építeni! — mondta derült, nváias mosolygás­sal Béla. miközben a Figaro lap­jait forgatta. Fendrik Ferenc: A MAMA JÓ KISFIA Amikor mondtam Liznek. hogy írt a mama, pár napra feljön hoz* zánk. Liz nem felelt rögtön. Előbb még gcfndosan megszorította a kávéfőző gép kupakját, s a csepe­gő alá állította a fémpoharat. — Mikor jön? — Jövő szombaton. — Szombaton színházbérletünk van! Liz a megjegyzését csak akadé­koskodásnak szánta, mert hiszen mind a ketten dolgozunk, csak öt után kerülünk haza. és a mama ötig maga van. De hát Liz nem örül a mamának, szerinte, ha egyedül hagviuk a lakásban, egvfolvtában turkál. Igaz. hogy kotorász a ma­ma a fiókokban, szekrényekben, de nem azért, hogy turkál jon ... Amikor Liz először észrevette, hogv a mama belenyúlt az egyik fiókba, szelíden megkérdezte: — Keresett valamit a mama? — Megnéztem, nincs-e valami foltoznivaló. — Ha van valami, odaadom. — A kisfiam egvik ingén nem volt gomb. Varrtam rá. Megtalál­tam a dobozt is. — Bármi kell. csak tessék szól­ni. — Nem ugráltatlak én. Bözsi­kém. — De. de. csak tessék szólni! Véletlenül máshová tesz valamit a mama. aztán kereshetem. — Én nem teszek semmit más­hová. Bözsikém. — De azért csak szólion a ma­ma ... Én is mondtam a mamának. hogy Liz nem szereti, ha kotorá­szik a holmiia között, de hiába beszéltem. Persze. Liz sose mu­lasztotta el az orrom alá dörzsöl­ni: hol és hol fedezte fel a mama keze nvomát. De a mama nem is tagadott. Kitágította nagy, ibolya­kék szemét, nem értette. mi rosszat csinált. — Ártottam én azzal, kisfiam, hogy rendezgettem a sublótban? Sublótot mondott, meg rert meg silingát.. ahogy Zalában mondiák. — De ha Lizt idegesíti! — Az nem idegesíti, hogv a zsebkendőid között volt egy oár fuszeklid. kisfiam? Előfordult, hogy magától beval­lotta. hogv tilos dolgot művelt, míg nem voltunk otthon. Lekötöz­te például a felbontott lekváros- üvegeket a soeizban. Természete­sen Liz ezért nem haragudhatott. A baj ott kezdődött, hogy a mama hosszan, diadalmasan magyarázta, miiven katasztrófától mentette meg a lekvárokat. — Nagvon köszönöm. kedves mama. hogv lekötözte a lekvá­rosüvegeket.. biztosan siettem, azért nem kötöztem le őket — fe­lelte Liz. s mindiárt vissza is szúrt. — De a fiókokban nincs semmi romlandó! A mama megígérte: ha egerek cincoenak is a fiókokban, akkor se megy még a közelükbe se. Liz is megenyhült, s lohadó tokával készült kávét főzni. A kávéfőzés volt Liznél a bosszúság levezető­je. De másnap vagy harmadnap Liz úira csak vibráló arccal iött utánam a fürdőszobába. — A mama megint turkált... — Ugyan! — Megjelöltem két fiókot. — Értsd meg: hatvannyolc éves! — Akkor se turkáljon. Egvék. igvék. de ne turkáljon! — Mitől félsz? Hogv Ion? — Azt nem mondtam. Ne tur­káljon. és kész. Amikor Liz leg­közelebb megint ráiött. hogv a mama kutatott az egvik szek­rényben. mindent zárni akart. — Nem zársz! Nem szégvenít- hetiük meg a mamát — mond­tam. — Ha nem akar turkálni, nem tudja meg. hogv zárunk előle! — Szóval, a mama Ion! — Nem lop! De elvárhatom. — makacskodott Liz — hogy jo­gom legyen a saját lakásomban saját fiókhoz, saját szekrényhez! Fojtott hangon vitatkoztunk, hogv a mama meg ne halUa. Amikor kimerültünk. abbahagy­tuk. S Liz ment kávét főzni. De voltak olvan esetek is. ami­kor iól iött Liznek a mama kí­váncsisága. Nem lehet Lizt ren­desnek nevezni. Fogalma sincs, mit hová rak. folvton keres vala­mit. pedig az a legfőbb kifogása a mama kotorászása ellen, hogv a mama összekeveri a holmiját. Amikor aztán felfordította a fél házat, és mégse találta meg. amit keresett, igénybe vette a mama tájékozottságát. — Nem látta. mama. a kockás sálamat? — Dehogynem. Bözsikém. Ott van a sublótban. Legalul. S tudta, hol van Liz zöld puló­verje. a dugóhúzó. a biztosítási kötvény, az úszónadrágom, a rajz­szeg . .. Rengeteg nálunk a kacat. A ma­ma elő-el őhúzott a lim-lomból ócska hócipőt, szakadozott csipkéjű kombinét. lefutott szemű haris­nyát. rongyos inget, fületlen be­vásárlási szatyrot. — Kell ez még nektek Bözsi­kém? — mutatta aztán Liznek. mikor Liz hazaiött a hivatalból. — Ha nem kell. elkérném a kis Verának. A kis Vera a komaasszonv lá­nya volt. De kért a kis Józsinak, a kis Katikának, a kis Marikának, a kis Misinek. Ezek vagy rokonok voltak, vagy szomszédok. Liz ki­vörösödő nyakkal legyintett: vi­gye csak. mama. Persze, érthettem belőle: megint kutatott valahol a mama. Csak egvszer tette hozzá: — A kis Misi a zalameezvesi tanácselnök, nem? Ebben meg az is benne volt. hogv a mama engem is babmgat. a kisfia vagyok, harminchárom éves feiiel is. — Az én ió kisfiam — szokta utánozni a mamát, amikor vesze­kedtünk. főleg a mama miatt. Pedig Liz szerette a mamát, amennyire egv pesti, a Váci úti gvárkéménvek tövében felnőtt lánv szerethet egv őre" falusi oa- rasztasszonvt. akivel nincs egyet­len közös gondolatuk, s akiben legalább akkora makacsság van, mint őbenne. A mama például ko­nokul Bözsinek hívta Lizt. még az én kedvemért sem volt haj­landó Liznek mondani. — Az nem magvar név. kislá­nyom. A báró kutyáinak volt ilven nevük. Dikk meg Káró. A többire nem emlékszem. A báró Zalameggves földesura volt. Én is csak a vaddisznósörtéS kalapjára emlékszem, amint ült a sárga hintóbán, lábánál egv ku­tyává1 és ment vadászni a bozso- ki erdőbe. A mama ki nem fogyott a bá- . róékról szóló mesékből. hogv miiven finom emberek voltak és vallásosak a báróné végigtérdelte a misét. Persze. Liz nem mindig tudta megállni. hogv gúnyosan közbe ne szólion. Ilyenkor hu­nyorogtam neki. és védelmembe vettem a báróékat. — Űgv. úgy. kisfiam — bóloga­tott a mama — Igazságos. Jó kis­fiam vagy te. Az se tetszett a mamának, hogv Liz. nyáron, délután kesztyűt hú­zott. Meccsre készülődtünk .s Liz. ahogy lenni szokott, nem találta a kesztyűiét. Rángatta a fiókokat, csapkodta a szekrénvaitókat. Vé­gül is dühödtem a mamához for­dult: — Nem látta mama. a drapp nvlonkesztvűmet? — Azt a bő szárút? — Azt. azt. — Ehol van e. — S már ki is emelte a komódból. — De minek neked most kesztyű. Bözsikém? Nincs hideg! — Nemcsak akkor visel az em­ber kesztyűt, ha hideg van! — Hát? — A kesztyű elegáns! — Ne pioiskedi. Bözsikém — csóválta a feiét a mama. —• Mi­nek az? — Ha Liznek öröme telik a kesztyűben, húzzon kesztyűt. — szakítottam félbe a vitát. Szombaton Liz is kijött a pá­lyaudvarra. ötkor érkezett a ma­ma vonata, volt időnk elkészülni az Operába. Liz gyengéden belekarolit a ma­mába. s ő segítette a taxiba is. Kérdezte: hogv utazott, milvenaz egészsége: s elúiságolta. hogv hi­deg csirke lesz vacsorára, ami a mama kedvence. — Jó műsor van a tévében. Mi­re Vége lesz, itthon vagyunk. A mama közben szénen ki is piheni magát. Persze, arra célzott Liz. hogv a mama üli ön a televízió előtt, és ’ne turkálion. Nekem nem szólt. De amikor mentünk haza az Ope­ra után. és láttuk az utcáról, hogv ég a villany a hálóban, kitört be­lőle: — Turkál! A mamát papucsommal a kezé­ben találtuk. — Nem nézi a tévét, mama? — támadt rá Liz. — Megvetettem az ágyakat. Bö­zsikém. — Az ágyakat meg tudom vetni én is. Könnyebb az nekem, mint mamának. Mondtam a mamának, csak pihenjen, nézze a tévét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom