Szolnok Megyei Néplap, 1981. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-20 / 195. szám

1981. augusztus 2o._________________

_________Irodalom, művészet

E

g

ész éjjel nem aludt.

„Túl egyszerűen fogtad ' föl két ember kapcsolatát. Azt hitted, tökéletes biztonságban vagy”. A levél ezután biztatásokkal folytatódott, mint máskor. A férfi azonban tudta: azonnal oda kell utaznia. De nem ment. Dühös volt, megsértődött és félt, de nem ment. Kimosta az ingeit, fordított egész délután. A nyári nap, mely mészfehéren ragyogott, mint a lapok, melyekre írt, lassan megszürkült, fekete lett. Fáradtság fogta el; végig feküdt a heve- rőn. Egy perc múlva érezte, hogy irtózatosan kalapál a szíve. Fölült így nem hallotta. Üjra lefeküdt. Egyszer dolgozott egy gépházban: ott zakatoltak így a dugattyúk. Feküdt a sötét szobában. Nyolc órakor megnézte az óráját. A szíve már két órája kalapált olyan irtózatosan. Fölkelt, felöltözött. Elment vacsorázni. Hazafelé villamos helyett gyalog vágott át a parkon. Egy lámpa hosszan elnyújtotta az árnyékot. Mintha fölbukott volna.

A párnán még jobban ki volt szolgáltatva: a fülében zörömbölő érverés le-föl dobálta a fejét. Keze izzadt és fázott. „Tévedhetek, mikor a szervezetem így riadóz- tat?”

így világosodott.

De még korán volt, hogy kimenjen a vonathoz. „Három óra múlva itt lesz”. A gondolat kicsit megnyugtatta. Elaludt. Két órával később kétségbeesetten ébredt. Zuhanyozott, borotválkozott, rohant a villamoshoz. A pályaudvaron már egészen frissnek látszott, szinte vidámnak. Aztán élőiről kezdődött minden: Anna nem jött. Gyalog ment át a Nyugatiból á Keletibe, ott járkált előre- hátra az érkezési oldalon, míg a 12 órás szegedi vonat be nem ért. Anna nem jött. Nem jött az estivel sem. Jegyet váltott Szegedre. A menetrend szerint már csak két perce volt az indulásig, loholt át a várótermen. A szerelvényt sehol sem találta., Az tán kiderült: nem megy a vonat, csak egy másik négy óra múlva. Visszaváltotta A jegyét.

Az utcáp meleg volt, ő fázott. Valaki megfogta a karját.

— Szevasz, hogy vagy?

— Fáradt vagyok.

— Ettől az állati hőségtől.

Elköszönt a barátjától. Mikor a

szobájában villanyt gyújtott, megakadt a szeme az asztalon fekvő háromszögletű, sárga kavicson. Sokáig nem látott semmi mást. Hajnal felé elkezdett magában énekelni, hang nélkül, csukott szemmel:

Egyedül vagyok egy házban,

titkos bánat szobájában.

Mindig élőről kezdte. A szíve egészen más ütemben vert. Már látni lehetett az eikélyajtót, az állólámpát, a kapuhoz vivő lépcsőt az üvegen át. Kimászott az ágyból. A borotválkozás ezúttal nehezen ment: szappan helyett fogpépet kent a pamacsra. Nem volt képes nyakkendőt se kötni, zöld pulóvert, szakadt könyökű zakót kapott magára. Kint pattogott az eső.

Füstölve, elképesztő lassúsággal állt be a vonat. A férfi elveszett a tömegben; az emberek ragyogó fejjel beszéltek valamilyen ismeretlen nyelven. Anna mosolygott, úgy jött feléje. Arca ösvényt vágott a kalapok, hajak között. Ö is tett néhány lépést. Anna fekete kontya, fekete-fehér mintás köpenye betöltötte a szemét. Boldog lett, mosolygott és megcsókolta a lány arcát mind a két felől. Aztán elvette tőle az aktatáskáját. Anna olyan kicsinek, törékenynek látszott: nem hagyhatta a nehéz táskát a kezében.

— Azt hittem, már nem jössz.

— Látod, itt vagyok.

— Tegnap három vonathoz is kimentem.

— írtam, hogy valószínűleg átteszik a hétfői szabad napot keddre.

— Azt hittem, mégse teszik át.

Mentek kifelé a villamoshoz az üvegcsarnokból. Figyelt és reménykedett. Biztos volt mindenben, ami a legrosszabbat jelentette. Átfogta a lány vállát, mint mindig, ha együtt voltak. Többször egymás szemébe meredtek: Anna szeme csillogott, tele figyelemmel.

— írtam neked, hogy beosztottak táncolni?

— Megint fájni fog a lábad.

— Fájni? Egyetlen próbát tartottunk és majd leszakad!

Magához szorította a részvéttől. Anna az arcához hajtotta a homlokát. ö már semmire se akart gondolni; remegett, mosolyogni próbált. A villamoson egymással szemben kaptak helyet.

—Mit csináltál tegnap este? Le akartam menni hozzád, megváltottam a jegyet.

— Mikor?

— Este.

— Tudhattad, hogy ma jövök.

— Le akartam menni, örültél volna?

— Fáradt voltam. Nagyon korán lefeküdtem.

Tornai József:

A szőnyeg madarai

A villamos átért Budára, leszálltak. A férfi a lány mögé szorult a zebrán. Nem hitte, hogy együtt vannak, szédüléssel figyelte apró bokáját, könnyű, erős vállát. Aztán a nyakszirtjét a haja alatt. A lüktető fehér bőrön jobb oldalt friss volt piroslott. A kép eltűnt, ő a lány mellé lépett. Anna megkérdezte:

— Ebédeltél?

A férfi megfogta, megszorította a kezét:

— Szeretsz?

— Igen.

Bementek az étterembe. Nem látta a pincéreket, az étlapot, a ^székeket. Leültek. Anna azt mondta, nem éhes. ö sem tudott enni. Fölálltak és kimentek.

— Fázom — mondta Anna. — Táskát kéne vennem, de inkább menjünk hozzád.

Útközben a férfi sajtot, vajat, sört, egy doboz földiepret, zöldpaprikát vett. Elhaladtak egy gyógyszertár előtt.

— Ide most be kell ugranom, fiatalember — pillantott rá Anna az ismert szomjas mosollyal.

„Hát mégsincs semmi baj?” — kapaszkodott bele ebbe a mosolyba, míg kint várta a napsütésben.

Aztán ott voltak a szobájában.

— Mesélj, mit csináltál egész héten ?

A férfi magához szorította, nem válaszolt. Fejét ráhajtotta a nyakára; szája mozdulatlan maradt: nem tudta megcsókolni ott a piros folt mellett. Anna fölegyenesedett a heverőn:

— Szótlan vagy.

Hallgatott, lehunyta a szemét.

— Vártam a harmadik leveled.

elelni akart, de nem volt hangja; köhögni kezdett. Eleresztette a lány kezét, hátradűlt. Hosszú, sovány férfi volt. A heverő úgy ringott vele, mintha részeg volna. Ettől dühös lett. Felült, ujjait rátette Anna nyakára.

— Mi ez a piros folt itt?

— Milyen folt?

— Itt jobb oldalt, egészen friss.

— Hol? Nem tudom, mi lehet.

— Gyere ki a fürdőszobába.

Kezébe adta a tojásdad nyelestükröt. Anna azzal nézett bele a nagy tükörbe.

— Ja, ez az?

Visszaültek a heverőre. ö a falnak támaszkodott. A lány a térdére könyökölve hallgatott. Kint az esőben le-fölpattogtak a fűszálak.

— Nem tudom elmondani.

— Nem is kell, két napja nem alszom, megéreztem.

— Eddig te voltál önző, most én leszek az.

— Megőrültél.

— Nem, csak ő egészen más, nem olyan nehéz ember, mint te. Nem bizonytalankodik, nem fél mindentől. Ha akarom ...

— Engedelmes eszközöd.

— Nem is észlény, mint te.

— Azt mondtad, tökéletesen meguntad.

— Nem érdekel, mit mondtam.

Anna elindult az erkély felé, feszes lábbal, kivörösödött arccal. Magára kapta az esőkabátját.

— Nem érdekel a szenvedésed sem. Eleget kínoztál. Fogalmad sincs, milyen rideg-hideg tudsz lenni. Mindent úgy kellett kikönyörögnöm tőled, ezt az albérletet is.

— Megőrültél.

— Ha így jobb.

— Szereted?.

— Nem tudom.

— Dobd le a kabátod, és ülj ide mellém. Hallgass rám.

Anna a szék támlájára dobta a kabátját, mereven visszaült. A férfi átölelte, megcsókolta.

—" Szamár vagy, nem tudod, mibe kezdesz.

— Tudom.

— Nem érzed, hogy reménytelen az új ügy? —Fölugrott, kiabált: — Hagyd abba az egészet! Köztünk sokkal több van, mint gondolod. Hagyd abba és kész!

— Ügyse tudsz megállítani, azt csinálok, amit akarok — kiabált vissza Anna.

— Akkor tessék, menj. Itt a lakkcipőd, itt vannak a könyveid, a kottáid.

Kezébe adogatott mindent; reszketett, alig tudta, mi történik. Anna ellenkezés nélkül gyömöszölte az utazótáskába a lakkcipőt, könyveket, kottát.

— Még föl kellene hívnom Judit nénit.

— Ott a telefon.

Anna állva tárcsázott.

— Judit néni? Sajnos, nem tudok énekórára menni. Nem. túl későn jöttem meg. Hogy most? Nem. Teljesen kikészült valamitől a torkom. Maid csak a jövő héten, jó?

Újra fölhúzta az esőköpenyt. A férfi segített neki. Aztán fogta a táskáját, nyitotta az ajtót.

— Igazságtalan vagy.

— Menj — mondta a férfi.

A

z ajtó becsukódott. Ráfordította a kulcsot, hallgatta a magas sarkú cipők kopogását a falépcsőn. Két percbe se telt, csöngettek. Erősen, türelmetlenül. Ajtót nyitott. Anna belenézett az embertelen, zöld arcba. — Itt felejtettem az esernyőm.

A zöld arc nem mozdult. Anna végigsdetett a szőnyeg madarain, virágain, a szekrény oldaláról karjára akasztotta az esernyőt, és kiment. Az ajtó újra becsukódott.

Katona Judit: Fohász

Mi úgy aludtunk este, hogy párnánk alatt lapult a száraz kenyérhéj, édes, józíű s áldottuk érte anyánkat, mert míg szelte, szétosztotta, halvány

tört arcán mindig volt derű. A mindennapi kenyerünket italunkat, eledelünket

add meg, uram, a mai napra. Szép fiainkat növeszd nagyra, add hogy láthassuk tiszta arcuk, szemeik madársuhanását, párolgó vacsorák fölött a kedvük s ha munkát kezünkből kiejtjük, adj erőt hű simogatásra. Holnapunként igaz fohászra, hisz küzdelmes sorsunkat beérték, biztos oltalmat adj nekik, békét.

Győri László: Csodálkozó

Mindig a csodálkozók pártján, mindig a tágra nyílt szemekén, a kertben fölütött fejekén, az ásónyélre támaszkodó kezekén: örök csodálkozó.

Akárhol vagytok, csodálkozzatok, akad még csodálni való. Fűtessetek és csodálkozzatok, túl a magyarázatokon

is izgatott

szavakkal f agg átázzatok!

Kérdezzétek, hogy miért, kérdezzétek, hogy kinek!

Van rá milliónyi ok.

S jog.

Kötelességetek és jogotok.

A tevékeny az egyetlen kérdező, övé a végső válasz: a munka.

S övé a jövő.

Hunyadi István:

Ismeretlen Erzsi — vonaton

Igazság szerint alig tudok rólad valamit. Nem ismerem sződligeti otthonod, ahol egyedül élsz, talán kerted is van, talán nincs. A folyópart előrebukó füzeit látod ablakodból vagy a Naszályt. Naponta eljársz a közeli városba, a gyárba. Kezeid széles, paraszti kezek, de ujjaid túl hajlékonyak, simák ahhoz, hogy keményebb munkára használd. Nem tudhatok rólad csak annyit, hogy egy szőke kisfiúval szálltál fel Siófokon. Ahogyan nézted, az anyák rejtélyes-sugaras tekintetével, végigsimítottál a legényke csupacsont vállán, s ahogyan csókolgattad, ki kellett találnom, hogy a fiad, akivel ritkán vagy együtt. Te se lehetsz több huszonhat évesnél, félig gyerekasszony, habár zöldes szemeid sűrű megalkuvásokról, de szigorú önfegyelemről is vallanak. Szép is vagy, ahogy a virágok lenyesett szárral kerülnék kosarakba, hogy ideig-óráig pompázzanak. Arcod se mindennapi. Keskeny, jdeges, orrvonalad, az ajkak közötti játékos hajlatoddal, lágyan előreszökő ál- laddal, koromfekete, merev fürtjeiddel.

Minden más lényegtelenné oldódott körülötted, mozgó sziluettekké, nem vettél tudomást útitársaidról.

Kizárólag őmiatta voltál jelen, a szőke kisfiúért.

Később megszólítottalak:

— Honnan Erzsiké, és hová?

Megütődve néztél rám, de gyanakvás nélkül.

— Miből tudja, hogy Erzsiké vagyok?

— A monogramról. A retiküljén az E betű.

— Hát persze. Nem nehéz kitalálni.

Résnyire nyitottál ablakot, egyre tágult az a rés, titkolózás nélkül, mintha magad akartad volna fölfedni intim gondjaidat. Talán idősebb korom is egyik érved volt, hogy megbízhatsz bennem.

Emberfeletti, néhéz terheden akartál könnyíteni ? Lehetséges. Gyanútlan voltál, nem sejtetted, hogy érdeklődésem több egyszerű férfiikíváncsiságnál. Amit megtudtam rólad, szokatlan erőfeszítés, szüntelen ismétlődő próba, hogy anyának megmaradhass. Nagybe- rényből származtál Sződligetre. Anyád és a „dédi” itt élnek Somogybán, vállalták apátián fiad, mivel elváltál, egész embert követelő munkát végzel. s a nagyszülői gondoskodás szükségből pótolhatja az anyait. Mégse nyugodtál bele, hogy elszakadjon tőled Janika. Vágyakoztál utána. Ezért ingázol kéthetenként, szabad szombatodon és megtoldod ünnepeid a hétfői nappal. Kisfiad hozod és viszed, hogy anyáskodhass. Közel

hét órát utazol busszal és vonaton, s a rövid lejáratú örömért többször is fordulsz. Nem tör össze az út, még annyira fiatal vagy, nevetgélsz is, mire ne futná erődből azért, aki csak a tiéd.

Meghökkent csodálat lepett meg engem, vizsgálódót, szándéktalan vallomásoddal, te, ismeretlen Erzsi. Nem tudtál róla, hogy alig járható magasságba emelkedtél, így mesélted:

— A fiam játszópajtásáról is gondoskodtam, elhívtam mellé Erikát.

— Ki az az Erika?

— A Túri Erika, Jani féltestvére, férjem új házasságából. Ö három esztendős.

— De Erzsi — néztem rá megütődve. — Ne haragudjon a furcsa kérdésemért: szereti maga azt a kislányt?

— Mint a magamét — felelte. — Hiszen egy apától vannak. Semmiről se tehet az a csöppség. Miért ne szeressem? Jani és Erika egymáshoz tartoznak ketten. Ne érezzék ők a szülői viszályt, ösz- sze kellett kötnöm, amit a változékony férfitermészet és az embé- ri törvény szétválasztott.

Kifelé, a tünedező fák irányába fordultál, eltöprengtél kicsit. Szádról se hervadt le a mosoly. Aztán tovább játszottál Janikával.

(Összeállította: Békasy Ildikó)