Szolnok Megyei Néplap, 1981. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-25 / 198. szám
1981. AUGUSZTUS 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A rádió huflámhosszán RÁDIÓSZÍNHÁZI BEMUTATÓ: RANGON ALUL Most, amikor zajlik a 30 éves rádiószínház „retrospektív” sorozata, úgyszólván szentségtörésnek számított, hogv új rádiószínházi bemutatóként — csapnivalóan gyenge darabot hallgathattunk, a rádiószínház rangjához képest pedig — kritikán alulit. A szerző Moldova György, akinek pedig nem egy jól sikerült adásban volt része az elmúlt esztendőkben — „Éberling, a magyar apa” című remek szatirikus műve, a rádióváltozatban is nagy, megérdemelt sikert aratott. Szombaton elhangzott „Mint napok közt a vasárnap” című hang játéka — Szőnyi G. Sándor rendezésében — nem érdemelte meg a rádió nyilvánosságát. Egy, a szőlőtermesztésre az életét föltevő ember sorsa, története, jelleme bontakozott volna ki a hang játékból. A föltételes mód azért helyénvaló — mert nem bontakozott ki. Egyszerűen azért, mert az anyag nem volt megírva. Történet helyett vázlatot hallottunk, dialógusok helyett voltaképpen több hangra bontott monológot, ami egy idő után végtelenül unalmas volt. így azután az a személyiség, akiről a hangjáték szólt, nem állhatott elénk, illetve méltatlanul érdektelennek láttuk őt. A rendező — nem tudni milyen megfontolásból — a szerzőre, Moldova Györgyre bízta az író hang-szerepét. A főszereplő Kállai Ferenc volt. Moldova — nem színész, de ráadásul a hangja sem az a kimondott rádiós- hang, Kállai Ferenc mellett különösen nem. Ez a fajta szereposztás — félreértés volt. De van más is a rendező és a dramaturg rovásán. (Mentségükre szóljon, hogy az adott anyaggal nem igen lehetett mit kezdeni.) Funkció nélküli szereplők tűntek fel időnként, mintegy erősítve — az álhitelességet. Néha az Író s a szőlők avatott mestere ittak egy-egy pohárral, ezt persze megbeszélték — majd pohárcsörgés, csobogás hallatszott, nehogy hitetlen legyen a dolog. A szerzőtől és a rádiószínháztól volt jobb, (rosszabb aligha) — ezt a bemutatót felejtsük el. — eszjé — Mélyfúrónak készül Közoktatásunk helyzete Felelősség öt-hat évvel ezelőtt nagy feltűnést keltett, hónapok alatt szinte az egész ország szívébe belopta magát egy jászárokszáliósi pöttöm legényke, Kasza Antal, vagy ahogy megismertük, Kasza Tóni. Ízes jászbeszéddel, egészséges humorral adta elő a népmeséket, s mindezt olyan felnőttes komolysággal, hogy színpadi szereplései éppúgy, mint rádiós és televíziós felvételei óriási sikert arattak. Még ma is gyakran kérik ezeket a meséket a kívánságműsorokban. Tóniiről nem sokat hallottunk az utóbbi időben. A Kasza családhoz bekopogva jól megtermett nyúlánk fiú fogad. A kosárlabdái alkatú fiatalemberről nehéz' elképzelni, hogy a képernyőről megismert zömök fiúcskából cseperedett. — Pedig tényleg én vagyok — mondja serkenő bajusza alatt mosolyogva. — Az elmúlt pár évben nagyot nőttem. — Hány éves vagy most? — Tizenhat, második osztályt végeztem Várpalotán a szakmunkásképzőben. Jövőre már okleveles mélyfúró t leszek. Szerződést költöttem, \ Szolnokra jövök dolgozni. I — Kissé ugorjunk vissza az időben. Hogyan vezetett az út a mesemondásig? — Gyerekkoromban tanyán laktunk. Nagyapámét szüleim esténként mesével altattak bennünket, ezeket megtanultam. Aztán kollégiumba kerültem Árokszál- lásra. Az egyik nevelőnő, Anci néni foglalkozott velem, ő „fedezett fel”, mondA FIÚ, AKINEK SOK MESÉJE VOLT juk így. Egyengette az utamat, szervezte a szerepléseket Egy idő után úgy éreztem, ez a páros nem megfelelő. Olyan meséket kellett mondanom amelyeket nem különösebben kedveltem, s a sajátjaimat nem mutathattam be közönség előtt. A nemegyezés végül odáig fajult, hogy hatodik osztályos koromban abbahagytam a mesemondást. Pedig nagyon szerettem. — Azóta nem mondtál népmesét? — Nem, egyszer sem. — Hogyan kaptál kedvet az olajos szakmához? — Idősebb bátyám geológus. ő hozott haza könyveket, ezekből ismerkedtem meg az olajfúrással. Szépnek találom a mesterséget, s azt hiszem, van jövője. — A várpalotai osztálytársaid tudják, hogy te voltál a mesélő fiú? — Csak a legközelebbi barátaim, a többiek nem. Ügy gondolom, kinevetnének, ha előáMméki, hogy mesélek. Különben a tájszólásom is egészen lekopott már. bár nyáron itthon hamar felveszem újra — Nem hiányzik a szereplés, a mesélés? — Hát... néha igen. Sok helyre eljutottam vele. Jó érzés volt a közönséget nevettetni, a tapsot hallgatni. Talán valahogy másképp kellett volna megoldani a problémáinkat Anci nénivel. Van itt egy nagylemez, amelyiken ér) is szerepelek. Szívesen lejátszanám, sajnos nincs lemezjátszóm. — Magnót viszont látok eleget. — Ezeket szerelgetem szabad időmben, meg néha horgászok. Szóval így telnek valahogy a napjaim. (is) a jövő nemzedékért egv évtizede folyik a vita a szakmai berkekben és a saitó nyilvánossága előtt is az állami oktatás helyzetéről és az időközben bevezetett reformok eredményességéről. jobban mondva eredménytelenségéről. Nem titok, hogy a felnövekvő nemzedék tudása meglehetősen egyenetlen és egv jelentős réteg még az alapvető ismereteket sem képes megfelelő szinten elsajátítani. A Kossuth Könyvkiadó nemrég jelentette meg Az állami oktatás <helyzete és fejlesztésének feladatai című összeállítást, amely a párt közoktatáspolitikai határozatának valóra váltását mutat ja be a vonatkozó legfontosabb párt-, tömegszervezeti és állami dokumentumokon keresztül. A kötet dr. Kornidesz Mi- hábi tanulmányával indul, amely összefoglalja a 70-es évtized jelentőségét közoktatásunk fejlődésében. Köztudott. hogy a _ hetvenes évek elejére népgazdaságunk kimerítette a növekedés extenzív forrásait, s ezt követően az intenzív fejlesztés igénye a társadalmi élet minden területén. így az oktatásban is jelentkezett. A tennivalókat sokoldalúan előkészítő és elemző munka után fogalmazta meg a Központi Bizottság 1972-es határozatában. Ez a határozat a fejlett szocialista társadalom követelményeit tekintette kiindulópontnak, azt. hogy a társadalmi, gazdasági. technikai fejlődés kibontakoztatásához művelt, marxista világnézetű, szocialista erkölcsű szakemberre, sokoldalú, közösségi személy kialakítására van szükség. Amint dr. Kornidesz Mihály ír ja. az iskola által közvetített művelődés anyagát, tartalmát és módszereit ennek érdekében fellett korszerű, új alapokra helyezni. Az iskola műveltséget megalapozó, gondolkodást fejlesztő és az önálló ismeretszerzésre felkészítő elemei kerültek tehát előtérbe. s úiszerű pedagógiai ■törekvések hatoltak be a gyakorlatba. Ezek széles körű érvényesítése azonban csak hosszabb időszak eredménye lehet. A 72-es párthatározat részletes boncolgatása és magyarázata után a szerző megállapítja, hogy az elmúlt évtized bizonyára az oktatással, neveléssel, az iskolával szemben támasztott, rohamosan növekvő követelmények időszakaként jelenik meg a magyar neveléstörténet lapjain. Tény. hogy aligha volt bármikor is jobban a társadalom érdeklődésének reflektorfényében az iskola, mint az utóbbi tíz évben. Ez alapvetően segítette az oktatásügy fejlődését. A korszakot ugyanakkor az iskola feletti heves viták is jellemezték. Születtek elhamarkodott intézkedések, amelyek újabb vitákat kavartak. A fejlődés menete azonban nem tört meg. a viták végül is tisztulást, s a reformok valódi korszerűsítést hoztak. A kötet öt fejezetre tagolódik. s felépítése alapvetően tükrözi a párthatározat vé°rehaitásának időbeli menetét. Közli magát a hatá1 rozatot telies terjedelmében, majd Aczél György és Kádár János beszédét. A második feiezet a határozat széles körben történő ismertetésével és feldolgozásával foglalkozik. A továbbiakban az országgyűlés, a kormány és a Magyar Tudományos Akadémia intézkedéseit, utána a pártszervek és pártalaoszervezetek oktatás- politikai irányító, ellenőrző munkáját foglalja össze. Végül az ötödik feiezet oktatáspolitikánk időszerű kérdéseit taglalja. Kádár János, az MSZMP XII. kongresszusán az oktatáspolitikáról szólva többek között hangsúlyozta, hogy az oktatási rendszer és az oktatás korszerűsítése egyik leafontosabb programunk. Hiszen a szocialista társadalom minden lényeges célja szorosan összefügg <jz oktatással. a neveléssel. Az alapokat az általános iskola jelenti, ezért a kongresszus határozata, amelyből a kötet is bőségesen idéz. kimondja, hogy változatlanul kapjon elsőbbséget az általános iskolák fejlesztése. További erőfeszítéseket kell tenni, hogy a tanulók a tankötelezettségen belül végezzék el a nyolc osztályt. A középfokú oktatás az általános műveltségen túl adjon olyan szakmai alapismereteket amelyek más. rokonterületen is viszonylag könnyén hasznosíthatók. A felsőfokú képzés pedig igazodjék jobban a társadalom. a népgazdaság szükségleteihez. A könyvben publikált anyagok mintegy kétharmada ezúttal jelenik meg először a nvilvánosság előtt. A dokumentumok többsége ma is érvényes határozat ezért a kiadvány nemcsak nyomon követi és bemutatja határozat megvalósulásának folyamatát, hanem részletes tájékoztatást is nvú’t oktatáspolitikai céljainkról. a közvetlen feladatokról és a már eddig elért eredményekről. A szerkesztők — Bakó Agnes, Horváth Attila és Szabó Éva — azzal a reménnyel állították- össze a kötetet, hogy van igény az ilyen jellegű kiadványokra. Bizonyára nem csalódnak, hiszen kit pedagógusi, kit szülei minőségben érintenek a tárgyalt kérdések. És az összeállítás valóban érdekes, életszaeú. mert nemcsak határozatokat és állásfoglalásokat tartalmaz, hanem — többek között — a pedagógusok kongresszuson elhangzott hozzászólásait, a budapesti. a megyei, egyetemi és iskolai pártbizottságok, illetve pártszervezetek konkrét tapasztalatait is. végén a szerkesz. tők részletes statisztikával és a témakörben megjelent legfontosabb kiadványok, cikkek feltüntetésével nyújtanak segítséget a dokumentumokban szereplő tartalmi kérdések további tanulmányozásához. G. S. Lassan A kötet — Ugyan hová? Én nem megyek sehová — gyanakodott Unó. — Mi oda megyünk — magyarázta Kira —, ahol minden ember olyan, mint dón Rumata. — Talán a nemesek paradicsomába?... — Unó gúnyosan prüsszenitett, és csoszogva kiballagott a dolgozószobából. Kira utánanézett. — Nagyszerű fiú. Morcos, mint egy medvebocs. Derék barátod van. — Minden barátom derék. — Hát Pampa báró? — Pampa báró remek pajtás. — Hogy lehetséges: báró és pajtás ? — Azt akarom mondaná, derék ember. Nagyon jószívű, és vidám. És nagyon szereti a feleségét. — Meg akarom ismerni... Vagy szégyellsz engem ? — Ne-emv nem szegyeinek. Csakhogy ő, bár derék ember, mégiscsak báró. Rumata eltolta a tányérját. — Most mondd meg, miért sírtál. És miért szaladtál ide egyedül? Hogy szabad manapság egyedül futkosni az utcán? — Nem bírtam ki otthon. Többé nem megyek haza. Beálithatnék hozzád szolgálónak? Ingyen. Rumata elnevette magát, bár torkában . gombócot érzett. — Apa mindennap fél jelentéseket másol — folytatta a lány. — Áz írások pedig véresek. A Vidám Toronyban adják oda neki. Minek is tanítottál meg olvasni. Minden — 39 — este... Kínvallatás! jegyzőkönyvet másol — és iszik... Olyan szörnyű!... „Lám, Kira — mondja nekem —, a mi kaliigráfus szomszédunk írni tanította az embereket. Mit gondolsz, ki ő? Kínvallatás közben bevallotta, hogy varázsló és irukani kém. Hát kinek lehet hinni manapság? Én magam is tőle tanultam a betűvetést.” Bátyám pedig megjön az őrjáratból, részeg, mint a csap, a keze csupa alvadt vér... „Mindenkit lemészárolunk — újságolja — ti zen k et ted í zi glLen ...” Nem bírom ezt, nem megyek vissza, inkább ölj meg!... Rumata melléje állt, a haját simogatta. A lány száraz szeműnél egy pontba meredt. Mit mondhatott neki Rumata? Karjára emelte, a díványra tette, és mesélni kezdett a kristálytemplomokról, a sok mérföldön át elterülő kertekről, ahol nincs korhadt fa, szúnyog és szenny, a bűvös Lendngrádról, a barátairól — akik büszke, vidám és jó emberek —, a tengereken, hegyeken túl levő, csodálatos országról, amélynek furcsa neve van: Föld ... Az ablak alatt az utcán hirtelen vasalt csizmák dobbantak. Csodálatos tulajdonsága volt Kínának: szentül és önzetlenül hitt a jóban. Ha ilyen mesét egy jobbágyparasz- tocskának mondana Rumata, az kételkedve hümmögne, szó nélkül faképnél hagyná, és vissza- v isszanézne a jóságos, meghibbant nemes dánra. Ha ilyesmit mesélne dón Tameónak és dón Szerónak, azok végig sem hallgatnák: az egyik elaludna, a másik pedig böffentene egyet és így szólna: „Ez mind nagyon fe-ennkölten hangzik, de hogy áll a dolog a fehéméppel ? ...” Don Reba pedig figyeln^esen végighallgatná, aztán kacsintana a rohamosztagosoknak, hogy szedjék ki belőle, kitől hallotta ezeket a veszedelmes meséket, és kinek mondta el már... Amikor Kira elaludt, Rumata megcsókolta arcát, lábujjhegyen kiment, s behúzta maga mögött a nyikorgó ajtót. Lement a cselédszobába, és az üdvözlésre meghaj- ló fejek fölött átnézve. így szólt: — Házvezetőnőt fogadtam, Kira a neve. Fönt fog lakni, melllettem. A dolgozószoba melletti helyiséget holnap takarítsátok ki alaposan. A házvezetőnőnek ugyanúgy engedelmeskedjetek, mint nekem. Ha pedig valaki elfecsegi, annak kitépem a nyelvét! Egy ideig még ott állt. majd megfordult, és visszaindult a szobájába. A rozsdás fegyverrel teliaggatott, fura bútorral telezsúfolt szalonban az ablakhoz állt; homlokát a hideg, sötét üveghez nyomta, és kinézett az utcára. — 40 — Megtörtént az első őrségváltás. A szemközti ablakokban meggyújtották a mécseseket, becsukták a spalettákat, hogy oda ne vonzzák a gonosz embereket és a gonosz szellemeket Csend volt, csupán egyszer üvöltött fel valahol odalent iszonyú hangon egy részeg. Legszömyűbbek ezek az esték voltak; utálatosak, magányosak, kilátástalanok. Odalent vas csörrent, a reteszeket tolták be, az éjszakára készültek. A szakácsnő Szent Mikához fohászko- - dott, hogy küldjön neki akármilyen férjet, csak értelmes ember legyen. Az öreg Muga ásítozott. A konyhában a szolgák az esti sörüket kortyolgatták és pletykáltak. Rumata eljött az ablaktót végigsétált a szalonon. Reménytelen dolog, gondolta. Nincs olyan erő, amely kiszakíthatná őket gondjaik és fogalmaik megszokott köré- ' bői. Mindent megadhatnának nekik, a legkorszerűbb házakba költöztethetnék őket, esténként mégis összegyűlnének a konyhában, szenvedélyes kártyacsatákat vívnának, röhögnének a szomszédon, akit elpáhol a felesége. Ebben a tekintetben dón Kondornak igaza van: Reba — jelentéktelen apróság a tradíciók, az évszázadok alatt kialakult rendíthetetlen hagyományok, nyájösztön-szabályok roppant tömegéhez képest. Don Reba! Nem magas, de nem is alacsony, nem kövér, nem is sovány, nem túl sűrű hajú, de egyáltalán nem kopasz. Mozdulatai nem hevesek, de nem is lomhák, arca nem vésődik az ember emlékezetébe. Udvarias, figyelmes társalgó, de egyébként semmilyen különleges gondolatokkal nem tündököl... Három évvel ezelőtt bukkant fel a palota-kancellária valamelyik penészes pincéjéből: jelentéktelen kis- hivatalnok, szolgálatkész, sápadt, sőt szinte kékes arcú. Azután az e’ső minisztert váratlanul letartóztatták és kivégezték, néhány rémülettől eltompult, magas rangú hivatalnok belehalt a kínzásba, és szinte az ő hullájukon emelkedett fel óriási gombaként a középszerűség e könyörtelen szelleme. Sehonnai. Nem hatalmas elme egy gyenge uralkodó mellett, nem nagy és félelmetes ember, aki egész életét annak szenteli, hogy az országot egyesítse. Nem pénzsóvár kegyenc, aki csupán az aranyra és a nőkre gondol, aki a hatalom kedvéért nyakra-főre öldös, s azért uralkodik, hogy öljön. Suttogva azt is rebesgetik, hogy ő egyáltalán nem is dón Reba, hanem isten tudja kiféle. farkasbőrbe bújt ember, hasonmása, bitorló. .. — 41 — (Folytatjuk)
