Szolnok Megyei Néplap, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-18 / 141. szám
1981. JÚNIUS 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Korzó a Duna-parton Ritz, a Carlton és a Bristol terasza a vastag pénzt ár cá- jú vendégekre építette üzleti forgalmát. A Duna-korzó azonban mindenkié volt. A fel-alá sétálgatás, nézelődés, köszöngetés nem került pénzbe, de a leülés már igen! Végig a korzón, fehérre mázolt, tágas öblű, jellegzetes formájú ülőalkalmatosságok sorakoztak, mögöttük pedig — bőrtáskával a nyakukban — a Buchwald- nénikék őrködtek, hogy nyomban lecsapjanak a letelepedni szándékozókra. A Buchwald-székek kényelméért, no meg a panorámáért, és a fel-alá sétáló népség, katonaság szemügyrevéteflé- ért kemény 20 fillért kellett a néniknek leszurkolni (egy kerek zsemlye akkoriban négy fillérbe, egy villamos- tantusz [vonaljegy] pedig 8 csak a társadalmi élet színhelye volt, hanem divatfel- vanulás is: itt mutatták be a lányok-úriasszonyok új ruhájukat, kalapjukat, itt cserélték ki a családi híreket, pletykákat, s nem egy ismeretség, szerelem kezdődött az árnyas sétányon. A híres-neves Duna-korzó, a századforduló idején épült fennhéjázó szállodasorral együtt elpusztult, rombadőlt a II. világháború utolsó hónapjaiban. Egyedül a Bristol szállót sikerült 1945 után helyreállítani, de az 1960-as években az is bezárta kapuit. hogy átadja helyét a Du- na-Intercontinentálnak. Már javában épül az egykori szállodasor utódaként fővárosunk két új „vendégfogadója”: a Fórum és az Átrium. Az előbbit a tervek szerint még az idén, az utóbA Vigadó, balra a Thonet udvar, jobbra az 1938-ban lebontott Angol királynő szálló. Az előtérben a sétány nevezetes padjai az 1900-as évekből Duna-korzó, szívet orzó... dúdolták „őseink” hajdanán az egykori slágert. A versike igazat mondott: a pesti Duna-part — a mai Belg- rád rakpart — Lánchíd és Erzsébet-híd közötti szakasza a századfordulótól fővárosunk felszabadulásáig az ifjú leányzók és virágzó szépasszonyok, no meg az elegáns bankfiúk, nyalka katonatisztek, s a jómódú pesti polgárok népszerű találkozóhelye volt. Itt állott Budapest világvárosi szállodasora: a hajdani Bristol, a Hungária, a Carlton és a Ritz. Budára néző oldalukon éttermek, kávéházak, a nyári hónapokban tarka naper- nyős teraszok várták a vendégeket. A Vigadó épületében — ahol most kiállítási terem található — működött a híres söröző: a Hangli-kioszk. Arrább, a Lánchíd felől műsoros-zenés irodalmi kávéház fényei világították meg az éjszakát:.ez volt a Dubarry kávéház ahoi a két világháború közötti évtizedek egyik leghíresebb sanzonéit je: Türk Berta énekelt, kuplézott. A Vigadó mellett állott az Angol királynő szálloda, ahoj a kor hazai és külföldi hírességei béreltek szobát, ebédelni, vacsorázni, kvater- kázni pedig átjártak a szomszédos Vadászkürtbe. Az úri társaság körében azokban az időkben a Hungária szálló kék szalonja jelentette a rangos szórakozóhelyet: ötórai teáin találkoztak a férjet kereső leányzók — természetesen „garde” — azaz mama, vagy más felnőtt társaságában — rangos feleséget, illetve tisztes hozományt „vadászó” lovagjaikkal. Talán a mai disco őse lehetett... A Hangli, a Dubarry, a Hungária kék szalonja, a fillérbe került), így hát alaposan meg kellett gondolni, hogy megéri-e a kényelmet a Buchwald-székek használati díja. A fiatalok „ugratták” a néniket. Leültek egy üres székre, s amikor közeledett a fürgelábú asszonyság nevetve odébbálltak. Á pesti Duna-korzó nembit pedig 1982-ben adják át rendeltetésének. Ezzel együtt újjászületik a Duna-korzó is. A Szabadság-híd és Erzsébet-híd közötti szakaszról ki parancsolják a gépkocsikat, az úttestet a járda szintjére emelik és díszburkolattal látják el. A szállodasor Budára néző oldalán ismét éttermek, kávézók, nyáron pedig teraszok várják majd ismét a vendégeket, a sétá- lásban megfáradtakat. Sokan javasolták: tereljék el, illetve helyezzék ei az alsó rakpartra a villamosforgalmat, de erre — a tetemes költségek miatt — jelenleg nem kerülhet sor. Különben is: a villamos annakidején is ugyanott kattogott mégse zavarta a promenádozó közönséget. Lesznek persze padok is, végig a korzón, Buchwald-nénikék, „ülőpénz” nélkül... S minden bizonnyal Ámor pajtás is visszaköltözik bokros és hasznos teendőinek egykori színhelyére. A mai Duna-part az Intiercontinentál szállóval Garai Tamás A PARKOLÓŐR A halványuló Nap sugarainál éled az esti Vár. Idegen- vezetők kalauzolják a Mátyás templomba csoportjaikat, fényképezőgépek kattognak a Halászbástyán, magyarok és külföldiek csodálják a főváros panorámáját. Népies ruhába öltözött zenészek várják a turistákat, kígyóinak a Hilton fényei. Egy utcasarokkal lejjebb, a Korona cukrászda előtt kékköpenyes, kalapos, fürge mozgású öregember dirigálja a parkírozóba álló kocsikat. Bütykös ujjaival gyakorlottan tűzi az ablaktörlőlapátok alá a parkolójegyeket, kalauztáskájába szorgalmasan gyűjti a forintokat. — Nyugdíj utáni állás? — Az. Tizenkilenc éve — mosolyodik el rövidre vágott bajsza alatt. — Leszázalékolták? — Úgy nézek ki? “Dévaványától a Korona cukrászdáig — Nem. — Na ugye! Hatvankettőben mentem nyugdíjba hatvanévesen. Kiszámolhatja mennyi vagyok! — Hpl dolgozott? — Az építőiparban. — Szakma? Széttárt tenyér. — Vidékről jöttem fel. Dé- vaványáról. — Mi vonzotta? — Otthon szántottam, vetettem, boronáltam, soványát arattam. Ügy gondoltam — most is úgy látom, — Pesten több a lehetőség, több a pénz. Dolgoztam amennyit birtam — nem panaszkodom, kerestem is szépen. Mindenütt elégedettek a munkámmal, hívtak, most is hívnak sokfelé. — Ez lenne hát a „hosszú élet” titka? Dohány, ital? — ötven évig szívtam, az orvos tanácsára elhagytam Azt mondta, árt az egészségemnek. A bort megiszom mértékkel. — Az Alföld után, hogy szokta meg Pestet? — Itt él minden gyerekem, utánuk vágytam. Megszoktam. Az embernek mindenhol fel kell találnia magát. A cukrászdára mutatok. Pecsenyebama színű süldő lányok elégedetten majszolják a fagylaltkülönlegessé- geket. — Ott bent járt már? — Nem az én világom — hunyorít, aztán fürgén lép arrébb egy „centiző” sportkocsi elől. Hetvenkilenc évesen hatvannak néztem. Nem nyűtte el hosszú útja: Dévaványától a várbeli Korona cukrászdáig. Egri Sándor öreg akácfák vigyázzák az iskolaudvar húsét. A gyerekek kézenfogva, a tanítónővel először az udvaron járnak körbe. Énekelnek. Két kisfiú kezében virágszirmokkal teli tálka. A nóta végén Vár marékkai széthintenek a szirmokból az udvaron. Aztán a tornaterembe állnak körbe. Nó- táznak, utoljára. Fogy a virágszirom. A tanteremben nem a vadokba, a dobogóra ülnek. A padokban a szülők szoronganak. A zöldre festett, sokat megélt iskolapadok Imár megszolgálták a magukét. Azt mondja a tanítónő — Szűrös Istvánná —. hogy énekszóval, verssel búcsúzzanak a szenttamási gyerekek az öreg iskolától, amelyben nem szól, nem hív többé tanulásra a csengő. A tanyasi iskolában kilenc gyerek volt ebben a búcsúzó tanévben a létszám. Egytől négyig osztatlan tanítás folyt az alsó tagozaton. Kilenc gyerekért — sőt, annyiért se. mert a negyedikesek mindig tovább mennek — kár fenntartani egy iskolát. Még ha olyan öreg ha úgy hordozza is magában az évtizedek emlékét, mint ez a szenttamási, ha úgy tetszik tamáspusztai kisiskola. Száll az ének, árad a vers. A gyerekek a népdalokat szeretik, meg Petőfi verseit. Kicsi lányka mondja a Tiszát, mosolygós kislegény az Ezrivel terem a fán a megy- gyet. Aztán, egy jó óra múltán búcsúzunk — mindenki hazamegy, a délutáni viszontlátásig. A Törökszentmiklósi Állami Gazdaság szenttamási kerületének munkáslakásaiban — az egykori grófi cselédlakásokban — sok házhoz vendéget várnak ezen a szombaton. Az itt élő családok az ország különböző részeibe küldték el a meghívást a rokonokhoz, a valamikori iskolásokhoz. Jöjjenek, iskolabúcsúztatóra. Szőke fiatalasszony hajlong a nagy. szabad udvar kútjánál. Lenyakazott három csirkét. — Mi az a százötvenből — mondja a férje. A csirkék bontása, vagdalá- sa közben mondja az asz- szonyka, ha már iskola se lesz Szenttamáson, ők is fordítanak a sorsukon. Házat vesznek Kétpón, oda költöznek, ott jár tovább iskolába a gyerek. A fiatalabb, gyerekes családok közül sokan törik ilyesmin a fejüket. A gyerekek kétfelé mehetnek attól függően, milyen mesz- szire laknak. Van. aki Két- póra mehetne, a- legtöbb pedig a városi, a törökszentmiklósi Rózsa Ferenc úti Általános Iskolába. Majd autóbusz hozza-viszi őket. Délután három óra előtt, az első autók között érkezik egy piros Trabant. Öregember vezeti, mellette még öregebb bácsika, mögöttük is hetvenen felüliek. Kikászálódnak. aztán nézik az iskolát. — Milyen kicsi. — mondja Csicsári Györgyné a testvérének. Bakos Józsefnek. — Akkor is ilyen kicsi volt? És mondja, átépítették azóta, ki tud ja hányszor alakították már az Almássy grófok építette iskolát. Bakos József megtörli a homlokát. feljebb tolja a kalapját, — Akkor mi voltunk kicsik, s nagynak láttuk az iskolát — mondja, s büszkén emlegeti, hogy 1916—18 között tanult ő itt. A Szolnokról érkezett öregember felé indul erre a szóra egy őszhajú, Pestről érkezet asz- szony, mivel ő is épp akkortájt volt kisiskolás. Nézik egymást, aztán örvendeznek. — Persze a számadó juhász lánya, a Mariska, hiszen az én apám is juhász volt! Másik autó. Akkurátus léptekkel jön a szemüveges öregember, egyenesen hozzám. — Vegye bele a cikkbe, hogy én Kenyeres István, a gróf első kocsisának fia. nyolc testvéremmel jártam ebbe az iskolába. Egy itt is van belőlük, a húgom. Kenyeres Margit. A fekete ruhás asszony közbeszól: — Veres Andrásné, én 1925-től jártam ide. mert 19-es vagyok, 1919-ben születtem. Kengyelről jöttünk. A zöld iskolapadok ismét megtelnek. Ülnek, komótosan az öregek. Már megcsodálták a tornatermet. Mikor ők iskolások voltak, az nem volt. Két tanterem kellett, mert hatvan—nyolcvan gyerek járt a pusztán iskolába. — Az én apámék családja cseléd volt elsőbb, majd állami gazdasági dolgozó — mondja a jóval fiatalabb Major Miklósné. aki már a felszabadulás után, 1946-ban lett iskolás. — Egy tanító volt. Farkas Józsefné, aztán mikor ötödikbe léptünk, már Bakó Sándor tanító úr ok-* tatott bennünket. Mit mondjak? Októberig még mi is mezítláb jártunk. Bakos József legyint. Neki olyan természetes, hogy a pusztai gyerek októberig mezítláb járt, mintha ez volna a világ rendje. Felemeli az ujját: — Ez volt a világ rendje — meg a pendely. A legkisebbek pendelybe jöttek. Aztán télen, amikor a nagy hó esett, megtörtént, hogy egy családból hiába volt iskolaköteles hat gyerek. ha csak háromnak volt lábra valója ... Csontos Lajosné hallgatja az öregeket, ö 1962—63-ban azt élte át. hogy megszűnt a felső tagozat Szenttamáson, s kollégista lett Törökszent- miklóson. — Tudja mennyit gyalogoltam én tízéves koromig? Akkora telek voltak, hogy anyánk attól félt. elveszünk a hóban. Pedig né- gyen-öten együtt indultunk hajnalban, s együtt érkeztünk haza a korán sötétedésbe. Csatosné Levente fia is idejárt, de a mostani első tanéve volt a kétpói kollégiumban. A kisebbik gyerek is odatart most már, hogy ez a kedves iskola megszűnik Nagy tisztesség az egy hajdanvolt szegények, a legszegényebbek pusztai iskolájának. hogy a búcsúztatása napján ameddig a szem ellát. gépkocsik állnak az út mindkét oldalán. Zsigulik. Ladák. Skodák. Trabantok — még egy Ford is akad a sokadalomban. A kocsikat kis kivétellel a legöregebbek gyerekei vezetik, s bár nekik többnyire idegen a környék. meghatódnak az öregjeik örömén. A búcsúzás reggel a kilenc kisdiákkal kezdődött, s mire beesteledik s a szomszédos szabad téren elkezdődik az ünnepség, vagyunk vagy kétszázötvenen. Az 1890-es években épült iskola búcsúztatására eljött a miklósi pávakor, a néptáncegyüttes, de még színművészek is érkeznek. A pálya szélén lacikonyha ütött sátrat, ládaszám hozzák a sört, az üdítőt. Az idősek közül sokan emlegetik Lakatos Pál kántor-tanítót, milyen kár. hogy ő már valahol ’földváron törölteti a palatáblát. A fiatalabbak körülveszik Kiss Im- rénét. aki a felszabadulás után tizennyolc évig tanította a puszta gyerekeit. A legfiatalabbak Szűrösnét. az iskolával ^együtt búcsúzó, utolsó tanítónőt keresi. — Áldot jó asszony volt — szipogja egy ifjú mama — ő aztán valóban nevelő volt... Ünnepi beszédet már a Rózsa Ferenc úti Általános Iskola igazgatója tart, ahová a mostani gyerekek járnak majd. — Elnéptelenedés miatt a tamáspusztai kisiskolát bezárjuk — mondja az egy- gyűlteknek. Jó lenne hallani, mi lesz a kisisko'ával. akár egy tanyai klubnak is elképzelném. De erről most szó se hallik. majd az idő meghozza tán ezt is. Szombat estén hűvösre fordul az idő. szél száguldozott Tamáspusztán. A búcsúzó iskola öreg és középkorú és fiatal tanulóit azonban semmi se zavarta. A legöregebbek messze földekről, városokból jöttek el emlékezni, még egyszer látni a szülőföldet, az életük, a gyerekkoruk színhelyét. A hazaszeretet szerény kis ünnepe volt ez szombaton. 1981. június 13-án, a valamikor cselédházak tövében, a tanyai osztatlan iskola búcsúztatásán. A tanterem falán az ország térképe: az egykori tanulók akár maguk rajzolhatták volna, a fővárostól egészen az országhatárig, ki-ki illetősége szerint ... Sóskúti Júlia
