Szolnok Megyei Néplap, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-14 / 163. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1981. JÚLIUS 14 Zebegényi képeslap Jáki Csabáné tiszafüredi pedagógus vessző- és gyékényfonást tanit az egyik csoportnak Idestova egy évtizede, hogy a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeum ad otthont Szolnok megyei közművelődési intézmények alkotó és továbbképző táborainak, tanfolyamainak. A közelmúltban fejeződött be a Megyei Művelődési éi Ifjúsági Központ és a Verseghy Ferenc megyei Könyvtár közösen rendezett gyermekközművelődési tábora. A festői környezetben (néhai Szőnyi István festőművész kertjében) berendezett táborban kilencven gyermek egy héten át próbálkozott irodalmi, művészeti titkok megfejtésével — lényegében személyisége teljesebb kibontakoztatásával. Ezen a héten a megye művelődési otthonainak igazgatói, szakelőadói, továbbá bábcsoportvezetői és a népi díszítő szakkörök vezetői vesznek részt továbbképzésen Zebegényben. (Képeink a gyermekközművelődési táborban készültek.) Kép és szöveg: Sz. J. A tábor vendége volt Lázár Ervin, a kitűnő gyermekkönyvek szerzője. Látogatása nyomán keletkezett a „Lyukas zokni” című alkotás is Kész a gyékénytáltos ... Koncentráció Csónakra szállnak az új dunai aranyászolL Aranyásó, pontosabban aranymosó tanfolyam kezdődik július második felében a Komárom megyei Ácson. Harmincöt kincskereső hajlammal kellőképpen megáldott fiatal és idősebb jelentkező ver tanyát két hétre a helyi cukorgyárban, s innen rajzik ki nap mint nap, hogy az ősi aranyász-eszközökkel megvallassa a folyam fövenyét, elsajátítsa egy halódó mesterség szakmai fogásait. Aranynéző lapát, mosópad, meringülő, szérke, csöcsös korsó — íme néhány a hajdani szakma múzeális eszközeiből —, amivel csónakba szállnak majd az újsütetű aranyászok. A Dunának a Kisalföldtől Ácsig terjedő szakaszán valaha sok aranyat mostak. A csillogó aranyszemek az 'Alpokból lemosott vörös gránithomokkal együtt rakódtak le ezen a tájon. Az egykori mesterség űzői apadáskor a középvízszint magasságában, a homok- és a kavicszátonyok sötétebb sávjai- ban keresték és találták meg az aranyat. Jónéhány embernek adott kenyeret ez a fáradságos ősi mesterség. Ásvány községből például a múlt század végén még 102 aranyász nevét említik a korabeli feljegyzések, tehát a kis település lakóinak jelentős része élt aranymosásból. Keresetükről is tanúskodnak a régi győri harmincádvám aranybeváltó hivatalának okiratai. 1869-ben Máté Vendel 316 forintot kapott a beszolgáltatott „sáraranyért” — ez tisztaságát tekintve 23—24 karátos aranynak felel meg —, de voltak, akik ennél is többet kerestek. Ez tisztes jövedelem volt, mert abban az időben 5—6 forintba került egy mázsa búza, 12 forintért adtak egy pár szép borjúbőr csizmát, hatvan forintért egy jó tehenet és egy vármegyei hajdúnak 240 forint volt az egész évi fizetése. Az aranyászás tehát'hajdanán állandó megélhetést biztosított. Ács községben a hetvenes évek elején hunyt el Szakol- cay Antal, aki a közelmúlt legismertebb és legszakavatottabb mestere volt. Nemcsak az aranymosásé, hanem a feldolgozásé is. Csodálatos finomságú gyűrűket és egyéb dísztárgyakat készített színaranyból. Az általa készített szerszámokat és aranytárgyakat most már múzeumok őrzik. Szakolcay Antal naplóban hagyta örökségül mesterfogásait. tapasztalatait. Az 5 „receptjét” hasznosítja ma is az az egy-két idősebb ácsi aranyász, aki még ki-kiruccan a vízre szerencsét pró-‘ bálni. E romantikus foglalkozásnak lényegében a Duna szabályozása vetett véget. A gátak közé szorított víz nem tud már úgy szétterülni, mint régen. Sebessége megnövekedett, nem rak le már annyi aranytartalmú hordalékot. Az utolsó aranymosók ezért inkább csak passzióból, nosztalgiából űzik még olykor nagyapáik mesterségét. A szerszámok és az eljárás is változott valamicskét, de változatlanul sok erőt, időt, türelmet igényel ez az ősi mesterség. Előfordul, hogy a Dunára szálló kései unokáknak naponta öt-hat köbméter kavicsot-homokot kell átforgatniuk. Legkevesebb félnapi mosás után akadnak csak fenn a rézsűs mosóasztalra erősített fekete posztó bolyhái között a parányi csillogó aranyszemcsék. De még ekkor sem fejeződik be a Aranymosó tanfolyamot szerveznek Ácsott munka, mert csak a pörkölés, higanyos derítés és sok más türelmet igénylő művelet után marad fenn a tiszta, 98 százalékos „sárarany”. Ügy tűnik azonban, e régi mesterséget mégsem kell véglegesen átadni a feledésnek. Vannak ugyanis hozzáértők, akik derűlátóbban vélekednek az aranytartalmú hordalék áramlási viszonyairól. Azt tartják, hogy a folyam ma iá épp annyi aranyszemcsét hoz magával, mint hajdanán, csak éppen másutt és másképp kell keresni a Duna kincsét. így gondolja ezt többek között N. László Endre, a neves helytörténetkutató is, a leendő aranyászkur- zus eszmei atyja és szervezője. ö maga így ír erről: „Harminc év alatt rengeteg anyagot gyűjtöttem össze erről a szép, szabad ősfoglalkozásról. Még azokban a helységekben is keveset tudnak róla — vagy kézlegyintéssel intézik el —, ahol ennek az ősfoglalkozásnak hagyományai kellene, hogy legyenek. Mégis akadnak sokan, akiket érdekel a téma. Megragadja őket az aranymosás romantikája, néprajzi érdekessége, a felújított mesterség esetleges anyagi lehetősége. Ezért sikerült hozzákezdeni egy aranyász-tanfo- lyam szervezéséhez ...” A hírek szerint e nem mindennapi akciónak sok lelkes, önzetlen támogatója akad. Többek között a Művelődési Minisztérium, az Országos Közművelődési Tanács, Komárom megye és Ács nagyközség tanácsi vezetői, A leendő tanfolyamon képviselteti magát a felsoroltakon kívül a Magyar Nemzeti Bank, a Magyar Rádió és Televízió is ... így hát sok sikert és jó szerencsét dunai aranyászok! R. E. Változott munkaképesség A jótékonykodás ártalmai Sajtóban, rádióban, tévében sokat foglalkoznak mostanában a mozgássérültekkel, a csökkent munkaképességűekkel, szellemi fogyatékosokkal. A rokkantak évének nyilvánított idei esztendőben természetes ez: igyekeznek a közvélemény figyelmét hangsúlyozottabban ráirányítani a segítségre szorulók problémáira, a velük való törődés esetleges gondjaira. Sokszor mégis lehangolok ezek a tudósítások. Nem a tartalmuk, közölt tényeik, hanem inkább amiatt, hogy a részvét, a sajnálkozás hangján szólnak a különféle okokból hátrányos, néha nehéz helyzetbe jutott emberekről. S ezzel a hangvétellel rendszerint adományokra, vagy más segítségekre akarnak serkenteni. Kell a segítség sok sérültnek, olykor anyagi segítség is. A szociális gondok azonban nálunk nem jótékony- sági kérdések. Baleset következtében mozgásképtelenné vált rokkantak tolókocsija például nem függhet senki jószívűségétől, nem lehet adomány. S ha egy brigád elkészíti, mert nem kapható, s motort is szerei rá, ne azért tegye, hogy jótékony kodjék. Az adomány megalázza a rászorulót, akinek a sorsa mások irgalmától függ, s ezért hálára van kötelezve minden odavetett krajcárért is. A jószívű adakozó és a hálálkodó elfogadó — pofon az emberi méltóságnak. Az egyenlő esély elve rendszerűn^ alaptétele. Nemcsak a jóeszű tanyasi gyerek továbbtanulást kell segíteni. S ez nem lehet csupán karitatív tevékenység. A társadalmi egyenlőségnek és annak az emberiességnek, humanizmusnak az alapkövetelménye, amely rendszerünk legfőbb ismertetőjegye. Pénztárcánkra célozva, sajnálkozásával senki se akarjon hát könnyekre fakasztani, bármilyen fontos és sürgős lenne is sok esetben az azonnali segítség. Arra figyelmeztessen, hogy a szocializmus kitel jesítésének nagy munkájában, a rokkantak egyenjogúsítása terén is vannak még feladataink, s jelenlegi viszonyaink közt e feladatok megoldásához még sokszor egyének, kisebb nagyobb közösségek segítségére is szükség van. Sajnos, hivatalos szervek sem mindig az egyenjogúság, az egyenlő esély megteremtésének érdekében végzik idevágó munkájukat, hanem olykor a jószívű nagybácsi képében tetszelegnek. Elvárják a kérelmezést, s a juttatásért a hálát, lehetőleg az ügyintéző név szerinti sajtó- dicséretével. A legfőbb veszélye ennek az egyéni jótékonyságnak az egység megbontása: a beteg, a sérült, a rokkant kívül kerül a társadalmon, gondot okozó üggyé, teherré válik. Sokan odáig jutnak, hogy közéjük sorolják a nyugdíjasokat, az öregeket is, valami külön, nem kötelező hanem jószívűségből fakadó adakozásnak tekintik, ha néha egy kis süteménnyel, kirándulással, kultúrműsorral segítenek pótolni azt, ami a teljes emberségből még nem valósulhatott meg, mert szűkösek az anyagi viszonyaink. A másik veszélye a karitatív szemléletnek a már ugyancsak elterjedt nézet: a sérültek, a rokkantak gondozása, egyenlő esélyeik megteremtése kizárólagosan állami feladat. Ha államunk nem győzi, hát adakozunk, fölajánlunk, épüljenek csak otthonok, intézetek, szakszerű személyzettel, ők jobban tudnak majd bánni a lakóikkal, ellátják őket. Esetleg karácsonykor meglátogatjuk őket és igen, szóljanak, ha elromlik a vízcsap ... így szigetelődik el, így rekesztődik ki a társadalomból a közösségből, a közösség életéből éppen az a személy akinek fókozottabb mértékben lenne szüksége a közösségre ahhoz, hogy megtarthassa emberi méltóságát hogy érezze, rá is szükség van még, rá is számítanak, ő is hasznos és nélkülözhetetlen tagja társadalmunknak, a md új világunknak. Ezért kap most nálunk egyre nagyobb hangsúlyt t rehabalitiáció: az ellátás nem fejeződik be az orvos gyógyítással, hanem kiterjec arra is, hogyan térjen visz- sza a dolgozók közé, milyer munkára alkalmas a sérült a rokkant, akinek régi munkaképessége nem állt helyrt egészsen. „Csökkent munkaképességű”, mondtuk eddig, hivatalosan is. Ezzel csökkent értékű emberré is minősítettük „Változott munkaképessé gű” mondja egy új határozat, helyesen tiltva a „csökkent” jelző használatát. Igen, a szó is fontos. Aki a szakmáját nem tudja folytatni, de másutt még kiválóan megállhatja a helyét miért volna csökkent munkaképességű, főleg pedig csökkent értékű ember? A szóhasználat a gondol kozásmód tükre. Remélhető l$g az új elnevezés nemcsal tapintatból, udvariasságbó született, sőt bizonyos vágyói benne, hogy már a szavak, ban is kifejezésre juttatjul az örvendetesen változotl felfogást. Rajtunk áll, hogy elveinket hogyan valósítjuk meg nemcsak a munkában, ha nem gondolkodásunkban magatartásunkban is. — hj — Margitka Japánba készül Hogy Margitka pontosán kicsoda — fedje azt most jótékony homály. A kedves olvasó érje be annyival, hogy Margitka életerős, középkorú hölgy, aki évekkel ezelőtt ejihatározta: beutazza a világot. Lengyelországgal kezdte, Olaszországgal folytatta és azóta megfordult szinte valamennyi európai országban, sőt, eljutott már a távoli Indiába is. Ám az idén ennél is nagyobb útra készül: másfél- évi spórolás után ugyanis összerakta azt a 80 ezer forintot, amibe egy japán út kerül, és néhány hét múlva Margitka már a pagodák kecses sziluettjeiben fog gyönyörködi. Illetve gyönyörködhetne, ha... — de nem vágok a mondandóm elé. A sók országot bejárt hölgyet azzal a szándékkal kerestem fél a napokban, hogy interjút készítek vele a világlátás szépségeiről, izgalmáról. értelméről. A hosz- szas. csaknem másfél órás beszélgetésből ilyen mondatok maradtak meg bennem: ..Opatia! Hát az csodálatos volt! Különösen a tenger! — iaaz, én csak a lábamat mostam meg benne, mert víziszonyom van...” Vagy: ..Spanyolországban nem éreztem jól ' magamat. A szállodák előtti téren örökké táncoltak a helybeliek, még éjszaka is — képtelenség volt aludni tőlük” Továbbá: „Olaszország? Jaj, az nagyon érdekes volt! Ott rendkívül kedvesek a boltosok. És rámenősek! Mindent riadnak!” Ha persze ez utóbbi mondat alapján arra gondolna bárki, hogy Margitka legfőbb igyekezete külföldön járva az volt: miként lehet az ilyen-olyan módon beszerzett hé!!vi fizetőeszközt az elképzelhető leggazdaságosabb módon tárgyakra változtatni a különböző áruházakban — nos. akkor az illető alaposan tévedne Margitka soha nem tartozott azok közé. akik az üzletekben tolonganak, amíg társaik az ezeréves városfalakat ró iák. Ellenkezőleg: alig-alig vásárólt, Velencében vett egy fali,tükröt, Bulgáriában egy bőrtáskát, Angliában pedig egy pénztárcát, amit a királynő koronája díszít. Ennyi az egész. Margitka ugyanis kizárólaig az élmények miatt utazik- Erről azonban — mint a fenti mondatok mutat iák — meglehetősen szegényes volt a beszámolója, s mi tagadás, a másfélórás beszélgetés után csalódottan csuktam össze az üresen maradt noteszomat. Magam is eltűnődtem ezen később: ugyan miért? Mit vártam tőle? Talán azt. hogy elfúló hangon ecsetelje: milyen volt a prágai Hradzsin képtára, vagy a párizsi Unes- co-palota? Vagy, hogy ismertesse. hol van Ovidius szobra Constanzában, Napoleon sírja Párizsban, Chopin szíve Varsóban? Nem, egyáltalán nem. De naigyon szívesen írtam volna például a meglepetéséről. ha lettek volna ilyenek. Mint ahogy nagyon érdekesnek találtam egy másik ismerősöm beszámolóját, aki egyebek mellett elmesélte: Velencében járva egy szerűen nem akarta elhin ni, hogy ebben a farsangoló bálterem-szerű városba: ugyanúgy élnek az emberek mint másutt, s hogy a vil Iákban — amelyeknek aliá a 1-agunák hervadt vize nyaldossa — szabóműhelyek sajtkereskedések vannak. Fc leg akkor lepődött meg. ami kor — végiggondolázva i Oanaljén — egy dúsan ara nyozott házon megpillantot ta egy fogtechnikus címtáb tábláját. Különösnek talál ta. hogy a velencei embe reknek is fájhat a foguk. Mint ahogy én is külö nősnek találom — vissza térve ismét Margitkához — hogy sokan súlyos ezreke képesek fizetni (gyakrai fontos dolgokról is lemond va) — csupán azért, hogy el mondhassák: ők a spanyc tengerparton bámulták le. a velencei Doge-palota élőt fsTylialtoztak ezen és ezen nyáron. Félreértés ne essék: err is szükség van természete sen, a pihenéshez ez is hoz zátartozik. ám szomorú, h va'iaki elhiszi, hogy ennyi bőd áll a tur.istáskodás. Szomorú, ha távoli orszá gok városaiban forgolódv csukott szemmel, közönvö sen mennek el hazánk fis miás népek szokásai. ídkotá sai. értékei mellett. Hisze arz utazás elsősorban mégi csak erre való: félfédezr a világot, felfedezni egv mást. Nyissuk ki hát a szeműn két is. a szívünket is — n csak a pénztárcánkat. Káposztás János
