Szolnok Megyei Néplap, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-26 / 174. szám

6

Irodalom, művészet

1981. JÚLIUS 26.

K

*****ss* or aknai Emil 35 éves, jókedélyű és szelíd kisiparos szűcs szeretett vacsora után az *■■■■■■ ötszobás, 230 négyszögölön épült családi Villája étkezőjében üldögélni és eltűnődni. Sose gondolta ki előre, hogy aznap este az emésztéshez segítségül milyen fantáziálásokat szeretne. Éppen az volt jó ezekben a gondo- lat-csapongásakiban, hogy teljesen váratlanul bukkantak fel Nemegyszer igen elcsodálkozott, hogy őt, aki harmonikus családi életet él, és elégedett sorsának alakulásával, olyan gondolatok foglalkoztatják, amelyek majdnem nyugtalanná teszik. Ezek soha nem a szakmájával voltak kapcsolatosak. Megszokta már, hogy ,bizony nálunk a jobbacska szűnne beszerzése ügyeskedés, nemegyszer áldozatok árán történik. Éppen ezért kompromisszumokat kell kötni. Persze hogy jó Volna csak nutriá- val, sarkirókával, tehát csupa borzongást kiváltóan gyönyörű szőrmével dolgozni. Kiteríteni a vör- henyes, a gyöngéd simogatástól elektromosan felborzolódó rókaprémet, és hosszan vajúdni, hogyan lehet az összeillesztésnél a legtöbbet megmenteni belőle. Ez mindig az alkotás izgalmát váltotta ki. És megszokta már az adóhivatal okvetetlenkedését is. Eddig kétszer jelentették fel a „jóakarók”. De nála vizsgálódhattak! Minden a legnagyobb rendben volt. Tény, hogy az üzlethelyiség, a villa, az 1500-as Lada, a felesége bundái, vagyis az életnívója ellene látszott szólni. De hát mindehhez semmi köze az adóhivatalnak. Mindez van. Az adóhivatalnak az a dolga, hogy megnézze, rendben van-e a könyvelés. Ha igen, akkor ne okoskodjon, mert az embernek önérzete is van, és ■nem kell sok biztatás, hogy beadja az ipart. És akkor csinálják ők! Vagy keressenek egy jó bolondot, aki fillérekért hajlandó magát agyonhajtani. Mert az irigyek nem látják, mennyi rátermettség, kapcsolat, lótás-futás van az eredményeit mögött. És mennyi munka! Szezonban a feleségével gyakran egész éjszaka dolgoznak. Bezzeg mások! Nem hajtják agyon magukat, mégis mindenük van. De nem —irigykedik. Ez soha nem volt rá jellemző. Beéri azzal, amit a két keze munkájával meg tudott szerezni. Itt van például ez a villa vagy egyszerűbben családi ház. Tíz éve háromszázötven ezerért vette. Azóta persze sokat költött rá, legalább hét—nyolcszázezret, meg az a rengeteg munka, amit végzett. Most adnának érte vagy két és fél milliót. Egyetlen dolgot fájlal: nem

jutott élég ideje a nőkre. A félesége tündéri, szóval szorgalmas és nyugodtan mondhatni, csinos is. De hát hol van ahhoz a kis vörös nőhöz képest, akivel minap az az újságíró jött be. Micsoda lerobbant pasi! Közben pedig hófehér sarkiróka kucsmát vesz a nőnék. Vagyis ennyi az ára a kicsikének. Ha meggondoljuk, nem veszélyes. Csak az idő, a lefektetéséhez szükséges idő sok. Abban ugyanis nincs semmi érdekes, ha pénzért, kucsmáért, vagy bármi elérhetőért lefekszik egy nő. Az izgalom, a szépség a ragyogásában van, az elérhetetlennek látszó villogásában. A majdnem igazi fellobbanásában.

De ezek a vágyak sem nyugtalanították, tudta, hogy gyorsan enyésznek a munkában, s végsősoron a feleségével az ágyban. Már semmi nem volt, amit feltétlenül el akart érni, amiért idegesítette volna magát. Ezt az egészet, ami itt van, mármint vele kapcsolatosan, nem tartotta rossznak. Biztatónak látszott az is, hogy az árak emelkedésébe természetes módon beilleszkedtek a bundák, kucsmák árai is. Az állandó változások közepette változatlanul jól alakultak az ügyei. Tisztán összejött havonta negyven—ötven ezer forint, ami bizonyos mérvű biztonságot jelentett.

És rha este, a kellemes vacsora után. azzal a gondolattal kezdett játszani: vajon miből élnek, pontosabban: hogyan élnek meg azok, akik gyárban dolgoznak havi három-négyezer forintért. Elég különös volt kimondani ezt az ösz- szeget. Furcsa volt játszani azzal a gondolattal, milyen érzés lenne, ha ő havonta négyezret keresne, és ebből tartaná el a családját. Ilyenkor télen jóformán még a fűtésre sem lenne elég. És ez valahogy érzékeltette vele, hogy az a négyezer forint kevésnek látszik. És hirtelen elmosolyodott. Nem kevés az, hanem képtelenség. Persze hogy az. Négyezer forintból senki nem tud megélni. Biztosan keresnek valahonnan ahhoz a kis pénzhez. Aki pedig nem, egyszerűen lusta. Ma már a tisztességes munkát megfizetik. Négyezret csak az keres, aki tulajdonképpen nem is dolgozik, csak bejár a munkahelyére. Ahhoz képest pedig meg van fizetve. Ez így van. örült, hogy ilyen világosan átlátja a dolgokat. Szeretett ugyanis így fejben mindennek a végére járni, különben talán még nyugtalan is lett volna. Kinyújtotta a lábát, és teljesen elégedettnek érezte magát.

A konyhából bejött á felesége. Tányér volt a kezében.

— Még nem is mondtam neked. .. — kezdte.

— Mit nem mondtál? — es Ko- roknai Emil nevetni kezdett.

— Mit nevetsz?

— Van olyan, amit nem mondtunk egymásnak, cica?

—. Süsü vagy — vihorászott az

asszony. — Délután itt volt Vin- czéné...

— Ezt tényleg nem mondtad.

— Nem tudja időre a leszabott rólalábakat összeállítani.

— De jön érte három nap múlva a doktornő.

— Az a helyzet, hogy meghalt a férje.

— Meghalt? Hát mennyi idős volt a Vinczéné férje?

— Azt mondta nekem, hogy harmincnyolc.

— Baleset?

— Gyógyíthatatlan betegség.

— Komolyan?

— Azt mondta.

És az asszony visszament a konyhába. Koroknai Emil, a maga számára is váratlanul, utána kiáltott:

— Te, ez a Vincze csak három évvel volt öregebb, mint én.

— Gyógyíthatatlan volt.

Persze, a szerencsétlen Vincze!

Gyógyíthatatlan betegséget szedett valahol össze. Ami nagy luxus harmincnyolc évesen. Koroknai Emil tudta, hogy ő ilyen abszolút ostobaságot nem követ el. ő meg van elégedve az életével, nem ugrál, nem vágyik lehetetlen dolgok után, és a képtelenségeket is elutasítja. Igaza van a feleségének: a Vincze gyógyíthatatlan volt. Látta néhányszor. Fekete, mogorva pasi volt, és izmos, edzett. S lám: az ilyennel is milyen gyorsan végez a betegség. Csúnya dolog, az biztos.

— Te, cica, és mi baja volt? Szóval mije volt gyógyíthatatlan?

— Tüdőrák.

—• Tüdőrák?

Asperján György:

Minden a helyén volt

«mihi

Emlékmű

M

ennyit kér ezért a gondoláért?

— Háromezerötszáz, signore. Alább nem adhatom.

— Nagyon sok, sajnálom.

— Signore! Egy pillanatra. Nézze meg, világít is. Az amerikaiak úgy viszik, mint a fügét. Ma ez a tizedik, amit eladok, önnek háromezerre leengedem. Szimpátiából. . ön német, ha jól gondolom. — Magyar.

— Magyar? Ö, gyönyörű ország az öné.

— Járt már ott talán?

— Nem, signore. Nehéz innen eljutni Ázsiába.

— De hiszen Magyarország Európában van!

— Igen? Ügy' tudtam, Ázsiában. Mindegy, csodálatos ország lehet. És nézze csak. ha megnyomja ezt a gombot, a táncosnő forogni kezd a kajüt tetején, és megszólal a zene.

— Sok a háromezer.

— Mennyit adna érte?

— ötszázat.

— Ó, ön bizonyára boldog ember, signore, fogalma sincs a líra értékéről. De lenne csak négy kicsi gyereke otthon... Négy fiú, signore!

— Mennyi idősek?

— Kedves öntől, hogy érdeklődik. A kis Pietro—ha látná! mint a tűz! — ő éppen most hároméves, erős, fejlett gyerek. Nézze csak, a fényképen ő ez a széken. Látja? Az anyja áll mellette, az én drága Máriám... Ha a képre nézek, szégyenkezem, uram, hogy kétezer- nyolcszázért vesztegetem ezt a gyönyörű gondolát.. A legszebb ajándék, signore... Ismeri a dallamot?

— A sorrentói emlék?

— Járt Sorrentóban? Nem? Sajnálhatja. Feltétlenül el kell mennie oda. Azt mondják, nagyon szép hely. Nap, tenger, nők, bárok, zene... Ha kisüt a nap, feltétlenül látogassa meg Sorrentót.

:— Azt mondta a Sári — jötit be az étkezőbe az asszony. — Azt mondta, hogy teljesen jól volt a Pista.

— Pistának hívták?

— Mént, nem tudtad?

— De tudtam. Csak most valahogy furcsának tűnt, ahogy mondtad, hogy Pista.

— Szóval még két hónappal ezelőtt semmi baja nem volt.

— Akkor gyorsan ment.

— Azt mondta a Sári, hogy ilyen fiatalon rapid zajlik.

— Ott maradt a két gyerek, mi? Nem lesz neki könnyű. Majd segítünk, amiben tudunk.

— Oké. Rendes vagy.

— Szóval rapid... — tűnődött el Koroknai Emil, és felállt, hogy bekapcsolja a színes tévét. — Gyere te is, cica, kezdődik nem soká a híradó.

— Engem ugyan nem érdekel. Rendbe teszem a konyhát. Te, jó volna ma este korán ágyba bújni.

— Akarod, cica? — vigyorodott el Koroknai Emil.

A híradóban egy távoli országban tüntettek az egyetemisták. Aztán a kamera elvezette a tévénézőt az illető főváros hullakamrájába, ahol a sárga kőpadlón mindenféle színes ruhában, egymás mellett nyolc egyetemista hullája hevert. Lányok, fiúk vegyesen. Az egyiknek • fekete vércsík húzódott végiig az arcán, s mellette a kő is véres volt. A fit: sárga inge mellett élénkpiros színűnek hatott a vérfolt.

Koroknai Emii érdeklődéssel figyelte a kamera által végigpásztázott fiatalok halott arcát. Tudta, hogy amit lát, helytelen, ö nem foglalkozott vele, hogy milyen rendszerben él. Neki ió volt ez a rendszer, ö a gyárban dolgozó munkáslánynak éppúgy ad el gyönyörű, és kifogástalanul megcsinált szőrmekucsmát, mint a miniszter- helyettes feleségének, aki Merce- des-szel áll meg az üzlet előtt, pedig a sarkon megállni tilos tábla van. Szóval, ez a rendszer ió.

felesége jött be meztelen.

— Jössz fürödni? Koroknai Emil végignézett a feleségén, és úgy látta, még egészen elfogadható nő. Jó bizsergést érzett.

— Megyek — állt fel.

Éjszaka rossz álma volt. Arra

ébredt, hogy szájából szivárog a vér, és könyörög, ne lője agyon a Vincze.

Kikelt az ágyból, az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt. Hideg volt, és a tiszta égen erős fénnyel égtek a csillagok. Ostobaságnak látta az álmát, mert láthatóan minden a helyén volt.

Szekrény előtt

■

Szikszai Károly;

Július

Ered a hó, ide hullik lábam elé, havazok — július van, izzó nyárban érzem, lassan meghalok..

Erdő hátán vérben a Nap, madarakon térdepel, néha elejt egy-egy cseppet és táncra kéri a fejem.

Simonffy András:

A zenélő gondola

Magnószalag Itáliából

— Sok, nagyon sok ezért a hajóért.

— Sajnálom, signore. Ügy látszik, ön lesz az első vevő életemben, akiről le kell mondanom. Bevallom, az első pillanatban azt hittem, hogy könnyebb dolgom lesz. ön elszánt ember, fiatal, és nagyon gazdag lehet, ha ennyire sajnálja a pénzt... Sokra fogja vinni, signore, kívánok hozzá szerencsét. Hogy tetszik önnek Velence? Boldog lennék, ha megnyerné a tetszését.

— Nem hittem, hogy csakugyan ennyire szép ez a város.

— Szép. Csak hát süllyed. Lassan elnyeli a víz. Visszaveszi tcé lünk a tenger Velencét, signore. Látna csak a falak mögé! A kis canalék életét nem mutogatják a külföldinek. Pedig az is Itália. Nagyon szép karosszériája van Itáliának, signore, de a motorral baj van... így mond ják, önnek bizonyára van kocsija. Kipróbálta már az új autósztrádákat? A del Sóiét és a Serenissimát? Nincs kanyar, nincs kereszteződés, hat sávban futnak az autók... Minden családba két kocsi! Ez most a FIAT jelszava nálunk... Jó utak vannak önöknél ?

— Jónak jók. Csak keskenyebbek.

— Hó, látná csak az amerikai sztrádákat! Renata, a húgom odakint él, néha küld fényképeket

— Kivándorolt, vagy oda ment férjhez?

— Na, ő aztán külön tészta. Nem tartom fel, signore? Remélem, nem. De hát mostanában már nagyon kevesen hallgatják meg az embert. Romlanak az emberek, signore. Hol van már a cuore

aperto, a nagy olasz szív! Járt Vi- cenzában, a támaszpont környékén?

— Láttam az útról a kerítést.

— Most már ott“^lnek az amik, a kerítés mögött. De látta volna csak néhány évvel ezelőtt, amikor

Renata megszökött otthonról

__

M

it mondjak, százezer lírát kaptak havonta a sorkatonák. A tisztek a dupláját is. És semmi dolguk: Tele voltak a bárak katonákkal és kurvákkal'. No hát, ez a Renata is. Nyolcán voltunk testvérek. Hárman Braziliában vannak, a két lány férjhez ment Palermóban, másik két bátyám elesett, még a második háborúban, csonttá fagytak a Don-kanyarban. tudja, merre van? No, a Renata. Sohasem ismertük ki egészen. Hiába akartuk jól férjhez adni, senki nem kellett neki. Megszállott volt, signore. Hiába a húgom, mégis azt kell mondanom, nincs valami rendben az ilyen nő fejében. Tanulni akart. Ő, ha tudtuk volna akkor, hova jut! „Szép vagy, örülj neki, nem kell okosnak lenned.” „Nagy pénz az neked, nem bírod”, mondogattuk. Nem baj, majd ő előteremti, meglátjuk, bízzuk csak rá, hagyjuk békén. Na hát, ez jutott neki. Beállt a széplányok közé, hogy keressen. A rendőrség meg óránként razziázott, megvolt már a törvény.

— Lebukott?

— Le az, mind. Kitiltották a lányokat a városból.

— S hogy került a húga végül Amerikába?

— Signore, okosabb az olasz kurva egy egész támaszpontnyi katonánál. Mindegyik lány férjhez