Szolnok Megyei Néplap, 1981. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-30 / 203. szám
«981. AUGUSZTUS 30. Irodalom» művészet 9 Jurij Bondarev; Miért fogtam vele kezet? Reggel, botorválkozás közben, a tükör előtt váratlan gyűlölettel fedeztem föl arcom sápadtságát, a ráncokat a szemem alatt, amelyek szinte mosolyogtak valakire, túlzott nyájassággal és torzan, s eszembe jutott, hogy tegnap a laboratórium ajtajában összetalálkoztam egy sikeres fiatal munkatársammal, aki megmagyarázhatatlan gyorsasággal csinált tudományos karriert. Nem kiváló elméje, kiemelkedő tehetsége alapozta meg a karrierjét, mégis szaporán tort a csúcs felé, kandidátusi dolgozatát megvédte, már a doktorit írta, fürge előrenyomulással, s mert nagyon tudott tetszeni a főnökségnek, messze maga mögött hagyta kortársait. Nem kedveltük, s csak távolról, hűvösen üdvözöltük egymást, ellenszenvem abban a pillanatban iS eleven volt, amikor az ajtóban egymásba botlottunk, ám ő, amint meglátott villámgyorsan elmosolyodott, boldog, erőt sugárzó mosoly- lyal, a váratlan találkozásnak kijáró lelkesedéssel, és miközben megszorította a kezemet, azt mondta: — Nagyon, nagyon boldog vagyok, hogy láthatom, kolléga! Éppen a napokban olvastam ragyogó cikkét, az Antarktiszról, és végtelenül sajnálom, hogy nem dolgozhatunk együtt, egyazon problémán! Tudtam, hogy hazudik, hiszen semmi, az enyémhez hasonló munkája nem volt, és szárazon, szokványos udvariassággal csak annyit akartam mondani: „Köszönöm, igazán kedves”, hanem az történt, hogy én is elmosolyodtam, örömtől sugárzó mosollyal szorongattam a kezét, olyan kitartóan, hosszan, hogy egyszercsak úgy tűnt, ijedt ujjai szabadulni igyekeznek az ujjaim közül, és közben boldogan ezeket mondtam: — Hallottam, hogy már a doktorin dolgozik. De hiszen ez valóban nagyszerű, nem vesztegeti az idejét, nekem nagyon tetszik az ön komolysága, kolléga! Nem értettem, mi történik velem, kellemes, hazug frázisokat mondogattam, mintha diktálták volna, és éreztem, hogy mosolygok, cukrozott mosollyal, éreztem minden arcizmom. És saját kutyamosolyom érzése, a hosszas kézszorongatás, fülemben csengő szavaim, elkísértek egész nap — utána rengeteget fintorogtam, csikorgattam a fogaimat, szidtam, átkoztam magamban valami másik embert, aki bizonyos helyzetekben erősebb az értelemnél és az akaratnál. Mi volt ez? önvédelem? óvatosság? Szolgalelkűség? A fiatalember nem volt sem tehetségesebb sem okosabb nálam, azonkívül olyan munkát végzett az intézetben amely a vezetésem alatt álló laboratórium felfedezéseitől függött, ám a mi munkánk zavartalanul folyt a közreműködése nélkül. De akkor miért szorongattam olyan mámoros elragadtatással ennek a karrieristának a kezét, és miért mondtam azokat a hamis hízelgéseket? Reggel borotválkozás közben, az arcomat vizsgálva dühroham fogott el eziránt a közeli, tükörben látszó undorító ember iránt, aki képes színlelni, . hizelegni, megalkudni, mintha két életben reménykedne, mintha földi tartózkodásának idejét akarná hosszabbítani minden ajtónál. Fordította: Pethő Eszter Csorba Győző: Hazalátogatás előtt Szobájába bementem (ahogy volt úgy maradt vedig két éve lassan) Láttam hogy fészkelődnek a székek szőnyegek A szekrényben a könyvek a képek a falon s a mennyezetről újra mint akkor hullni kezd a festék néhol apró lemezkéket találni a padlón s asztalon A tárgyak készülődnek a tárgyak azt szeretnék hogy majd ha nemsokára közéjük lép megint: hogy úgy érezze: röpke percekre ugrott át egy barátnőjéhez itt a szomszédban és hogy onnét jött vissza csak vagy éppen bevásárolni volt s a városból tért haza S&lint Mihály utca Győrött [párunkon Ilién Árpád munkált közöltük Takáts Gyula; Elő rétegtan Erdők, szőlők, mezők és lejjebb már kertek palaszin sora. A rét vékony s a láppal s náddal egymáson élő geológia. Élő rétegtan: nőve, fogyva, még talpon, mint tavasszal te. Készül az óriási számsor kezünk tapintó képlete. Szemem előtt az égeres alatt tőzegbe nőttek a halak. Kifogta a sötét iszap sarkam alatt és dong a mély idő. Zöld szittyó-szőrökkel kinő s rá éles pengékkel süt a nap. 1. Az egypetéjű ikrek — Medve János és Ferenc — tökéletesen egyformák voltak. Ennek ellenére Jánost Nagymedvének, Ferencet Kis- medvének hívták pajtásaik. 1928- ban születtek, tehát 1944 elején, mikor leventébe kezdtek járni, alig múltak tizenhat évesek. Apjuk, idősebb Medve János, a Láng Gépgyárban volt lakatos, anyjuk, született Molnár Gizella, a Weil-féle Szőrmegyárban takarítónő. A Göncöl utca egyik soklakásos földszinti házában laktak, egyszoba-konyhás lakásban. Az idősebb Medve műhelybizalmi volt, a Szociáldemokrata Párt tagja. Barátja és lakószomszédja, Laczkó Bertalan már 1943-ban bekapcsolta a kommunista mozgalomba, de erről még Med- véné se tudott. Jancsi hároméves korában megbetegedett; kiderült, hogy kanyarós. Feri már hetek óta anyai nagyanyjánál volt Aposta- gon, de ugyanaznap rajta is jelentkeztek a kiütések. Iskolába a Váci útra jártak. Az 1939-es tanév karácsonyi szünetében Nagymedve a felöntött iskolaudvar jegén korcsolyázott a Laczkó bácsitól kapott korcsolyával. Elesett, és kificamította a bokáját. Kismedve nem ment haza vele; fölcsatolta a korcsolyát; öt perc múlva ő is elesett, és ő is kificamította a bokáját. Legjobb barátjuk Szász Józsi volt, velük egyidős, de náluk fél fejjel nagyobb fiú. Hármasban jártak a Nyugati pályaudvarra szenet lopni. Apjuk nem tudott a hasznos csínyről, anyjuk igen, de elnézte. Egy nap az Aréna út környékén lógtak; az ikrek és Józsi. Az egyik házba éppen tüzelőfát hordtak. Mint mindig, most is náluk volt a zsák, megtömték, s már indultak, mikor egy rendőr észrevette őket. Megbújtak a Szépművészeti Múzeum kertjében, aztán eldobták a zsákmányt, s a rácsokon ki-be ugrálva, háromfelé szaladtak. Jancsi belerohant a rendőr karjaiba, erre Feri odasomfordált. Mindketten egy-egy pofont kaptak, s rájuk parancsoltak: szedjék össze a fát, és vigyék be az őrszobára. Ott nekik kellett a fával befűteniök a kályhába. Mielőtt elengedték őket, búcsúzóul Feri még kapott egy pofont „Én is kérek” — állt oda Jancsi a rendőr elé. Megkapta. 2. 1942-ben Medve János egy büntetőszázaddal a keleti front felé vonatozott. Felesége a két gyereket Szász bácsi (Józsi apja) lakatosmu- helyébe adta be tanoncnak. Józsi húga, Étiké gyakran hozta apjának az ebédet. Az ikrek szerelmesek lettek bele. De megtárgyalták: Étikén nem lehet megosztozni, ezért esküt tettek, hogy mindketten lemondanak róla. Egy borotva- pengével belevágtak kisujjuk hegyébe, s a kibuggyanó vért egy bádogtetőben fogták föl. Ez volt az eskü hitele. Apjuk századából többen hazajöttek. Medvéről nem érkezett hír. Föltehető, hogy szovjet hadifogságba esett. Laczkó bácsi, akit béna jobb lába miatt nem hívtak be, 1944-ben azt tanácsolta az ikrekNemes György; Két tojás nek: ha mint leventéket el akarnák vinni őket, szökjenek meg. Ő szerez iratokat; középiskolás diákokat csinál belőlük. 1944. október 15-én, a délutáni foglalkozáson — az Andrássy laktanyában — egyszerre bezárták a kapukat, s közölték a leventékkel: mától kezdve a királyi magyar honvédség tagjai, s föleskették őket Szálasira. Valódi puskára cserélték ki a fapuskát. Senki se mehetett haza, Jancsi és Feri se tudta értesíteni az anyját. Még éjszaka, az újpesti vasúti hídon át, kerülővel, elindították őket Óbudára. A Bécsi úti téglagyár Pe- rényi úti szárnyában szállásolták el őket. Másnap hajnalban egy árpádsávos fiatal hadnagy (civilben az egyik kerületi elöljáróság hivatalnoka) állt eléjük. „Fiúk, magyar leventék! A judeobolsevista banda tanácsára Horthy, az áruló, ott akarta hagyni nagy szövetségesünket, a német bajtársakat. Egyedül vagyunk, senkiben se bízhatunk. A katonák Horthyra esküdtek föl annak idején. Ti szüzek vagytok, a Nemzetvezető mocsoktalan csapata. Most bebizonyíthatjátok hűségeteket. Ez lesz a tűzkeresztségetek.” Nyilas pártszolgálatosok felügyelete alatt férfiak, nők érkeztek; azonnal a fal mellett sorakoztatták föl őket. Riadtak, bizonytalanok, értet- lenek, hunyorgók voltak. Négyes sorokban állították föl velük szemben a leventéket. A vezényszóra a kivégzendőknek csak egy része esett össze. Előrelépett a következő négyes leventecsoport; ők is lőttek. Jancsi és Feri a negyedik sorban állt. Mikor ők lőttek, már az is térdre hullott volt, aki előbb még állva fogadta a sortüzet. Egy másik udvarra vonultak át a gyerekek. Feri a földre ült és hányt. Jancsi melléje kuporodott, hogy megvigasztalja, de neki is hánynia kellett. Nem tudták: ők is élőkre lőttek-e, vagy már csak halottakra. Később megjelent közöttük a hadnagy. „Fiúk! Most már igazi katonák vagytok, felnőtté váltatok. A Nemzetvezető új feladattal bíz meg benneteket. Ti vagytok a Kárpát—Duna Nagyhaza jövendő hősei. Az előbbiek zsidók voltak. De akikre most kerül sor, még rosz- szabbak: árulók. A Nemzetvezető úgy döntött, hogy megtizedeljük őket. Tudjátok, mi a megtizedelés?” „Igen” — felelték a buzgóbbak. „Halljuk!” „Ha a felsorakozott kivégzendők közül minden tizediket kiállítjuk” — mondta a legeslegbuzgóbb fiú. „Helyes. És mit teszünk ezután?’” „Ezeket agyonlőjük.” „Kiket?” „Akiket kiállítottunk.” „Barom! Ez így volt régen. Mi megváltoztattuk a szabályt. Mi őket engedjük el, és a többi kilencet lőjük agyon. Föl!” — kiáltotta el magát, s a gyerekek fölálltak. Az új csoport — csupa férfi — a másik udvaron sorakozott föl. Minden tizediket előreléptették s elvezették. Szemükben rémület ült, a többiek föllélegeztek: Előttük fölállt a leventeosztag. Elhangzott a vezényszó. Jancsi és Feri is elsütötte a fegyverét, de anélkül, hogy megbeszélték volna, körülbelül két méterrel a kivégzendők feje fölé céloztak. A hadnagy észrevette. „Te meg te kiálltok” — s oldalra tereitette őket. Jancsi és Feri lehajtott fejjel megállt a fal előtt. Fegyverüket leengedték, s megfogták egymás kezét. Foguk vacogott, és sírni kezdtek. A hadnagy néhány szót váltott egy géppisztolyos őrmesterrel. Az odament hozzájuk, és elvette a fegyverüket. Akkor elé- bük lépett a hadnagy. „Ti miért lőttetek a fejek fölé?” A két fiú hallgatott. ..Értem. De nincs semmi baj. Ügy látszik, még nagyon fiatalok vagytok. Nektek még nem megy az éleslövészet. Más dolgunk van, de egy kis gyakorlásra még van idő.” — Hátralépett., és magához hívta Jancsit. Kezébe adta az egyik fegyvert. „Az ott, úgy látom, az ikertestvéred. Olyanok vagytok, mint két tojás. Céloztál már a vurstliban táncoló tojásra? Ez könnyebb, mert nem táncol. Tessék! A vezényszóra eltalálod a tojást.” A vezényszóra Jancsi Feri feje fölé lőtt két méterrel. „Ejnye. Ezt még gyakorolni kell. Na, állj csak most te oda.” Magához intette Ferit, s most az ő kezébe adta a fegyvert. A vezényszóra Feri Jancsi feje fölé lőtt két méterreL „Ejnye. Ez, úgy látszik, nem megy. Na, sétálj csak te is a testvéred mellé.” Elvette Feritől a fegyvert. Intett az őrmesternek, az fölkapta géppisztolyát, s egy rövid sorozattal lekaszálta Nagymedvét és Kismedvét. Összeállította: Béltasy Ildikó
