Szolnok Megyei Néplap, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-05 / 156. szám
8 Irodalom, művészet 1981. JÚLIUS 5 Irw ff A FOEPITESVEZETO VIKENDJE A tó fölött átcikázott valamilyen madár. Bár lehet, hogy csak káprázat volt, a vakító napfényfoltok nega- tívja. A főépítésvezető behunyta gyulladt szemét, úgy lebegett tovább a vízen. Amikor kiúszott a tóra, olyan elszántan tempózott, mint aki egy hajóroncstól menekül. A hajóroncs roskadozott a betontól: ABC-áru- házak, irodaházak, panelok, á-típus és b-típus,' egy emelet differenciával, sufnilakások tömegével, amelyeknek a főépítésvezetjö mindig úgy ugrott neki, mintha a puszta akaratával kitágíthatná a falakat. A hajóroncs tetején, száz meg száz épület, gorombaságok, füstös asztalilámpák, gomolygó telefonhuza- lok és mészillat fölött egy vékony, barna arc lebegett, a halott tervező arca, a tervezőé, akinek a főépítésvezető élete főművét, a nagy kórházat köszönhette. A tervező korai és ostoba halála óta a főépítésvezető- is számba veszi egy szívroham lehetőségét. Krónikusan gyulladásos szemét néha a tükörbe mereszti, s megnézi azt a fiatal, sikeresnek mondott férfit, akit a füstök és zsivajok között időnként elveszít. A vízen lebegő ember sóhajtva leállt, s tapodni kezdte az iszapot. A tó tükre valószínűtlenül ragyogott, a gumimatracok úgy himbálóztak rajta, mint az örökkévalóság bójái. Egy kövér ember állt a combig érő vízben, s óvatosan kenegette nagy, fehér hasára a vizet. A főépítés vezető pislogott, mint aki mély álomból ébredt. A parton látszott a kockás pléd, amin a családja üldögélt. Egy világoskék gumikarika, egy szjatyor, egy feleség, két kis piros gatya. Az egyik piros gatya nagyokat ugrott a levegőbe. Kifelé gázolt, s ahogy fogyott lába alól a víz, úgy könnyebbedéit egyre, egészen valami különös, szokatlan könnyűségig. Mint ama mesebeli szamár, aki sóval teli zsákjaival a vízbe ment. és súlytalanul sétált ki belőle. Kimostam magamból a sóimat, gondolta meglepődve a főépítésvezető. Kiderül hát, hogy fölöslegesen cipekszik az ember. Mint a szamár. Nedves homokbuckákon lépdelt át, amelyeknek csúcsán akáclevél lobogók kornyadoztak. A kockás pléd mellett féllábra állt. rázta füléből a vizet. — Pont olyan vagy, mint a Judy — mondta gyönyörűséggel a fia. A feleség rászólt a gyerekre, de ő csak nevetett. Fülében megpattant a zúgás, beléáramlottak a tópart lágy. csiklandós zajai. Lefeküdt a földre, hagyta, hogy a hangyák átbukdácsoljanak a lába szárán. — Megint véres a szemed — jelentette ki a felesége. — Most kialszom magam — mondta a főépítésvezető, és bizonyságul lecsukta a szemét. De nem aludt. Egy szöcske ugrott a hasára, tétovázott, aztán elrugaszkodott. A főépítésvezető tűnődni kezdett, mikor is volt dolga utoljára szöcskével. De csak a gyerekkora jutott az eszébe. Résre nyitotta a szemét, a távoli dombok erdőmundáját figyelte. A sűrű lombok között egy-egy világosabb folt virított. Miféle lehet az? A főépítésvezető nem tudta, mivelhogy nem volt erdész. Ahogy az őszes fákat nézte. jóvátehetetlennek tűnt, hogy nem az. Jó lenne legalább odamenni egy ilyen fához, megtapogatni a kérgét, szemmel megmérni a magasságát, tenyérre venni egy levelét. Fölült. — Nem megyünk át oda az erdőbe? A felesége rámeredt. De edzett asszony volt. csak azt mondta: — A gyerekeknek víz kell, neked meg pihenés. Eszel szőlőt? A fia kicsit odébb ácsorgott a homokban, térdig beásva, s vizes testére két marokkal hordta fel a homokot. — Nézd mit csinál — figyelmeztette a felesége. — Nem kéllene rászólni? — Dehogy — mondta a főépítésvezető, és feszülten nézte a gyereket. Dolgozik, gondolta, be kell hogy fejezze, szépen, rendesen. Megmagyarázhatatlan izgalommal figyelte a fiát. 'Az- éppen a hóna alá kukucskált, töprengett. Már csak a karja volt meztelen. A hóna alá paskolt egy marék homokot, aztán óvatosan kiemelte a lábát, lefeküdt a homokba, és gondosan meghenteredett. A főépítésvezető arca fölragyogott. — Csak ülsz és vigyorogsz — zsémbelt a felesége. — Edd már azt a szőlőt, az isten áldjon meg. — Hiszen azt csinálom — sóhajtott a férfi, és enni kezdte a szőlőt. — Hol a kicsi? — Ott ni, a vízben. Látod azt a gumicsónakot? Na, a mellett, a kék karikával. A gumicsónak mellett tényleg ott éviekéit a kék karika, benne a kislány nedves feje. Forgolódott a kis kókuszdió fej. A főépítésvezetőt megrohanta a meggyőződés, hogy jóvátehetetlen dolgok nincsenek. A boldogságtól fel kellett ugrania. — Béluska — kiáltotta —, gyere, építünk várat! — Te csak ne építs semmit! — tiltakozott a felesége. — Legalább itt ne építs, ha már... Béluska nyomában már egy másik kisfiú is ott téblábolt, fölajánlotta a vödrét a vízhordáshoz. — Négy bástyát építünk — rendelkezett a főépítés vezető —, a keleti bástyákra kerül majd a zászló. Béluska máris zászló után akart nézni, de az apja leintette. — Majd a gleich ni nél — mondta. Ettől a gyerekek elragadtatott- sága csak nőtt. Teljes odaadással dolgoztak. Néhány bámészkodó is érkezett, a főépítésvezető felesége pedig megbékéljen mosolygott, s kiürített egy nylonzacskót, hogy abban is lehessen vizet hordani. A párás vízpart, a gyerekcsivo- gás, a jó, kézbesimuló vizes homok megállította az időt! A főépítésvezető fürdött ebben az időtlenségben, nem gondolt semmire, csakis arra, hogy hogyan lyukasz- szon mutatós lőréseket a várfalakon. A baj riadt hullámverése alig érte el a partot, de a főépítésvezető azonnal érzékeltél Gerincén ismerős, hideg áramütés futott végig. Már állt is fel, szájába kapott egy cigarettát, indult. A vízparttól pár száz méterre, a víkendtelep egyik épülő háza mellett esett a fiúra a gerenda. Amikor a főépítésvezető odaért, a sovány, fürdőnadrágos orvos már fölegyenesedett a holttest mellett. A bámészkodók riadt csapata ösz- szébb húzódott. A főépítésvezető körbejárta a félkész házat, megvizsgálta az illesztéseket. Gyanúja igazolódott. Tudta, hogy a betonelem nem csúszhatott le a fiú súlyától. Odalépett a holttesthez, de el kellett fordítania a fejét. A fiú horzsolásos, meztelen lábán látszott, hogy sokat jár mezítláb. Környékbeli cigánygyerek lehetett. Még senki se kereste. — Kicsoda maga? A tulaj? — kérdezte reménykedve az orvos. A főépítés vezető megmondta a nevét. A bámészkodók mögül kövér, harcra kész férfi csörtetett elő. — A tulaj én vagyok. Farkasszemet néztek, a főépítésvezető meg a tulaj. Aztán poros dzsipjén befutott a rendőrség, s a tulaj hevesen magyarázni kezdett. A rendőrség fényképezett, jegyzett, a főépítésvezető hallgatott. Nem nézett a halott fiú felé. Hallotta a saját szívdobogását, a távolban ködös hajóroncs úszott, a parton egy apró váracska félig kész lőrései tátongtak. Az őrmester hátralökte a sapkáját. Homlokáról patakok indultak meg, és szétterültek a ráncai közt. — Daru még csak volna, de ember nincs hozzá — mondta tanácstalanul. — Vasárnap csak az őr van a telepen. Ennek, szegénynek, meg már végeredményben mindegy ... A tulaj a gerenda alatt heverő holttest felé pislantott. Az orvos csak bólintott, kényszeredetten. Egy kislány az ácsorgók között pi- tyeregni kezdett, az anyja fölkapta. A főépítésvezető szája,, mint egy önálló lény, megmozdult, és hangot adott: — Én leemelem. Hol a telep? A tulaj arcán a megdöbbenés letörölte a kihívó tiltakozást. Az orvos elmosódó vonásaiból egy személytelenül csillogó szemüveg fordult az őrmester felé. — Rábízhatja... Ö építette a nagykórházat. A neve kint van a falán. — Nahát, akkor... — kezdte az őrmester olyan hangon, mint a holtfáradt ember, aki végre rátá- maszkodhatik valamire. — Máma ez a harmadik balesetünk, szerencsére a többi ___ A főépítésvezető érezte vállán a mázsás súlyokat. Hozzám vannak nőve, gondolta, olyan ez, mint annál a szamárnál. A mesékkel mindig ez volt a baj, sántít a tanulság. Ha kimossuk a zsákokból a sőt. megmenekülünk, de azt, amit valahová el kellett volna vinnünk, elhordja a víz ... Véreres szemét elfordította a halott kisfiúról, és a tulaj puffadt, szűkölő arcába nézett. — Ami a balesetet illeti... Az őrmester felvette a jegyzőkönyvet, aztán a dzsippel elindultak a telepre. A főépítésvezető akkor már csak arja gondolt, milyen az a finom remegés a daru vezetőfülkéjében, ahogy, a kötél végén a teher megemelkedik ... Amikor leért a partra, a nap már eltűnt a dombok mögött. Az erdő fái egybefolytak, most már egy erdész se tudta volna megkülönböztetni a lombok faltjait. A stégen egy horgász matatott, a magányos, kockás pléden két mozdulatlan kupac hevert, az egyik alól előbamálott a kislány alvó kókuszdió feje. A főépítés vezető sietve átlépte a beomlott homokvárat. A torony csúcsán megdőlt faág — a zászló már sose kerül föl rá. Fehér Klára: A FOG Arra ébredt, hogy lüktet a foga. Először álláig húzta a takarót, hátha a melegben megnyugszik. De a foga egyre jobban fájt. Az állkapcsában, fülében, nyakában érezte a kínt. Kábult félálomban a gyógyszeresfiókra gondolt. Valahol van egy pár Algopirin. Talán egy kis kamilla. Már régen el kellett volna menni a fogorvoshoz. Már régen, istenem, mi mindent kellett volna. Elromlott a felső ajtózár, ha egyszer betörnek, azt se fogja kifizetni a biztosító. A rekamiét is meg 'kellene javíttatni, a fiókot nem lehet rendesen szétnyitni, nem lehet rendesen beágyazni. De minek is ágyazna be? Ki jön hozzá? Kinek takarítana? Kinek öltözne? Kinek főzne egy tányér ételt? Az órára nézett. De az óra is késik. Valaha milyen fontos volt, hogy pontosan járjon. És hogy utálta az ébresztő éles hangját! Ha egyszer délig alhatnék — gondolta, amikor zsibbadtan magára kapkodta a ruhát, főzte a reggelit, ébresztette a gyereket, rohant a buszhoz, mert ugyebár a tanár kartárKRISTÖF AGNES: KÉSMARK PERELI ZSUZSA: AMNÉZIA (TEXTIL KÉP) RÉTI MÁTYÁS: HAZAK m mmam Maw saknak hét óra negyvenkor az is kólában kell lenniök ... A foga úgy lüktetett, hogy fel kellett kelni, kamillát főzni. Reggelre rászánta magát: elmegy az esztékába és kihúzatja. A kőkockás fehér folyosón kényelmetlen fapadok. Leült a • pad szélére és csodálkozott. Nem voltak rajta kívül betegek. Senkinek nem fáj a foga? Mi is van ma? Persze, szabad szombat. A népek kirándulni mentek, látogatóba a családhoz. És strandra. És délután meccsre. Ilyenkor csak a bolond betegszik ímegí Vagy azű akinek' már mindegy a hétfő, a kedd, a szombat. — Tessék bejönni. Fiatal orvos állt az ajtóban. Akár a fia lehetne. Fia? Unokája. — Tessék csak nyugodtan oda leülni. Mi a baj? Mi a baj? Az öregség a baj, édes fiam, a magány a baj, az. hogy az 1KV nem csinálja meg a beázást, az a baj. — Ezt a fogamat tessék kihúzni. Kimondta. Kicsit behunyta a szemét, mert ami most jön,* az persze nagyon rossz, de csak egy perc, és megint mehet haza. a vackára, borogatni az arcát, majd főz egy köménymaglevest, beleaprítja a kenyeret, azt le tudja nyelni. Az orvos nem nyúl se tűhöz, se fogóhoz, áll, töpreng. — Kár ezt a jó fogat még kihúzni. Erős ez, nincs is körülötte lesorvadva az íny. Meg fogjuk ezt menteni. Kikezelem inkább, jó? Az orvos valamit ráfröccsent, ettől picit enyhül a lüktetés. Receptet ad, mosolyog. Ö csak any- nyit ért, hogy valami jó lesz, hogy most elmarad a foghúzás. Ki mosolygott rá legutóbb? Mikor? Tavaly? Három éve? öt éve? Talán senki. A patikában nincsenek sokan. De ahogy a pénztárnál fizeti a Demal- gont, egyszerre csak megint élesen belenyilall a fogba. Odakap a zsebkendővel. És mert úgy érzi, hogy valami fontos történik vele, valamit közölni kell a világgal, a pénztáros nőnek mondja: ki akartam húzatni a fogamat, de a doktor nem akarta, azt mondja, kikezeli a gyökeret. — Ezt mondja mindegyik — szólal meg mögötte egy asszony. — Engem félévig kínoztak, a végér mégis ki kellett húzatni. Vérmérgezésem volt már, meg fogidegem — Ha privát ment volna hozzá akkor már megszabadította volm magát — tódítja egy másik öregasszony. — De ezeknek ez az üzlet, a szegény betegen gyakorolnak. Nem válaszolt, a kis^sztalho: ment, a kancsóból vizet töltött é. mindjárt bevette a két Demalgont De az előbbi jóérzése elmúlt. Le hét, hogy az orvos csak le akart! rázni? Hogy nem volt kedve foga húzni? Mit érdekelte, hogy ő mos hazamegy, tovább fog szenvedni
