Szolnok Megyei Néplap, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-18 / 245. szám

Győrfi Sándor karcagi szobrászművész műterme a reneszánsz műhelyeket idézi, ahol a mester fejében megfogant az adott szobor gondolata, ahol a művész még jelen volt, tevékenyen részt vett a munkafolyamaiban egészen addig, míg a gondolat testet öltött mondjuk bronzban, és önálló életét kezdte élni valamelyik köztéren.

Győrfi Sándor most köztérre kívánkozó hatalmas szobrot készített és állított ki szülővárosában, s a mű „A ménesek emlékére” címet viseli. A fiatal szobrászművész az ember egyik legősibb segítőtársa, a ló ürügyén gondolkodott a küzdelemről, az erőről, a vágtatásról, az elbukásról, kicsit áttételesebben a történelemről, a népekről, a pusztulásról, a megmaradásról Ezen a mélyebb gondolati síkon megismerhetjük a műben küzdelemtől eltorzult tegnap-arcunkat — amelytől búcsúzunk — de a monumentális plasztika mintha reményünket, a holnapi, erőtől duzzadó, előretörő, a vágtatás eufórikus örömét sugárzó önmagunkat is felmutatná. Ugyanakkor persze a szobor a címnek is megfelel: mélyen emberi, szépséges emlékművet állított ezzel a szobrász ezeknek a fölöslegessé vált, lassan kipusztuló, robosztusán gyönyörű állatoknak, a lovaknak, amelyekből olyan sok ménes vágtatott a Nagykunság legelőin, s nagyapáin’- dédapáink fülében még ott dübörög a paták mennydörgése. Ez az elhaló mennydörgés, mert a lovak lassan, kecsesen kiúsznak az időből...

Körmendi Lajos Fotó: T. Katona László