Szolnok Megyei Néplap, 1981. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-25 / 225. szám
I 4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1981. SZEPTEMBER 25 Édesapa négy gyerekkel A harmincéves Szarvas Jánosnak soha életében nem volt olyan szomorú karácsonya, minit 1979. decemberében. Kétszobás, tiszafüredi lakásában a szeretet ünnepére ötödmagával egyedül maradt. Akkor a legkisebb fia, Attila háromhónapos múlt, a . következő, Katalin kétéves, Edina négy és János, a legidősebb is még egyetlen számjeggyel, a kilencessel írhatta le életkorát. A bírósági válóper eredményeképpen valamennyi gyereket az apának ítélték. A volt féleség pedig összecsomagolt a bőröndbe, búcsút intett a családnak; és Budapestre utazott. — Álltam az előszobában, és mozdulni ds képtelen voltam. Mintha mázsás súlyokat akasztottak volna a kezemre, lábamra — emlékezik vissza János. — A gyerekek nem értették, hová utazik az anyjuk; amikor máshol már ragyognak a karácsonyfa vil- lanyégiői, szikrát szórnak a csillagszóróik, és puszik kíséretében bogozzák az ajándékcsomagok szalagjait Én csak annyit tudtam kinyög- mi: el kellett utaznia, majd később ír. A legnagyobb, János már megértette a helyzetet, de a többiek másnap, harmadnap is várták: majdcsak visszajön, kopogtat az ajtón, hozza az ajándékokat, a mesekönyvet; a babát, a játékautót De nem jött... Tompán koppannak a szavak, ma, másfél év múlva is csend terpeszkedik közénk a lakásba. Előttem egy vállas, erős fiatalember: jónevű kőműves, aki nem ivott, nem •élt ki csapongó életet Szeretett dolgozni, imádta a gyerekeit, és amikor megkapták az új lakást — néhány hónap múlva a felesége elhagyta. — Mindig szeretett volna szórakozni, táncolni, és nem értette meg, hogy én — akit naphosszat a falakon fú a szél, ver az eső — csendesebb kikapcsolódásra vágyom. Nekem az is boldogságot jelentett, ha kézenfogva elvihettem őket a Kis- Tiszához, néztük a vizet, az embereket, fagyit vettem nekik, megittam egy üveg sört — és hazasétáltunk. — Lehet, hogy tolakodó a kérdés: de számomra érthetetlen, hogyan tudta magára hagyni a felesége ezt a négy kicsit? Közöttük egy háromhónapos csecsemőt. — Ma sem tudom, és őse tudott pontos választ adni. Albérletbe költözött a fővárosba, vonzották a fények, az ottani élet. A gyermektartást rendszeresen fizeti, bár ez év májusáig nem látogatott meg bennnünket. Azóta viszont havonta egyszer levonatozik: szombaton érkezik, süt, mos, takarít, segít, és vasárnap délben indul vissza. — A gyerekek? — Beletörődtek ebbe a „rendbe”. Szerencsére átvészelték a válás, az elhagyás okozta hercehurcát, és tudják, érzik: azért nem maradtak magukra. — Nem furcsa ez így? — Bizony az, főleg ha az ember józan ésszel belegondol. De mi mást csinálhatnék? Állami gondozásba nem adom őket amíg mozdítani bírom a kezem. Más asszonyt nem akarok idehozni, ő sem Katalin, János, Attila és Edina az édesapjukkal Fotó: TKL. Hivatásos lázadó volt. vérbeli bosszúálló, a középkorban meglehetősen ritka jelenség. Arata volt itt az egyetlen ember, aki iránt Rumata nem érzett sem gyűlöletet. sem szánalmat, és lázas álmaiban — amelyek az öt évet vérben-bűzben itt töltött földlakónak rémlet'tek fel — gyakran éppen ilyen Aratónak látta magát, aki már megjárta a világmindenség valamennyi poklát, s ezért gyilkolhatta a gyilkosokat, kínozhatta a kínzókat és elárulhatta az árulókat... — Olykor úgy vélem — mondta Arata —. mi valamennyien erőtlenek vagyunk. Én a lázadók örökös fővezére vagyok, és tudom, hogy erőmet csak rendkívüli szívósságomnak köszönhetem. Ez az erő azonban nem segít az erőtlenségemen. Győzelmeim megfoghatatlan módon vereségekké változnak. — Hogyan került Arkanarba? — kérdezte Rumata. — Hajón érkeztem a szerzetesekkel. — Megőrült! Hiszen igen könnyen felismerhetik ... — De nem a szerzetesek tömegében A Renö ticvt- jeinelk fele félkegyelmű és rokkant, akárcsak jómagam. A nyomorékok kedvesek isten előtt. — És mit szándékozik tenni? — kérdezte Rumata szesalesütve. — Mint rendesen. És tudom, miféle a Szent Rend. Egy év sem telik belé. és az arkanari köznép fejszével — 108 — 75 óve született Sosztakovics az emberiség nevében szól Dmitrij SosztakoviCg és Jevgenyij Mravinszkij A legkisebbet háromhónapos korától neveli kell, így egyelőre marad minden a régiben. Az viszont tény, hogy ebben a szomorú helyzetben Szarvas Jánost segítették a munkahelyén, a Hámán Kató Termelőszövetkezetben is. — A napirendje? — öt előtt csörög a vekker: reggelit készítek, hatkor keltem őket, majd háromnegyed 7-kor indulunk a bölcsődébe, óvodába. Akár fújja, akár hordja — kerékpáron. ötre megyek értük, a két nagyobb már iskolás, vigyáznak egymásra felügyelet nélkül is. Azután bevásárlás, vacsorakészítés, fürdetés következik, majd nyolc óra körül fekvés. — Kinek? — Természetesen a gyerekeknek. Nekem még hátravan a mosogatás. Hetente kétszer mosok, vasalni meg szombat, vasárnap szoktam. A legnagyobb gondom a főzés volt, meg kellett tanulnom egy szakácskönyvből. — A szabadság? — Mozdulni se bírunk eny- nyien sehová, elmegy az a két hét akkor, amikor szünet van a bölcsődében, az óvodában. Némi segítség, hogy amint nőnek a gyerekek, úgy lesznek egyre önállóbbak. A 11 éves János már bevásárol, és a nyolcéves Edina is kitakarít, felöltözteti a többiekét. A történethez hozzátartozik, hogy amikor János magára maradt a gyerekekkel, a tanács és a bölcsőde illetékesei jottányit se hittek abban, hogy ez a 30 éves fiatalember képes lesz a családot összetartani. Gulyás Jó- zsefné bölcsődevezető indokolja is: — Nem gondoltuk, hogy egy férfi, egyedül el tud látni egy háromhónapos babát, éppen ezért kéthónapi próbaidőt adtunk neki. És csodák csodája, miután hívatlanul több ízben is voltunk a lakásán, el kell mondanom, semmi kivetnivalót nem találtunk nála. Tisztán jártak a gyerekek, rendezett volt az otthona, és ami a legmeglepőbb; érzelmi térien sem észleltünk törést, jóvátehetetlen pszichikai károsodást náluk. Nem tudok mást mondani: le a kalappal az ilyen apa előtt, hiszen sok labilisabb, kigyensúlyozotla- nabb gyereket ismerek az övéinél, noha náluk látszólag teljes a szülői létszám. ' D. Szabó Miklós Soszrtako- vics tizenöt szimfóniát, ugyanennyi kvratettet, rtriót, kvintettet alkotott. Komponált ezen kívül két zongora-, két hegedű-, két csellóversenyt, egy oratóriumot, melynek címe: Dal az erdőkről, huszonnégy 2on- gora-preludiumot és -fúgát, szonátákat, dalciklusokat és számos filmzenét. Leginkább a szimfonikus és a kamarazenéhez vonzódott, de a színpadi zeneművek is érdekelték. Ez utóbbiak közé tartozik a ©ogoi-ellbeszéLésből született vígopera, Az orr, a Leszkov-kisregény operaváltozata, a Katyerina Izmajlo- va, három balett, egy operett. Sosztakovics Leningrádban született. Apja vegyészmérnök volt- Kilencéves koráiban kezdett zongorázni édesanyja felügyelete alatt zeneiskolában, majd konzervató- riumiban folytatta tanulmányait- 1923-iban sikerrel elvégezte a zongora szakot Le- onyid Nyikola’ev osztályában, majd 1925Jben a zeneszerzői szakot is, Makszimi- lian Stejnberg osztályának növendékeként. 1927-ben indult az első Nemzetközi Chopin Zongoraversenyen, ahol dicsérő oklevélét kapott. 1926. május 26-án tartották Sosztakovics I. szimfóniájának ősbemutatóját. A mű a fiatal zeneszerző diplomamunkája volt, és világhírt szerzett alkotójának. Olyan karmester-egyéniségek tűzték műsorukra, mint Bruno Walter, Leopold Sto- kowsky, Arturo Toscanini. O. Dawns kritikus ezt írta róla a New York Times hasábjain: „Ezt a partitúrát valóban áthatja a forradal - m; Oroszország szelleme, amely gyermekkorától fogva nevelte Sosztakovicsot”Nem sokkal később megszülettek a híres Sosztako- vdcs-operák, amelyek szenvedélyes vitákat váltottak ki- Az orr szatirikus hangvételű, a Katyerina Izmaljova a művészre jellemző humanista szemléletet, az emberi együttérzés gondolatát szólaltatja meg. Ez utóbbit a világ számos operaháza bemutatta. játszották Moszkvában. Leningrádban, New Yorkban, Londoniban, Prágában. Zürichben, Stockholmban. A humanizmus eszméjéhez a művész egész életén át hű maradt. Ötödik szimfóniájáról például így beszélt: „Szimfóniám, témája a személyiség kialakulása. Művem alapmotívuma az ember egész benső világa”. Attól a pillanattól kezdve, hogy a fasiszta Németország megtámadta a Szovjetuniót, a zeneszerző minden erejével a megszállók ellen harcolt. Leningrad ostroma idején, a blokád hónapjai alatt tűzoltó osztag tagjaként a Zeneakadémia tetején őrködött- Az ostromlott városban született Sosztakovic« világhírűvé vált VII-, Leningrádi szimfóniája. Ugyancsak hatalmas sikere volt a zseniális VIII- szimfóniának is, amely a Sosztakorics-szimfóniák tragikus vonalának legkiemelkedőbb darabja. A mű zenei poéma, amely arról a végtelen fájdalomról, mérhetetlen szenvedésről szól, amelyeket a fasizmus okozott az emberiségnek. A zeneszerző ezt az alkotását Jevgenyi j Mravinszkij nak, a kiváló szovjet. karmesternek ajánlotta. A háború után Sosztakovics a béke egyik legaktívabb harcosa lett. Kilencedik szimfóniáját a békeharc eszméje hatja át- A Dal az erdőkről című oratórium ugyanezt a témát folytatja, már a szovjet nép alkotó tmiunká járnak bemutatásávalA zeneszerző háború utáni művészete káprázatosán sokrétű. Tizedik és tizenötödik szimfóniáját mély pszichológiai tartalom jellemzi. A XI. és XII. szimfónia az 1965-ös és az 1917-es orosz- országi forradalmak témájához kapcsolódik. E művek egy hőseposz lapjai, ahol az előtérben a nép és a forradalmi harc áll. A XIII. és XIV. szimfónia vokális és operai elemeket is tartalmaz. A XIII. szimfónia szövege Jevgienyij Jevtusenko egyik verse, a Tizenegyedik szimfónia szövege több költő — így Garcia Lorca, Guillome Apollinaire, Vilgelm Kjuhellbeker (Puskin barátja), Rainer Maria Rilke műveiből állt össze-A komponista szavaival élve, ez az alkotás a szerelem, az élet és a halál örök témáiról szól. Életének utolsó éveiben Sosztakovics figyelme a vokális zene félé fordult. Kíséret nélküli k árusműveket, dalciklusokat és románcokat írt. Kiemelkedő jelentőségű az Alekszandr Biok verseire komponált dalciklus. A szimfóniák alkotója, a tragikum, a hősi pátosz művésze i** mint a finom líra ihletett megszólaltatója jelenik meg. betegen, de akarata és alkotóereje teljében született utolsó, XV- szimfóniája és a tizenötödik kvartettje. A Michelangelo szövegére írt vokális szvit szinte összefoglalta legfontosabb témáit: ismét felhangzik az igazságtalanság elleni tiltakozás, újra megszólal az alkotásnak, az embereknek szentelt élet gondolata- Az utolsó előtti rész címe: Halál, az utolsóé: Halhatatlanság. Sosztakovics 1975-ban halt meg. Lev Danyilevic8 (APN) Dmitrij Súlyos bújik elő odúiból, hogy az utcán verekedjék. És én az élükre állök, hogy azokat verjék, akiket kell. — Szüksége lesz pénzre? — kérdezte Rumata. — Igen, mint rendesen. És fegyverre... — Arata kis ideig hallgatott, azután behízelgő hangon folytatta: — Don Rumata, emlékszik, mennyire elkeseredtem, amikor megtudtam, hogy ön kicsoda? A szegény lázadónak azonban mindenből hasznot kell húznia. A papok azt mondják, az istenek parancsolnak a villámoknak... Don Rumata, nekem nagy szükségem van villámokra, hogy szétzúzzam a várfalakat Rumata nagyot sóhajtott. Azóta, hogy helikopteren csodálatosan megmentették, Arata magyarázatot [követelt Rumata megpróbált önmagáról mesélni, sőt, meg is mutatta az éjszakai égen a Napot, alig látható, parányi csillagocslkát. A lázadó azonban csupán azt értette meg, hogy a mennybolton túl valóban istenek élnek, akik jóságosak és mindenhatóak. És azóta valahányszor Ruma- tával beszélgetett, ugyanazt hajtogatta: isten, ha létezel, add nekem az erődet mert ez a legjobb, amit cselekedhetsz. És Rumata mindannyiszor hallgatásba burkolózott vagy másra terelte a szót— Don Rumata — kérdezte a lázadó —. miért nem akar segíteni nekünk? — Egy pillanat — felelte Rumata. — Tudni szeretném, hogyan jutott be a házba. — Ez nem fontos. Rajtam kívül senki sem ismeri ezt az utat- Ne térjen ki a válasz elől. dón Rumata. Miért nem akarja nekünk adni az erejét? — Ne beszéljünk erről. — De beszéljünk erről. Én nem hívtam önt- Én sóiba senkihez nem imádkoztam, ön jött el hozzám. Vagy csupán úgy gondolta, hogy szórakozik egy kicsit? • Nehéz, istennek lenni, gondolta Rumata. Türelmesen válaszolt: — Nem értene meg. Tucatszor próbáltam megmagyarázni, hogy nem vagyok isten, de nem hitte el- Azt sem értené meg, miért nem tudok én fegyverrel segíteni . •. — Vannak villámai? — Nem adhatok villámokat. — Ezt már sokszor hallottam — válaszolt Arata. — Most azt akarom tudni: miért nem? — 109 — — Ismétlem: nem értené meg. — Hát próbálja meg — Mit szándékozik tenni a villámokkal? — Kifüstölöm az aranygúnyásokat, akár a poloskákat, mind egy szálig, az egész átkozott fajtájukat, ti- zenkettediziglen- Eltörlöm a föld színéről a váraikat. Az ön villámai csakis jó célt fognak szolgálni, s amikor a földön már csak felszabadított rabszólgák maradnak, és úrrá lesz a béke, akkor visszaadom önnek a villámaitArata zihálva elhallgatott. Arca elsötétült a vértolulástól. — Nem — felelte Rumata. — Én nem adok villámokat önnek. Ez hiba volna. Próbáljon hinni nekem, én messzebbre látok. • • ön szívós, dicső Arata, de szintéin halandó; és ha elpusztul, ha a villámok más kezébe kerülnek, akkor még magam is borzadok rágondolni, mivel végződhet ez... Sokáig hallgattak. Azután Rumata egy kancsó esz- tori bort, ennivalót vett élő az elemózsiás ládából, s a vendég elé tette- Rumatát a tudathasadás furcsa érzése fogta el- Tudta, hogy igaza van, de ez az igazság furcsa mód megalázta Arata előtt- Rumata most először eszmélt rá: semmit sem lehet szerezni anélkül, hogy ne veszítenénk valamit. Mi sokkal erősebbek vagyunk Ara- tánál otthon, a jóság birodalmában, de sokkal gyengéb-. (bek nála a rossz itteni birodalmában... — önnek nem kellett volna leereszkednie az égből — jelentette ki hirtelen Arata. — Térjen haza. ön csak árt nekünk— Ez nem így van — válaszolt szelíden Rumata — Mi senkinek sem ártunk. — De igen, ön árt. Indokolatlan reményeket kelt... — Kiben? — Bennem, ön meggyengítette az akaratomat, dón Rumata- Azelőtt csak önmagámban bíztam, most pedig a hátam mögött érzem az ön erejét. Azelőtt minden harcot úgy vívtam, mintha az utolsó csatám volna... Menjen innen, dón Rumata, térjen haza az égbe, és soha többé ne jöjjön el. Vagy adja nekünk a villámait, de legalább vonja ki a kardjait, és vezessen bennünket. — 110 — (Folytatjuk)
