Szolnok Megyei Néplap, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-11 / 239. szám
1981. OKTÓBER 11. 8 Irodalom, művészet (Száz. én tmujijar nenellái <7ogai közt a szopóka, feje fölött a bodor pipafüst, izmos két kezében a vonókés: úgy ül a faragó béres azon a vonószéken, mint a huszárgyerek a pejló tetejében. Járomfa van éppen a csiptető- ben, két hajlását, a Bé-fát már simára húzta, hogy a Villás nyakát hamarjában föl ne törje; most a közepét húzza meg kissé, hogy ne legyen olyan vastag, és ne legyen olyan nehéz. Ha kivéste, ha kifúrta ott, ahol kell: tüzet, éleszt a gyaluforgács- ból, s olyan szép pirosra, feketére megfüstöli azt a jármot, mintha sonka volna. Nincs az a sváb, nincs az a mátrai gányó, aki különb jármot tudna akasztani la rúd végére, ha mindjárt remekelt mester is. kólába még járnia kellene, s ámbár nagy kamasz már; mindamellett az ökröt járomba fogni a jászolhoz kötni csak szükségből van neki megengedve. Második fok a szántógyerek. Ez még nem kap konvenciót, de a napszám kijár neki. Keverő- és vetőszántásnál húsz krajcár, rossz időben kevesebb is. Esti eszik csak főtt ételt, napközben a tarisznyából él, minden szombaton megkapja a heti bérét. Az ökrész- gyerek ugyan kis legény őelőtte. Harmadik fok a bivalyos. No, ez szegény sok csúfságnak van alávetve. Sok olyan munkát kell végeznie, amely fölött nagyot nevet hébe-hóba a kisbéres is. De nem ez a baj, hanem az, hogy a bivaly nyáron megmakacsolja magát, sárba fekszik, vízben úszik, s nincs az a káromkodás és az a vasvilla, amely őt a bozótból kikergesse. S Eötvös Károly; A faragó béres az a Csákó, az a Szegfű, az a Darvas! Nincs a kerek földön az a doctor juris utriusque, akinek a diploma nagyobb örömére váljék, mint az a négy ökör, mikor legelőször kerül az öregbéressé előmozdított kisbéres kezére! Micsoda hiábavalóság ahhoz képest a diadalmas csatatérnek minden dicsősége! És az öregbéres fölött rettentő magasságban székel a faragó béres. Olyan magasságban, hogy ő már büszkeséget sem érez alattvalói között. Az ő személye oly sérthetetlen, az ő tekintélye oly megtámadhatatlan, hogy neki már egyikre sincs szüksége, csak arra, hogy keveset beszéljen, s amit mond is: nyugodt, lassú hangon mondja. Neki már kertje és házacskája is van a faluban, és ha erőben, egészségben megtartja az isten, az ő fiából bivalyos ugyan nem lesz sohasem. Néha elfogy a fája időközben. Mit fúrjon-faragjon, ha nincs szerszámfa? De ez nem adna neki gondot, hanem hát a gazdaságban hiányosságnak lenni nem szabad, öt érhetné a szemrehányás, ha eke, talyiga, szekér és minden szerszáma nem lenne tökéletes. Pedig az öregapja se tanult semmiféle furfangos mesterséget. Csak úgy leste el a faragás titkát kis gyermekkorától kezdve, amikor még nem is álmodott arról, hogy valaha faragó béres lehessen. Mert hát a faragó béres nem utolsó ember. Igaz, hogy a lovas csősznek jobb dolga van, a hajdú ficsúrosabb legény, a pajtabírónak nagyobb a konvenciója, s a számadó gulyás, csikós, juhász nem cserélne vele: de azért mindezek ellenére megvan az ő méltó büszkesége. Gulyás, csikós, juhász csak a csürhét terelgeti: a pajtabírónak nagyon hamar kitelik az esztendeje; a hajdúról ha leöltik a zsinóros dolmányt, kapcabetyár is lehet még belőle; és a lovas csősz, ha kiveszik alóla a lovat, bizony szegénylegény marad. De az ő tudományát zápor el nem mossa, hajdú el nem parancsolja, pajtabíró el nem disputál- ja, urasága megbecsüli. Ekeszarv és kormány deszka, talyigatengely és vánkosfa, gerendely és kakat- szeg, ekeló és fürgetyű, vendégoldal és nyomórúd, keresztfa és ol- dalzáp, igafej és járomszeg, tézs- la, lőcs és takarmánykosár, sarog- lya és etetővályú és száz meg száz apróbb-nagyobb szerszáma a gazdaságnak mind a tűzre kerülne vagy a mesteremberhez könyörögné be magát a városra, ha két kezét összedugná a faragó béres. S aztán ha Juci húgom, Panna néném szépen megkéri s meg is simogatja, csinál ő még szapuszé- iket, kendertilót, pemetet, szénavonót és sütőlapátot is. Nyugton pöfékel a vonószéken. Jobbra-balra hull le mellette a hársfának szép fehér forgácsa. Künn szemetel a havaseső, ő oda se néz neki a faragószínben. Ha pipája kiég, odateszi a vakablakba a kostök mellé, s aztán olyan cifrán elfütyörészget, hogy tavaszi szántáskor még a pacsirta se fújja különben. Nyílik az ajtó. Napbarnította, bozontos fejét bedugja Jancsi, a kisbéres. — Isten jó n^p, Ferenc bátyám, kezdjük-e már a takarmányozást, mintha zimankó készülődnék oda- künn! — Ráérnek már a gyerekek? — kérdi nyugodt hangon a faragó béres. — Csak a szót várják — felel a kisbéres. — Lássatok hát hozzá! Menne már a kisbéres, de amikor a sok kész munkát meglátja, meg nem állhatja, hogy egyet föl ne sóhajtson: — Hej, Ferenc bátyám, mikor lesz belőlem faragó béres? — Várj csak, öcsém — szűri a hangot az öreg fogai közül —, megérik egyszer a csicsóka is. Persze, hogy az öreg nem sokra becsüli a csicsókát, és ámbátor szereti azt a Jancsi gyereket, mégsem tűrheti szó nélkül, hogy az a tacskó már most is a faragó bérességen meri az eszét jártatni. Mert hát a faragó béresség a pusztai arisztokrácia lajtorjáján bizony magas fokot képez. Első fok az ökrészgyerek. Fizetést még nem kap, de az ételt, ruhát, ütleget már megérdemli. Isminél jobban káromkodik a bivalyos, annál jóízűbben kacag a kisbéres. Bivalyosnak legjobb a szelíd tót embernek jámbor tót gyermeke. Negyedik fok a kisbéres. Ez már büszke legény. Akár a strázsa- mester a katonaságnál, ökre ugyan nincs még, sem pediglen felesége, hanem azért az öregbéres fogatán szekerezni, lányok után járni, menyecskékre kacsintani, bajuszát kipödömi, mezon-szérűn embersorba állani, kapát-kaszát emelgetni: mindez az ő dolga. Helyette az öregbéres kapja a konvenciót, de azért ő már emberszámot tesz. Nem ül kevényebben a huszár a lovon, Mint az a kisbéres a szekéroldalon — így énekel Petőfi is. ökrészgye- rekkel, szántógyerekkel szóba sem áll, a bivalyossal pedig csak azért beszél, hogy a szegényt gúnyolhassa. Az ötödik fok az öregbéres. Ez már magas állás. Egész konvenciója, egész lakása, felesége, fél konyhája és négy ökre van. Hej, az a négy ökör! Az a Villás, Eötvös Károly (1842—1916). Nemesi családból származott. Jogot végzett, majd Veszprémben lett megyei aljegyző. Már ekkor lapot szerkesztett: újságíró munkája annyira meglepte Deák Ferencet, hogy a Pesti Napló főmunkatársává szerződtette. 1872-ben Deák párti programmal képviselő lett. Deák Ferenc halála után egy időre szakított a politikával, de 1877-ben újra képviselővé választották, ekkor már ellenzéki programmal. Rövidesen az ellenzék egyik vezér- egyénisége. Bátor hangú, harcos humanistának mutatkozott az úgynevezett tiszaeszlári vérvád-perben, mint a gyilkossággal vádolt zsidók védője. A per anyagát „A nagy per, mely ezer éve folyik, s még nincs vége” címmel adta ki 1904-ben. Élete végén visszavonult a közélettől, s csaknem elfeledve halt meg. Irodalmi munkássága sokrétű, a politikai publicisztika mellett sikerrel művelte a történelmi korrajzot, a memoárirodalmat, a tudományos népszerűsítő irodalmat és az elbeszélést is. Művei közül kiemelkednek szépségükkel, nagy tárgyismeretükkel a dunántúli tájakról, a Balatonról, Bakonyról szóló írásai, melyek a táj szépsége mellett egy elmúlt kort is híven megszólaltatnak. Novemberben bevégződik minden külső munka, s vége a kukoricával való vesződségnek is. Kemény szemléi tart akkor a szerszámok fölött Szemügyre vesz minden készséget, ólukban, udvaron, állásokban, fészerek alatt. Mi van még? Mi hiányzik? Mi van pusztulóban? Mi kellene? Mérő, véka, favilla, lapát, gereblye, talicska, kerék, vasas szerszám ugyan nem az ő dolga, noha ő is értene hozzá; de hát hadd éljen a bakonyi faragó sváb is, a kenyeret ne vegyük ki se az ő kezéből, se a teknővájó cigányéból. Csak a maga dolga mellett marad ő meg nagy mérséklettel. Bizony talál hiányosságot, pótolnivalót a szemle alatt. Seprők, boronák kopottak. Pet- rencerúd is hiányzik. A keresztfákon, vendégoldalakon is van pótolnivaló. Megpattant a nyomórúd is. Elpusztult néhány ostornyél is a kocsisnál, béresnél. Rendbe kell hozni mindent. Nosza, készüljön a majoros kocsis. Megyünk a Bakonyba, annak is a közepére. Szentgálig meg se állunk. Be kell szerezni a nyírágat seprőnek; a gyertyánfa- és nyírfaszálakat keresztfának, nyo- mórúdnak, petrenceemelőnek; a kökényfát boronának; a somfavesszőt ostornyélnek, hozunk még nyírfaabroncsot is, a kisbírónak ajándékba mogyorófát is, de körülnézünk még azért is, vajon ágasnak, gémnek, sudárfának valót nem találnánk-e hamarjában. Az anyjuk is nyöszörög már baromfi-vályúért. Nem kell megfeledkezni egy-két bükkfadeszkáról se. Zápok is kellenek szegeknek, fogaknak, ékeknek. A gereblyék- nek fele foguk is kitörik; elhull őszre kelve. Rendes, csinos fölözőfa illenék a vékákhoz és mérőkhöz is. Konvencióméréskor ne nyikorogjanak a béresek a fölözőfa kopott volta miatt. Mindent tud a faragó béres, mindenre gondol, semmit el nem felejt. Pedig föl nem írna semmit a világért. Nótáriusnak való az irka-firka, meg kancellistának. Szégyen lenne, ha ő csinálná. em üres kézzel indul a nagy útra. A tarisznyát telerakja kenyérrel, szalonnával, füstölt kalbásszal, pogácsával, sós-paprikás gurgulyával. Mindez elromol- hatatlan jóízű ennivaló két-három napra, de tovább is. Fölkerül a kocsira a borjúbőrös nagy csutora is. Van vagy nyolc iccés. Igaz, hogy a szőre régen lekopott már, az ember azt se tudja, borjúbőrös volt-e valamikor vagy csikóbőrös. De tele van hatalmas szekszárdi vörös borral. Az a szentgáli ember fele áron adja a szerszámfát, ha nagyokat húzhat abból az erős, édes, hamis folyadékból. Vörös bort úgyse szokott inni, csupán csak ilyen alkalommal. Így folyik a faragó béres élete! Albert Zsuzsa: Gesztenyefa Kártyáit kiteríti, leveleit játssza évszakos játékait a bérház karzatán körbe hazatérőbe, elmenőbe nézheti ki-ki a folyosó páholyaiból, hogy a jó magasra felnőtt fa feléled s elmúlik újra meg újra kidugja jelentkező zöld ujjait kibontja hittel virágait nevel utódot, számosat nő, ha esik, ha süt a nap mikor kopog a gesztenye a munka kész, indul levele utolsó pompás vigalomba sárgul és hullik halomba s már csupaszon rejti az új nyarat és él gyökerében a föld alatt. Székely Dezső: Sivatag Szökken az érés ideje, szakállt növeszt a fán a kéreg. A hegy, mint egy púposteve: hátán majd végleg hazaérek. De föltámad a sivatag, a homok ajkamat eléri. Vadállati kínban vacog fölöttem a csillagos préri. Dorkovics Ágnes: kis éji monológ 1 ázzál fűt minden perc. minden perc kegyelem, szólnék még, biztatnám magamat: türelem! s lomb roppan hajlongva: nincs út már ideienn. ereid falában volnék csak melegen. Herceg Árpád: FF Ősz se, köd se Akár a tegnapi hajnal, a tegnap előtti, talán már évek óta bandukolok így a városon át, egyetlen utcában, kettéfűrészelt jegenyék között — öregesen ma is, mintha valóban ezeréves lennék s már nem tiltakoznék, nem lennék szolidáris az ősz kivégzőosztaga előtt vonagló nyárral, de nem lenne ősz se, köd se, vacogás se, csak a vibráló idegekben a sejtés, hogy magunkra maradtunk megint: én és az ezeréves hajnal a visszavonuló éjszaka szorításából kiszakadva. Arvo Válton Szerelem Romantika... A kamillavirágtól fehérlő tisztáson egy férfi és egy nő lépdel. Fehér mező, kék ruha, rózsás felhők. A férfi kezében bőrönd és szatyor — férj és feleség. A nő újra meg újra előreszalad, néha megpróbálja elvenni a férjétől a szatyrot. Az hagyja vinni egy keveset, majd hamarosan újra visz- szaveszi, és a nő nevet. A csomag nehéz. Vasárnap este. Az asszony megszólal: — Ezen a tisztáson már lehetne kaszálni a szénát. A férj elmosolyodik. A feleség megjegyzi: — A tehenek virágot nem esznek. Azért szép. Kiérnek az erdei útra. Moha, tobozok, keréknyom és pocsolyák. Egy helyütt korai gomba nő. — Nézd csak, rókagomba! — kiált fel a nő, mikor meglátja. — Rókagomba — az nem is gomba. — Ha leszednénk, készíthetnénk mártást friss gombából. Vitatkoznak, ki vigye a szatyrot, és a férfinak valamiért Sas bácsi jut eszébe. Arca mosolyra húzódik. — Mit nevetsz Volli? — Á, semmit. — Vagy úgy! Nem akarod megmondani? Egy régi lány jutott eszedbe? — gyanakszik az aszszony. — Nem, az öreg Sas. Emlékszel, milyen részeg volt a lakodalmunkon? — Akkor a fehér fátyolból ki sem láttam, és mindenki arról beszélt, hogy a zöldségsaláta, amit anyám készített, csodálatos volt. — Sas kiabált, hogy micsoda lagzi az, ahol nincs részeg ember, és leitta magát a sárga földig. — Az esküvőnkön Volli megismerkedett Heinóval. Emlegeti is mindig. Heino is mondja. — És emlékszel, nem engedtél sokat innom. Mondogattad, hogy a vőlegénynek nem kell lerészeged- ni. Nem voltam részeg. — Emlékszem, Volli. Valamin elgondolkodnak. Majd a férfi így szól: