Szolnok Megyei Néplap, 1981. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-06 / 209. szám
1981. SZEPTEMBER 6. Irodalom, művészet 9 Dorkovics Ágnes: Nolens volens I. a vászon fehéren fénylik ha valami volt is a képen mert félrefordult a festő és nincsen isten az égben. r Dúdolva hiányod trónján dudorászva hümmög a nap, zúdul az élet Szorongás már minden kőnek éle van. harmat és vércsesuttogás szunnyad a párás egek alján: így készül a Holnap — mert megtalál a két kitárt [karú. forgatónyomaték-babér- örök-éberen alvó! rága Ilikém! Né haD ragud j, hogy olyan régóta nem írtam, de annyi a dolgunk most, hogy ki sem látszunk belőle, amióta beköltöztünk az új lakásba. Jaj, csak most jut eszembe, hogy ezzel kellett volna kezdenem. A Csapó utca közepén kaptunk lakást, a második emeleten. Végre, tíz évi várakozás után! Na, de az a fontos, hogy megvan. Világos, tiszta, csupa napfény, a csapból folyik a meleg víz, a szekrények patentre járnak, a konyhában minden beépítve, idáig el sem tudtam képzelni, hogyan lehet lakni egy ilyen új lakásban, milyen érzés az, pláne nekünk. Hanem, amikor behurcoltuk azt a sok régi bútort, amink van, majdnem elsírtam magamat. Valahogy a régi lakásunkban nem tűnt az fel, meg is szoktuk, illett is oda, de itt, a csupa új, tapétás fal között olyan kopott volt és szegényes, hogy csak álltunk-álltunk és néztük szótlanul Lajossal, ö is csak vakarta a fejét a szoba közepén, nem szólt semmit, de arra gondolt, amire én: itt a rettentő gondunk, ide bizony, új bútor is kellene, de hogyan tudjunk annyi pénzt összehozni? Két gyerek, mind a kettő iskolás, azoknak ruha, cipő, táska, könyv és mindent kinőnek, el lehet lökni, pedig még csupa jó holmi, az ember csak elpocsékol egy rakás pénzt, eladni nem tudja. És most már a magasabb lakbér, a fűtés, világítás, meleg víz, nem is tudom, hogyan osz- szam be a pénzünket majd. Aztán ráadásul négyen négyfelé ebédelünk, csak vasárnap vagyunk itthon egy asztal körül, hát gondolhatod, a kosztolás is rengeteg. Na, de nem is ezt akarom én elmondani most neked, tudod, te azt magadtól is, hogy van ez, nektek is nagyon meg kell fogni a forintot. Ogy vagyok vele én is, majd ki- güzüljük valahogy azt a bútort is, az a fontos, hogy elértük a vágyunkat, új fészkünk van! Hanem, amiért írok most, az az én nagy szomorúságom. Eleinte nem tudtam, mi az oka. Sokat gondolkoztam rajta. Hiszen megvagyunk, dolgozunk, hál istennek, senki nem beteg, most meg az új lakás is, a nagy öröm — és mégis. Rájöttem, hogy akkor kezdődött, amikor Péter napra összejött a család az unokatestvéreméknél, még a múlt nyáron. Már ez is! Valamikor minden áldott vasárnap együtt voltunk, Gizikéék — a nő- véremék —, Péterék, meg mi. A férfiak söröztek, ingujjra vetkeztek, ütötték a kártyát vagy sakkoztak, mi, asszonyok pedig beszélgettünk, varrtunk, vagy néztük a tévét, eszegettünk és rengeteget nevettünk. Olyan, de olyan jó volt együtt lenni, mindnyáijan alig vártuk a hét végét. Még táncoltunk is, amikor egy-egy névnap vagy ünnep volt. Péternek a kisbérnek, aki két zsák búzával is fölszaladna a padlásra. A domb olcsó volt, még egy kis lapos tetős házra is futotta. Majd hozzáépít, csak legyen meg a kút. Az állomásról mégsem hordhatja folyton a vizet. Persze azt ő sem gondolta, hogy vagy harminc méterig is le kell ásni, míg víz kerül végre a vödörbe. Dehát a domb, az domb. Nem adja könnyen magát. * A végefelé jártak, mikor végre rászánta magát, merthogy egyedül a kutyának se jó — a sógor meg még a magánynál is rosszabb, akár a kullancs csimpaszkodik, harap, s ottragad —. hogy meghívja a vagonos kollégákat kút-nézőbe. Ügy gondolta, nagy csoda, s ezt meg kell mutatni nekik. Legyenek csak ott, mikor előbugyog a víz, s a sáros lé egyre tisztábban jön föl. S ez nem másé. egyedül az övé. Az ő keze kutatta ki. ásta elp. Igencsak nehezen jött elő belőle a kérés, hisz káromkodásnál, egymásra ugatásnál többet nem igen beszéltek egymással. De aztán csak előjött. Először csak hümmögött. de végül csak kinyögte. El is pirult bele. mint egy taknyos kölyök, aki éppen elcsent valamit, rájöttek. s most csak szégyenkezik. Kicsit meglepte, hogy a többiek ilyen hamar belementek, mert hát harmincméteres kutat látni, igen. az már valami. És mindent egyedül. Véncsont úgy látszik nemcsak zörög, nyög, de csinál is. Ezt bizony meg kell nézni. A HÉV-nél várta őket. Fehér ing volt rajta, meg gumisnyakkendő, kezében meg egy korsó, tele kútmélyén hűtött jóféle falusi borral. A sógor szerezte valakitől. Ott helyben meg is húzták párszor. Körülvették az öreget, s maguk előtt taszigálva indultak utána. Az asszony csirkepaprikást csinált. Megterítve várta őket az udvari, fehér abroszos. ünnepi asztal. Véncsont beljebb tessékelte őket. Leültette mindet, aztán töltött, örült, hogy az egészségére isznak. Érezte, hiába nincs jobb dolog a világon, mint az ilyen véletlen jött barátság. Elmesélte minden valamire való háborús élményét, meg az ötvenes évekből is néhány történetet. Nem gondolta, maga sem, hogy ilyen jó mesélő. Egészen belejött, látva, hogy a többiek milyen jól mulatnak azon, amit ő mond. Sűrűn töltött, sűrűn' koccintottak, mindannyiszor az ő meg az asszony, no meg a kút egészségére ittak, hogy ne is víz fakadjon ott a mélyben, hanem jóféle falusi bor. Aztán ő is tósztolt, a fiúkra ivott, meg a barátságra, meg arra. hogy mennyire örül, hogy most így együtt vannak ezen a napon. Késő délután, mikor megjött a sógor, már javában nótáztak. Véncsont könnyes szemmel sírta a fülükbe: — darumadár fönn az égen .. . A sógor is közéjük ült, volt lemaradása bőven. Estefelé aztán jött a fénypont, a nagy mutatvány. Az öreg leszállása a kútba, hogy az utolsó pár vödör sarat is felszínre küldje, hogy aztán előkerüljön az annyira várt tiszta víz. Ügy. ahogy volt fehéringesen, guminyakkendősen, leengedték h kútba. Fényiéit kezében a petróleumlámpa, szürkén villogtak a betongyűrűk, fia kapott egy szép magnót, arra ment a tánc. Sokszor mentünk haza éjfél után. Szóval, nagyon jól együtt volt a família. Éreztük, hogy mennyire erősek vagyunk minden bajjal szemben, ha bármelyikünket érné, így együtt, egymás kezét fogva, összetartva. Aztán kezdtünk elmaradozni egymástól. Péter magasabb beosztásba került, más társaságba, ott meg rá- kapatták a pecázásra, meg a vadászatra, eleinte nem szerette, de ment azért, talán a felettesei kedvéért, később azonban már hívás nélkül is elvitte a felszerelését. Így aztán ők ki-kiestek. Akkor kezdett bomladozni az együttlét. A nővéremék telket vásároltak, mert hogy most az is divat, azok meg odajárnak tavasztól késő őszig, ásnak, kapálnak, ültetnek, gyümölcsfákkal bajlódnak, nem érnek rá soha. semmire. Igaz, Lajos is sok mellékmunkát vállalt, rengeteget túlórázott, mert kell a pénz, sok pénz a lakáshoz, az új bútorra, így aztán csak vasárnaponként tudta kialudni magát, nem igen volt kedve kimozdulni. Télen azért még össze-összejövögettünk, olyankor beszorul az ember a szobába, jobban megtalálja újra egymást. Akkor meg Gizikének lett beteg az ura, sokáig csak éppen látogatni mentünk oda hébe-hóba. Amikor meg kinyílt a tavasz, Péter már vitte az egész családot pe- cázni. Elmaradtak a családi összejövetelek. Valami megbomlott végképp. Sokáig ezt nem értettem, miért. Péterék kocsit vettek, ősszel kapták meg. Most júniusban meg Gizikéék váltották ki a Zsigulit. És jött megint a Péter-nap. Hát, úgy készültünk rá. mint egy ünnepre. hogy végre megint csak együtt leszünk mindnyájan, majd sokat nevetünk megint, még táncolunk is talán, mint régen, hiszen nem vagyunk mi még öregek. De nem lett belőle semmi. Péter folyton a kocsijáról beszélt, annak már az lett az istene. Persze, most Gizikééknek is, hogy milyen benzin kell bele, hogyan lehet rátérni a normálra,’ mért drága lett a benzin, mit kell beletenni, mit kell rátenni, órákig csak ez ment. Aztán Gizikéék kezdték rá, hogy a kert! Termőre fordult, és hogy mennyi pénzt lehet abból csinálni, az a bolond, aki nem vesz magának egy kis telket. Erre Péter kijelentette, hogy már gondoltak rá, nem is halogatja tovább. Mi ketten az urammal csak ültünk, hallgattunk, összenéztünk, babráltuk a térítőt. Mert nekünk sem telkünk, sem kocsink nincsen, nem is tudom, lesz-e valaha. Nekünk nem telik rá. Más gondjaink vannak. Űj bútor, magasabb rezsi, a gyerekek taníttatása, ruházása, kellene már új függöny is abba az új lakásba, hogy nézzen ki valahogy, a falra is valami, meg csillár, hogy mutasson, új tévé is kellene, mert az öreg Kékes már olyan abban a nagy, új szobában, mint egy kopott kis veréb a díszes kalitkában. Hát csak ültünk az urammal és hallgattunk. Mi nem tudtunk velük örülni. Mintha a család kétfelé osztódott volna, az egyik fele már nem érti, mit beszél a másik, nem egy a nyelvük, ök feljebb, mi lejjebb, ök álmodozhatnak, de nekünk még gond. hogy megvehe-. tünk-e egy fél kiló jobb kolbászt Ne gondold, nem az irigység mondatja velem, jól van, ha telik nekik, boldoguljanak, elvégre mindenki jobbra törekszik, az egyiknek sikerül, a másiknak nem. Inkább az fájt, látni, érezni, hogy nincs már közös témánk, nincs miről beszélgetni, ami őket érdekli. az nekünk idegen, ami pedig a mi gondunk, az nekik már nem gond. Hát csak ültünk ott az urammal, mint a szegény rokonok. Azóta érzem én ezt a nagy szomorúságot. Kinek mondjam el, ha nem neked? Az uramat nem bántom vele, tudom, érzi ezt ő is, akkor meg minek fájdítsam jobban a szívét. De azért ott nem mutattuk, hogy mit érzünk, dehogy! Koccintottunk, mosolyogtunk, tréfálkoztunk velük, Lajos még be is szívott, dalolt is, de valahogy nem volt jó a hangulat, hiába erőltették a többiek is. Aztán már csak emlegettük, emlékeztek, hogy mulattunk valamikor, daloltunk, táncoltunk? Szólt a zene most is, pedig van már nagy, lemezjátszós rádió, de ha arra gondoltam, hogy a szoba közepén azt a gyönyörű, új torontáli szőnyeget semmi kincsért nem taposnám össze, látom, mennyire féltik, alig mernek lépkedni rajta, bizony, eszembe jutott az az idő, amikor lerúgtuk a cipőnket, és jártuk a parketten zokniban, harisnyában, és kimért bort ittunk, hajnalban meg faltuk kétpofára a paprikás zsíroskenyeret, és annyit nevettünk, hogy megfájdult az oldalunk, és hetekig emlegettük, hát ez most már nincsen. Most már valahogy nem is igen várjuk az összejöveteleket, érezzük mindnyájan, hogy szétváltak az utak, piedig most is ugyanaz a család vagyunk, de mindenki éli a maga életét már, külön. Szégyellem előre. ha meg kell hívni a családot a lakásszentelőre, mert jaj, itt van még ez a sok ócska bútor, hiába család a család, restelli már az ember. Mostanában esténként ülünk kettesben az urammal a té-, vé előtt, nemigen szólunk egymáshoz, csak ülünk, nézzük a képet, mindegy, hogy mit játszik, nincs semmi kedvünk, aztán lefekszünk, reggel sem sokat beszélünk, ipar-l kodik mindenki, megy a maga munkájára. Így telnek el a napok, a hetek. Már az sincs, hogy jaj, de jó is lesz, ha jön megint a vasárnap vagy a névnap! Lehet, hogy öregszünk, azért? Akkor meg kétszeresen szomorú. Hát csak ezt akartam valakinek elmondani. áskülönben megvagyunk, mindenkit csókolunk, és egyszer okvetlenül gyertek el megnézni az új lakásunkat, legalább ismerkedjetek vele, ilyen lesz a tietek is, ha megkapjátok a kiutalást, amit szívből kívánunk, és lesz paprikáskrumpli vacsorára, meg sör, és előttetek, pedig nem is vagytok rokonok, nem szégyellem az öreg bútort, különben sem az számít, csak együtt legyünk, és jól kibeszélgessük magunkat, különben hiába minden, mert olyan az ember a szép lakásban, mint a néma. De jó lenne, ha valahol itt a közelben kapnátok ti is! Segítünk majd költözködni már van gyakorlatunk. És majd segítek ablako't mosni, Lajos meg a bútort felhordani, mert nekünk kocsink ugyan nincs, de Lajos ide is egymaga hozta fel a nagy zöld rekamiét. Okvetlen szóljatok, megyünk. Legalább már mi tartsunk össze. Csókol: Erzsi. TAAR FERENC: Mikor leért, belemarkolt a sáros vízbe, arcához emelte, gyönyörűséggel nézte a sárgás lét, mely szivárogva folyt ki hatalmas ujjai közül. Belekortyolt. Föntről leszállt hozzá a kiáltás, hogy rakja már, hadd húzzák. Nem is lapátolta, tenyerével locskolta tele a vödröt, s küldte föl. A lámpafénynél látta az imbolygó vödröt, a fiúk arcát, ahogy kivörösödve valami ünnephez illő dalt rikácsoltak. Látta a fogatlan sógort is, ahogy előmerészkedett mancsaival hadonászik, mutatva, hogy biz ez az ő érdeme, mert ha ő nem lett volna, a kút még ma is csak a negyedik gyűrűnél tartana. De most nem érdekelte, nem is bánta, hadd mondja, ha jólesik, verje csak a mellét, számít az, mikor végre megvan a kút, pár vödör még, s aztán kész. Lelke mélyén kicsit sajnálta is, annyira szívéhez nőtt a mélység. Megszokta a verdeső lámpa fényét, a minden esti kútba szállást. Szemében már az új épülő ház képe viliódzott, a fellécezett tetőre röpülő cserepek, s a fölmagasodó szalagos májusfa. A fiúk arcát is látta, ahogy keverik a maltert, rakják a téglát, mert abban biztos volt, hogy eljönnek majd segíteni. Észre sem vette, mikor csúszott meg a kötél, mikor kezdett el zuhanni visszafelé a vödör. A sáros vizet még érezte arcán szétfröcs- csenni, s látta a fölbukó lámpát, vele az elhaló fényt is, de szemében nem a rémület volt jelen, mikor a nehéz vödör homlokának csapódott, hanem a remény. Összeállította: Rékasy Ildikó
