Szolnok Megyei Néplap, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-10 / 108. szám

1981. MÁJUS 10.

Irodalom, művészet

9

Csanády János:

Régi utak haza

Éjben robajló vonatok, a rugótokon ringatózom, alattam kattogó sínek mondják monoton, várnak otthon; éjbe fúródó vonatok meg-megállnak egy állomáson, kivilágított ablakok hívogató sorait látom, de aztán megint csak sötét, a vonat-ablak enyhe fényt vet a szomszéd sínre — árvaságom vasbaöltözött képét látom, összegombolom a kabátom, megbújok a kupé-sarokban, majdcsak eljön Mezőkomárom, onnan már egy ugrás az otthon,

6 kilométer, gyalog, éjjel, s fejem fölött már csak a hold ring és hinti sugarát széjjel.

Pinczési Judit:

Éjjeliőr

A juharfa lehajtotta- hangvillás fejét igen mondta a Szél este tíz után minden sziszegést le kell halkítani azóta csend őrzi selymes füvek álmát koronát hord a rózsabokor

Németh Endre rajza

telefonál

— Beírom, hogy hol dolgozik a fiú, jó? Utánanézünk.

— Hát... De nem is fontos.

— Nem tudja, igaz?

— De. Valami villanyszerelési vállalat.

Edit hol egyik, hol másik sarkára lépett idegesen.

— Igen. Bemegyünk. De. Jól. Hallani a hangomon? Nem viselkedett valami fényesen. Nem, nem. A szokott dolog. De mi nem számítunk. Az a fontos, hogy Olga néni meggyógyuljon, visszajön dolgozni egy rövid idő múlva. Tessék csak várná, jön a doktor úr, átadom néki.

— Halló. Na, hogy van?

Elhaló, távoli válasz jött

— Nem a legjobban, doktor úr. Borzalmas, amit itt látni. Nyomorúság.

— Na ja. Gondolom. De hát jöttek onnan ki gyógyultan sokan.

— Nemigen. Inkább olyan, mint a siralomház. Egy kis idő még van engedélyezve.

— Butaság. Tudja, mit mondott a főnökünk is. Az édesanyját operálták, ezelőtt nyolc évvel, hetvenhárom éves korában. Ma is él. Tudja, ő milyen őszinte.

— Udvariasság. Csak ez marad a végén.

— Hát én igazán nem... Ismer. Reális ez a műtét, és idejében van.

— Hát, itt az idő.

— Ne kerítsen mindenből jóslatot!

Teri kiment a kezelőből, sajnálkozó arccal. Edit visszajött, kezében injekcióstűvel. Odahajolt gyorsan az orvoshoz, megcsókolta.

— Siralomház. Amit itt látni — elcsuklott Molnárné hangja a telefonban.

— Ne... ne mondjon ilyeneket. Az első idő lehangoló. Ez természetes. Nem — elhúzta a száját — nem szabad Kasszát gondolni. — Edit bement a másik helyiségbe, a beteg magába roskadva háttal ült, italán sírt. — Van benn magánál könyv?

— Csak vallásos. Ügy érzem, nem való nekem már világi könyv. Mit kezdjek vele? Nincs közöm hozzá.

Edit most á fölszívott injekcióval újra visszajött.

— Ne beszéljen így. Gondoljon a gyerekre.

— Igen — és sírt Molnárné

— A főnök azt üzente, hogy jobb, ha hozzájuk telefonál. Könnyebb megkapni, miint ezt a nyavalyás kórházat. Tudja a számot, nem?

— De, fogok majd. ö olyan jó volt hozzám.

Bajor Andor:

Uszólecke a Körösön

gy régi nyáron, nyolcesztendős karomban, kint üldögéltem a Körös-parton, messze a várostól, ott, ahol már csak a fűz, a kecske és a nagyon nagyokat füllentő halászember élt meg. Titokzatos világ vett körül: óriási erdők, vészjósló szitakötők és a Körös sötétzölden hömpölygő áradata, amely időnként korhadt fadarabokat, integető hínárokat és fölfu- valkodott, ünnepélyes ábrázatú dögöket sodort.

Mint gyermek bölcs és megfontolt voltam: tudtam; hogy nyáron embernek is illendő a Körösbe fulladni. Ez olyan hagyományos halálnem a szülővárosomban, mint a japánoknál a harakiri, s aki megfúl lad, az méltó módon hal meg.

Mégis, mint bölcs és megfontolt gyermek, idegenkedtem ettől a gondolattól, sőt, legszívesebben bőgtem és üvöltöttem volna félelmemben. De nem tettem, mert még jobban féltem attól, hogy Habrik Jankó és Dobos Feri ki fog engem röhögni, azt mondják: fél a víztől, mert nem tud úszni! Mindketten öreg kamaszok voltak és atyai jó barátaim: éppen az ő ruháikat őriztem a félelmetes parton, míg ők maguk valahol bennelbb lubickoltak.

Nem mentem a folyóra nézni, mert mesélték; hogy a folyó hirtelen kitátja a száját, és klutty, máris bekapja az illetéktelen bámészkodót Féltem a sellőktől is, a hableányoktól, akik kiülnek a hullámok tarajára, és énekszóval a mélybe csalogatják a járókelőket. De még inkább rettegtem a polipoktól, mert ezek még csak nem is énekelnek, hanem minden teketória nélkül megesznek bennünket, szüléink nem kis bánatára és keserűségére.

Legszívesebben máris kereket oldottam volna, ha nem rettegtem volna jobban attól, hogy azt mondják reám: lám, fél a víztől, mert nem tud úszni.

Pedig igenis, féltem a víztől. Mert a víz csúszós, rendkívül nedves, és nem lehet lélegezni benne; belefulladni, arra jó csak. Hülyeség volt idejönni, hülyeség volt a víz partján maradni, és ilyen esetben nem gyávaság ha észrevétlenül eltűnők. Sőt, még az sem szégyen, nem nagy szégyen, ha kissé sebesebben szedem a lábam a megszokottnál1. Észrevétlenül felöltözöm — gondoltam —, fölkapom azonnal a cipőmet, azután: szervusztok, hableányok, sellők és polipok! — és szerényen tovatűnök a porban.

Edit visszajött. Megint megcsókolta az orvost, aztán belehájolt a beszélőkébe.

— Tessék megfenyíteni a doktor urat Megint kínlódom. Nem fogad szót.

— Ejnye, doktor úr, ezt nem szeretem hallani. Most, hogy nem vagyok ott, nincs ott az őrangyal, rögtön baj van. /

— Nem, nem. Csak túloz Edit. Tudjál, milyen terrorista ő. Rosz- szabb, mint egy házasság.

— Nem szabad rosszalkodni, doktor úr. Azt a szegény szívet gyötörni. <3 annyira édes.

— Édes, édes, de ...

Edit megint visszajött, beleszólt a kagylóba.

— Rendevút beszélt meg a doktornővel.

— Jaj, ezt rossz hallani.

— Dehogy beszéltem. Csak nem képzeli.

Edit odahajolt hozzá, erősen, fájón megcsókolta.

— Csak nem képzeli ... Csak Edit terrorizál, már lélegezni sem merek.

— Én meg magára gyanakszom, doktor úr.

— Na, ez nem lényeges. — Az orvos megigazította a haját, hátát a falnak támasztotta, — Ez csak olyan betét volt. Mikor lehet magát meglátogatni? öt és hót között. Mindennap? Ja, szerda és péntek.

Körülbelül idáig jutottam a komor álmodozásban, amikor hirtelen zajt hallottam, és észrevettem féloldaliról Jankó csúfondáros ábrázatát. De arra sem volt időm, hogy szóljak hozzá vagy megforduljak, mert éreztem, hőgy megragad, föllendít, aztán repültem is már a zöldes vizek felé.

Röptémben rettenetes elkeseredés fogott el. Vízbe fojt a gyalázatos! — villant az eszembe. Még hallottam, hogy valaki kiált utánam búcsúképpen. Valami olyasmit, hogy „tanuld meg”!

De mi a fenét tanuljak meg? És mit érek vele, hogy megtanulom? Most, miután vízbe fojtottak, az egyszeregynek se veszem semmi hasznát, de még a beszéd- és értelemgyakorlatoknak sem), amiből pedig egészen jó osztályzatom volt.

Ütést éreztem, azután valami rettentő csob bánást. Ez én voltam — szörnyülködtem —, én csobbantam 'bele a vízbe. Szóval, ez az a pillanat, amelyről a hittanórán állandóan beszélnek! Ilyenkor — emlékeztem keserűen — el kell mondani mindig az Üdvözlégy Máriát meg a Miatyánkot...

De hogy mondjam el az Üdvöz- légyet meg a Miatyánkot, amikor benn vagyak a vízben? Mert ha kezdem az Udvözlégyet mondani, akkor a Körös bejön a számba, a torkomba, a gyomromba, és erre persze a tisztelendő úr sem gondolt!

Mégis marha ez a Jankó — gondoltam haraggal. Ez a marha belefojtott engem a vízbe, s most majd mehet a gáthoz, hogy kifogjon, ha ugyan megtalál a tökfejű. Leértem a folyó fenekére; nyomta valami a szememet, a fülemet, a szívemet, és éreztem*- kapálózni kell, levegőt kellene valahonnét szerezni, de levegő, az nem volt, és ezért szerényen nyelni kezdtem a lucskos,- pontyoknak való vizet.

Azután rettenetes düh fogott el, amiért megfulladok a Jankó piszkossága miatt Ez a piszok Jankó, ez a Júdás, ez airra használja föl a marha nagy erejét, hogy enge- met, a gyöngébbet, a víz mélyébe dobjon? Hát járja ez.?! Hát sza-- bad így tenni egy fiúval, aki tele vap jóindulattal, és még annak a nyomorultnak a ruhájára is vigyáz, ha kell?!

Hát meg lehet így fúlladni, nyugodt lelkiismerettel? Nem. te nagyfiú, te ebből nem eszel! Amiért most már nem volt szükség neám a parton, azért nem kellett volna engem mindjárt megfojtani! Egyen meg hát téged a fene!

Ezzel dühösen belerúgtam a folyó padjába, s éreztem, hogy újra repülök, de most még rettenetesebb irányba, fölfelé.

— Ügy érzem, doktor úr, nehéz innen kijutni.

A nap a kezelő kockáin vékony sávot hagyott. Csönd volt most mindenütt, Edit kiment, a beteg magába roskadva ült.

— Ne izgassa magát. Bemegyünk majd. Mit lehet vinni? Persze mindent, jó.

— Ügy érzem doktor úr — elcsuklott a hangja. — Megműttessem magam? Most se tudom.

— Hét perszie, hogy meg kell műteni. Minden orvos ezt ajánlja. Még én is. Ne bolondozzon.

— Úgy érzem, ezt még r.em is éreztem eddig... Hát én nem gondoltam, ami itt van... Ez egy vágóhíd. Imádkozzanak értem.

ersze. De nem kell magáért imádkozni. Meglátogatjuk. Mikor lehet? öt és hét között, persze. Mindennap? Ja, szerdán, és pénteken. Ellökte magát a faltól, megfordult a sarkain. — Bíztat mindenki. De csak én fekszem a kés alá.

— Hát, ha kell, még mindig jobb, mint... mint... húzni-ha- lasztani.

— Igen. Jobb. Doktor úr, búcsúzom is, biztos sok dolga van. Majd telefonálok még.

Letette a kagylót. Az orvos is. Arra gondolt, hogy augusztusban már nem mehetnek a Dunára, Edittel.

Bivalyborjú ez a Jankó ■— dühöngtem ki tudja meddig fogok feljönni meg lemenni, mdmí a nap, mert úgy látszik, a megfúlla- dás is nagy ceremóniával jár. .

Ezzel megint csobbanást hallottam), és a fejem kint volt a fényben, a. levegőn. Köpködtem, szipogtam, és dühösen rúgtam a vizet. Zúgott a fülem, s megláttam a pairtoq Jankót és Ferit Ott álltak, kiáltoztak.

— Kifelé! Kifelé! Ússz kifelé!

Miért ordítanak? És miért kifelé? Hogy megint bedobjanak a marha nagy erejükkel? Hogy addig dobjanak be és ordítsák, hogy kifelé, amíg egyszer csak nem tudok kifelé jönni, hanem végképp benn maradok?

Dühösen csapkodni kezdtem a vizet Rúgtam és kapartam, és önkéntelenül befelé indultam el. Indián módon, ujjongva örültem, hogy bent vagyok a vízben, mert legalább innét nem lehet többé bedobni, itt a magam ura vagyok, akkor fúlladok meg, amikor nekem tetszik, és nem akkor, amikor Jankó akarja.

Fuldokoltam és nekifeszültem, előrevetettem magamat, és túrtam a vizet

— Állj le! Állj le! — hallottam. — Neked ott mellig ér!

Nem én, fiú — gondoltam —, nem állok le, és nekem nem ér mellig. Mert ha leállók, és csakugyan mellig ér, akkor ti utánam jösztöfc, és bevisztek a míélybe, míg ha én bemegyek a mélybe, a sűrű nehézségbe^ akkor mór nem tudtok beoipelni többé: és ez a jó. A mély vizet talán még kibírom valahogy, de a becipelésbe belehalnék.

Pár pillanat múlva láttam, hogy mind a ketten megindulnak, és karjukkal csapkodják a kis örvényeket, amiket én rúgtam kétségbeesésemben.

Föltartattam a fejemet, és megdupláztam a nyomorult kínlódást. Az a tudat, hogy ismét meg akarnak fojtani a marha nagy erejükkel, erőt adott ahhoz, hogy ne fúl- ladjak meg.

Nem fulladhatok meg — éreztem —, nem szabad megfúlladni, mert ha ez a két piszok fráter vízibe öl, akkor az olyan disznóság, amit nem lehet túlélni! Ha erős volnék, megfúl ladhatnék — az más dolog —, de mert gyönge Vagyok, az én megfúlliadásom minden gyöngét megcsúfolna.

— Vigyázz! — kiáltotta Jankó. Gyere felénk!

Hát ezek engem szamárnak néznek? Azt hiszik, jókedvemből fújok tajtékot és habokat? Csúfo- lódnak az én kecmergésemen, becsületes, jóakaratú kínlódásomon?

Előrevetettem magam ismét, fölöttem szitakötők kergetőztek, arcomba vágott a nap és a szellő, egy pillanatra nagy lélegzetet kaptam, s volt időm látni a csodálatos, óg- szánű elemeket.

... De hiszen ez gyönyörű! — ál- mélkodtam. — Szebb, mint a föld és az ég!

— Tartsd föl bátran, a fejed! — kiáltottak felém. — Egyenesítsd ki a hátadat!

em törődtem velük, de

föltartottam a fejemet Persze, hogy föltartotitam a fejemet; tudom én magamtól is. Mert ha elengedem a fejemet, ha félek, ha egészen el- gyávulok bejön a folyó az orromba, a fülembe, és én attól jobban félek ezerszer.

Föltartottam a fejemet kiegyenesítettem a hátamat — nemcsak azért, mert ezt mondták hanem mert nem tudok élni, lélegezni, ál- mélkodni és Ujjongni másképpen!

... Így tanultam meg úszni.

összeállította: Rékasy Ildikó