Szolnok Megyei Néplap, 1981. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-06 / 209. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1981. SZEPTEMBER 6.

I Arcképvázlat I

Mese

I r r I ww ■■ I /f // I

a kigyobuvolorol

— Amikor a Himalájában fúrtunk, szabad időben többször néztük a kígyóbűvölő- ket — mesélte Kovács János, a Kőolajkutató Vállalat főfúrómestere. — Számunkra rejtély maradt, hogy megvan-e a kígyók méregfoga. Azt viszont láttam egyszer, hogy a támadóállásba helyezkedett kobrának egy kéznél tartott sündisznót mutatott a gazdája, mire a kobra ész nélkül visszabújt a kosárba. Egyikünk felfedezte, hogy nemcsak mérgeskígyókat táncoltatnak, hanem ártalmatlan siklókat is. Fogadott a többiekkel, hogy egy ilyet a nyaka köré teker. A mutatványos egy rúpiáért néhány percre kölcsönadta a siklót. Karvastagságú, hosszú hüllő volt. Olyant nem lehet látni itt a magyar Alföldön. Kollégám is bizalmatlanul méregette, ám hogy ne maradjon szégyenben, megmarkolta, és a nyaka köré kapta a kígyót. Bizonyára úgy volt vele, hogy az biztos, hogy semmi sem biztos, ezért úgy megszorította a szerencsétlen hüllőt, hogy gazdájának fél óráig pofozgatni kellett, mire észretért

Jót nevettem a történeten, és csak később gondoltam arra, hogy az olajbányászok mindig ilyen veszélytelennek tűnő, mégis könnyen végzetessé válható játékot űznek az elemekkel. Ez a mesterségük. Kovács Jánosnak 1966 óta az. Akkor végzett a nagykanizsai olajipari technikumban. Termelési gyakorlatát az Alföldön végezte, megkedvelte az itteni munkát — így került a Kő- olajkutató Vállalathoz.

Az első munkanapját sosem felejti el. Annak rend- je-módja szerint jelentkezett a vállalat szegedi üzemében, ahonnan dél felé egy geofizikus kivitte a határba. Megmutatta neki a távolban látható fúrótornyot és továbbhajtott. Dél felé járt az idő, mire Kovács János megérkezett munkahelyére. A műszak a vége felé közeledett. A fúrómester nem kiabált, csak annyit mondott: „Édes fiam, nem kel] megvárnod a két órakor érkező váltókocsit. Az ég alól is teremtek neked egy járművet. csak hogy minél hamarabb visz- szamenj”.

A végén mégis „kegyelmet” kapott, maradhatott. Igaz, alapos próba következett. Az ötvenkilós baritos zsákot két munkás úgy dobta rakodáskor a vállára, hogy csak úgy nyekkent. A fúrómester meg láblógatva nézte. Kovács János tudta, hogy mire megy a játék, — ezért fütyölve vitte a zsákot. A mester nem állta cérnával. „Mi az apád?” — kérdezte. „Parasztember” — válaszolta Kovács. „Akkor rendben van, megszoktad a munkát”. Két évig dolgoztak együtt, de a mesternek ezután sosem volt egyetlen rossz szava sem.

Nem is lehetett. hiszen Kovács János tudta és tette a dolgát. 1975-ben bíztak rá először egy fúróberendezést. Két év múlva kikerült Indiába. A Himalájában fúrtak akkor a magyarok egy kutat. Jói tűrte az időjárás viszontagságait. Megtanulta, hogy monszun idején nem ajánlatos a hegyekben kószálni, mert a sok eső kimossa a fészkükből a kígyókat, s ezért nagyon ingerlékenyek.

Inkább a nyelvi nehézségek okozta gondot neki és társainak. Felváltva jártak élelmet szerezni egy nyolcvan kilométerre levő városkába. Egyszer az ismerős árus hahotázva fogadta: „Képzelje, Mister Sütő tegnap megjátszotta a disznót. Négykézlábra állt. úgy röfögött”. Mi mást tehetett a szerencsétlen, ha az indus az istennek sem értette meg, hogy neki szalonnát kell vinni a kollégáknak.

Nyolc hónapi indiai munka után Kovács János hazatért, majd 1978-ban az Irakban dolgozó magyar olajbányász kolónia tagja lett. ötven fokon felüli melegben is kitartóan dolgoztak. „Csak az volt a rossz, ha nem mozgott a levegő. Az még a helyieket is megviselte”.

Egyik munkatársa. „Mister Sütő” Irakban is hallatott magáról. Eltévedt a sivatagban és egy iráni határőrsön kötött ki. Kovács János több társával keresésére indult. Ugyanarra a sorsra jutottak. Az őrizet ideje alatt rántottét kaptak reggelire, mert Sütő már előzőleg elmagyarázta, az iráni katonáknak, hogy a magyar fúrómunkásoknak az dukál.

A nagykövet közbenjárására engedték őket vissza Irakba. Társaik asztallapnyi papír iránytűvé] kedveskedtek nekik, hogy máskor el ne tévedejenek. Azt írták rá: „Irán-tű”.

Irak után ismét hazai tájiak következtek. Szeged környékén és a Körös—Berettyó vidékén dolgoztak. Nagymélységű fúróberendezés munkálatait irányította. Három alkalommal nyerték el „A vállalat kiváló brigádja” címet. Tavalyi tervüket 102 százalékra teljesítették. Figyelembe véve, hogy a legnehezebb területen dolgoztak, igen jó eredményként könyvelhető ei ez.

Kovács János pártonkí- vüli. Az ifjúsági mozgalomban viszont igen élénk tevékenységet fejtett ki, éveken át KISZ-vezetőségi tag volt. A KISZ KB Dicsérő Oklevelét is megkapta ezért. Kiváló dolgozó kitüntetéssel is jutalmazták. Huszonkilenc ember munkáját irányítja. „Nem szeretek kiabálni, hiszen mindent meg lehet beszélni szép szóval is az emberekkel. Aki meg nem hajlik arra, meg kell fegyelmezni, hiszen a rendet meg kell tartani”.

Szocialista brigádjuk élénk közéleti-társadalmi tevékenységét tejt ki. „Most is 6200 forintot juttattunk a mozgássérült gyermekek részére”.

Két kislánya van. A nagyobbik akkor született, amikor Indiában volt. Egyhónapos korában látta először.

Amikor azt kérdeztem tőle. eddigi munkája során mi volt a legnehezebb, azt válaszolta, hogy nem történt véle semmi rendkívüli. Igaz. egyszer „pipált” a kút. de nem lett baj. Akkor sem, máskor sem. Talán azért nem, amit a „Kiváló bányász” kitüntetésre való felterjesztésekor így fogalmaztak meg felettesei: „Tizenöt év alatt végzett, átlagon felüli munkájáért”.

Simon Béla

zékely Elek bácsi ni- lágéletében pedellusként, vagy ahogy ma mondják: hivatalsegédként kereste a kenyerét. Megdolgozott a bérért, nem irigyelte tőle a csurranó forintokat senki. Ma is rejtély előttem, hogyan tudta sovány, ötvenkilós alkatával olyan fürgén a karcagi fiúkollégium emeletére cipelni a két, sárnehéz, csappig teli szenesvödröt. Vitte zokszó nélkül sebesen, ahogy a hálókba lopódzó hideg vagy a kályhák lángnyelvei kívánták. Olyan volt. mintha Móricz Zsigmond felejthetetlen Légy jó mindhalálig című regényéből lépett volna ki. Komoly, higgadt, megfontolt. Soha nem kérdezett, leselkedett utánunk, de mégis a vesénkig látott. Tudta, Fodor Gyuszi hányasra felelt németből, Vadon Öcsi melyik kislánynak csapja a szelet, Tüdős Gyuszi milyen könyvet oltias, Vass Pityu vagy én kinek a matematika házi feladatát „koppintottá” le. Tudta, de hallgatott, legfeljebb szerény célzást tett esetenként: nem árt fiúk, ha a szorgalommal se állnak hadilábon.

Néha bekukkantott a mosdóba, ahol a leggondosabb ablaknyitás ellenére estefelé érezhető volt a magyar dohányipar jelenPedellusbúcsú

léte. A szag mindössze egyetlen mondatot csalt ki belőle: valami csípi a

szemem, deák urak. Erre a félreérthetetlen, elmarasztaló észrevételre pedig még Molnár Laci is eloltotta a csikket, ami nagy szó, mert közismerten ő volt a kollégium legmeg- rögzöttebb „füstölője”.

Elek bácsinak a bölcsességén kívül akadt rnég egy csodálatos adottsága: meg tudta hallgatni az embert. Olykor odaállt a kályha mellé szusszgjiás- nyit pihenni, és mi tizenéves lurkók körbevettük. Megeredt a nyelvünk a tanárokról, a valós vagy vélt sérelmekről, a világ kis és nagy problémáiról. Olyanok voltak ezek a rögtönzött beszélgetések, akár a gyepnek a tavaszi eső. Vártuk őket, szükségünk volt rá. Vitatkoztunk, egymás szavába vágtunk, és észre sem vettük, hogy ö már eltűnt. Titkon, mert fűteni, tüzelni kellett vagy éppen egy soros bevásárlást intézett el.

Aligha akad Karcagon ember, aki őt nem ismeri. Igaz, nagy a családja: munkások, gyárigazgatók, tanárok, pilóták, rendőrök, katonatisztek lettek a hajdani „deák urakból", akikkel egykoron a csempekályha előtt diskurált. Az öreg pedellus nem vágyott rangra, kitüntetésre, címre, beosztásra, bár két dolgot nagyon szeretett: a munkáját és a gyerekeket. Nem fűt már többé a fiúkra, lányokra, és az ember hónapok zimankóira nem varázsol elő valami fura módon még a legkomi- szabb szénből is kellemesen duruzsoló meleget. Visszaadta valamennyi szolgálati ruháját, az utolsó bakancsszögig leszámolt mindennel. Nem vitt haza mást ez a kis vékony ember, csak az emlékezetében a neveket, és a szívében a tengernyi emléket. Amikor búcsúzott, mondják, még egyszer körbejárta a szobákat, megsimogatott a tekintetével minden zugot: megnézte az ablakokat, az ajtókilincseket, megigazított egy félrecsúszott függönytartót, szemrevételezte a zárakat, csuknak-e rendesen. Mert a melegre mindig nagyon vigyázott: óvta, féltette, védte. Talán ezért is tudott hosszú évtizedeken át ennyit becsempészni belőlük a gyermekszívekbe.

D. Szabó Miklós

Átmeneti otthon

A lift alig észrevető zökkenéssel áll meg a hetedik emeleten. A folyosóra lépve pörkölt illata csapja meg az orrom, erről gondolom, élnek is itt, mert embert egyébként sehol sem látni.

— Még kevesen vannak itthon — jegyzi meg az ügyeletet teljesítő portás, aki természetesen felkísért idáig.

Lépteink zaját puha szőnyegek nyelik el. Csend. Tisztaság. Ajtók. Tizenhárom ajtó egyvégtében, fehérre festve, megszámozva annak rendje, s módja szerint. Az ajtók háromágyas szobákat rejtenek. Három ágy, három ember. Az ÁÉV munkásszállodája 10 emeletes.

SZÁLLÓRÓL

SZÁLLÓRA

Megtermett, ősz hajú férfi jön velünk szemben, a konyhából került elő. Bódis László, régi szállólakó, Pesten hat évet húzott le har- mincadmagával egy szobában, itt a negyediket tölti. Az idegennek kijáró bizalmatlansággal néz rám.

— Minden ember úgy él, ahogy tud, nekem ez az élet jutott, — döcögnek a szavak ...

Hallgatnám tovább. Elérti a tekintetem.

— Négy éve váltam el a feleségemtől. Azóta nekem a szálló az otthonom.

A szobában modern, kényelmes bútorok; heverők, asztal, székek sorakoznál? katonás rendben. Csupasz falak foglalják keretbe őket.

— Kérem, úgy lettem én ilyen „vándormadár” — folytatja —, hogy elszegődtem az építőiparba. Sofőr lennék úgy egyébként, és hát vonzott a nagyobb kereset is, a város is. Falun nem sokra megy az ember ezzel a szakmával. Szóval először Budapesten és most négy éve már, hogy Szolnokon keresem a kenyerem. Amúgy meg is lennék elégedve a dolgokkal. Tető alá hoztam egy kis hétvégi házat a szülőfalumban, Jászszentandráson, odaszoktam hazajárogatni. Van egy kis kert is hozzá, hát el van vele az ember. No nem olyan nagy az a ház, de nyugdíjazás után eléldegélhetek benne. Hiába, az embernek lassan erre is gondolnia kell.

Kis idő múlva aztán szabadkozva áll fel, hogy a vacsora után nézzen.

— Szoktunk magunknak főzni esténként, — mondja. — Megesszük, aztán nézzük a televíziót, ha ugyan jut hely a földszinti társalgóban, mert a mi folyosónkon már egy éve nincsen készülék. Elromlott, elvitték, aztán meg is feledkeztek rólunk.

— Megette a fene az egészet — szólal meg az egyik szobatárs, Balogh Mihály. — Én húsz éve dolgozom a cégnél, és vagyunk itt még jó néhányan ilyenek, mégsincs annyi becsületünk. hogy meghallgassák a szavunkat.

„KÖTÉL- IDEGEKKEL"

Balogh Mihály a régi munkásszállót sírja vissza.

— Ott összeszokott, jó gárda volt. Az ember hazament fáradtan a munkából, és tudta. hogy megleli a nyugalmát. Ott még tudtak rendet tartani. fegyelmezni, itt meg annyiféle ember összeverődött, hogy még a vezetőség sem tudná megmondani, kik azok, akiket egy fedél alá terelt. Hetenként más arcokat látni. Persze én nemigen nézegetem őket, kíváncsi rájuk a ... Ide tettek a hetedik emeletre, hát én nem is-voltam még másikon any- nyi bizonyos. Csak azt látom, amit a vak is észrevesz. Nagy az ivászat, a fiatalokat meg nem lehet kordában tartani. Egy éve lakom itt, de ez az egy év több rosszal szolgált, mint a megelőző húsz. Nem arról van szó, szép, kényelmes, modern ez a szálloda, és én már rég beleszoktam a munkásszállók életébe, de ezt a tömeget mégsem bírom elviselni. Az. .ember idegei nincsenek kötélből. Amúgy is megvan a maga baja, legalább a nyugalmát ne vennék el tőle.

Balogh Mihály fiatalon vesztette el feleségét, gyerekei felnőttek, családot alapítottak. Kocsirakodó. Hét éve van még a nyugdíjig.

— Ezt a néhány évet feltétlenül ki kell húznom valahogy — mondja. — A bejárás sem lenne jobb, meg minek is mennék haza minden este? A jövedelem szempontjából is ez a kedvezőbb. Meg aztán esténként úgyis eléggé fáradt az ember, milyen lenne, ha naponta még 100—200 kilométert is utazna?

A szálloda hallja este nyolc körül csaknem teljesen kihalt. Néhányan csellengenek csupán a fotelok, örökzöldek között. A népművelő egy ismeretterjesztő előadásra toboroz hallgatókat, bosszús, mert elromlott a diavetítő, de azért látszik rajta nem az a fajta, aki ilyen csekélységek miatt kétségbeesik.

— Van a szállónak egy ifjúsági klubja — mondja — aztán helyesbít, nem ifjúsági klub, csak egyszerűen klub. Ott lesz az előadás.

MAGÁNÉLET

RENDTARTÁS

SZERINT

— Aha, a nagy „csocsó” partik — jegyzi meg beszélgetőtársam, Sárai László. — .Mást se csinálnak a srácok csak asztalifociznak. Valahogy nem sikerül összehozni a társaságot. Eleinte furcsa volt nekem, hogy milyen közömbösek itt az emberek. Beszálltam a liftbe, köszöntem, s csak néztek rám; ugyan mit akarhat ez tőlünk? Ha jól tudom, a szállón több mint háromszáz ember él, de ha egy közülük öt másikat ismer, akkor már sokat mondtam. Az ember végül is tudomásul veszi a helyzetet. Úgy voltam vele én is, hogy inkább a' városban, a munkahelyemen keresek társaságot, mert a barátok, a régi haverok azért nagyon hiányoztak. Szegeden végeztem az építőipari szakközép- iskolában, négy év alatt megszoktam a várost, annak előnyeit. nehezen tudtam volna elképzelni, hogy Cibakházán folytassam az életem, ezért helyezkedtem el Szolnokon, meg aztán az ember 18—19 évesen már bizonyos önállóságra is vágyik. Két lehetőségem volt: albérlet vagy munkásszálló. Az albérletet megfizethetetlennek tartottam. A kezdő fizetésem 2 ezer 300 forint volt.

— Azt hiszem, a szálló legnagyobb előnye valóban az olcsósága kapcsolódik a beszélgetésbe Piros Károly. — és végül is ez a hely kultúrált, szép, kényelmes

körülményeket biztosít. Az már más kérdés, hogy az itt lakó emberek nem eléggé kulturáltak ahhoz, hogy , együtt is tudjanak élni benne. Különböző korú, foglalkozású. műveltségű, egyéniségű embereknek igen nehéz egymáshoz alkalmazkodniuk, itt pedig minden percben ezt kell tenniük a lakóknak. Magánéletük annyi lehet, amennyit a rendtartás előír, amennyit a szobatársak még elbírnak viselni. Azt hiszem, ezt senki sem tartja a felnőtt emberek természetes életformájának, és az itt lakók közül is csak kevesen tekintik tökéletes megoldásnak.

Persze vannak ilyenek is, elváltak, özvegyek, magányos öregek, olyanok akik elvesztették vagy soha meg sem teremtették az önálló otthonukat.

ök vannak kevesebben.

A FIATALOK ÁLMAI

Kint szakad az eső. A szálloda bejáratánál néhány srác toporog, maguk sem tudják eldönteni, hogy kifelé vagy befelé tartsanak.

— Egy sörre talán még futja — dönti el a kérdést egyikőjük. — A közelben van egy olcsó hely. oda szoktunk járni. Bent mi a francot kezdjünk magunkkal? Se csajok se semmi...

— Naná, majd még a nőket is helyedbe hozzák! — veti közbe az egyik fiú. Ezen aztán egy ideig elvihorász- nak.

A szálló lakóinak körülbelül hatvan százaléka fiatal. Sokan közülük 16—17 éves korukban kerülnek ide.

— Én tavaly végeztem itt Szolnokon, az ipariban — mondja az egyik fiatalember. — Koleszos voltam, de az egészen más volt. Azt hiszem, egy ilyen munkásszálló nem a legjobb környezet egy fiatalnak. A sokféle ember között akad jó néhány dörzsölt vagány is. Ezek egyből kiszúrják azokat a srácokat, akik befolyásolhatók. Kihasználják, meg különböző balhékba keverik őket. Az is baj, hogy sok gyerek nem tűd mit kezdeni magával, csak teng-leng, nincsenek céljai, lehúzza a munkahelyen azt a nyolc-tíz órát, utána csavarog, meg különböző szórakozóhelyekre jár a haverokkal. Amíg pénze van, megy is ez. de a hónap közepén már kajára se telik neki.

— Persze, mi se nagyon csinálunk mást — mondja a társaság egy másik tagja. — Én úgy vagyok vele, hogy amíg el nem visznek katonának, nem is kezdek semmi komolyabb dologba. Dolgozgatok, meg elleszek itt a munkásszállón. Utána majd meglátom, lehet, hogy építek egy házat otthon és kertészkedem. Abban van a pénz! Itt úgy sem jutnék egyről a kettőre. A fizetésem kevés ahhoz, hogy családot alapítson az ember. Hozzam az asszonyt is a munkásszállóra? Vagy menjek vele albérletbe és gürizzek életem végéig egy lakásért?

— Annak, aki munkásszállón lakik, még udvarolnia sem érdemes — jegyzi meg valaki. — Ha komolyra fordulna a dplog, hova vigyem a lányt? A Tisza-partra” Persze a rendes, komoly lányok nem is foglalkoznak velünk, ha megtudják, hol lakunk. Nem valami nagv perspektíva számukra egy melós, akinek ráadásul még otthona sincs. Én már érdeklődtem a cégnél, hog'1 milyen esél.ve van egy fiatalnak arra. hogy lakáshoz jusson, és kikerüljön a munkásszállóról. Hót támogatják az ügyet, de elsősorban a családosokat és bizony még azoknak is sokat kell várniuk az örömteli eseményre. Pedig az itt élő fiatalok közül sokan szeretnének letelepedni a városban. Szeretnének úgy élni ók is, mint bárki más.

Török Erzsébet