Szolnok Megyei Néplap, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-24 / 120. szám
1981. MÁJUS 24. IrodakHn, művészet 9 Aczél Gábor: Tavaszi telefon nalrnas délután volt. A napsütés már melengetett is valamelyest, de ez a tény Wurm Dezsőt kevésbé érdekelte. Az ablakban könyökölt, figyelmét az elrobogó autók rendszámára összpontosította, és örült, amikor végre felfedezte a szerencseszámát, amit évek óta rendszeresen megjátszott. Ekkor szólalt meg a telefon. — Jó napot — mondta égy kellemes női hang. — Nem lenne kedve velem tölteni az estét? — Éppen ezen gondolkozom vagy félórája — mondta töprengve Wurm —, hoey töltsem vagy ne töltsem. Egyébként kit tisztelhetek önben? — Nem fontos. Egyelőre érje be azzal, hogy a bennem rejlő értékeket még nem tárta fel senki. Talán azért, mert nincs lila ruhám. — Látja, nekem sincs. De azért még remélek. —• Tudtam. — Ismer engem valahonnan? — Nem, de pontosan ilyennek képzeltem. Ha valakit Wurm Dezsőnek hívnak, az akkor is remél, ha nincs lila ruhája. Bizonyára papalgája sincs. Ebben a városban kevés a papagáj. Nem vette még észre? — Nem figyeltem. Mondja, miért pont engem hívott? — Véletlenül. Tetszett még a Szépmicsicsák Vince; de a Dezső miatt maga mellett döntöttem. A nagyapámat hívták Dezsőnek. Tudja, unatkozom és lapozgattam a telefonkönyvben. Maga nem unatkozik? — Most nem — mondta Wurm őszintén. — Amióta felhívott, nem. — Ne udvaroljon, mert belém szeret, és itt állunk a legnagyobb bajban. Hová tette a szövegét? Inkább kérdezzen! — Hány éves? — Számítsa ki. Három éve, hogy utoljára őszinte voltam a szüléimhez. Még náluk lakom, ők meg mindenáron nevelni akarnak. — Szűz? — Képzelje. De emiatt legfeljebb jövőre fogok szégyenkezni. — Tizenhatra saccolom. — Ne nevettesse ki magát. Persze annyiban igaza van, hogy a neveltetésem az egész jövőmet determinálja. Erre csak nemrég jöttem rá. És amennyiben nem tudná, az ember élete a neveltetése elleni harc jegyében folyik. — Kellemetlen lehet. — Ne gondolja. Lázadni jobb, mint rohadni. — Akkor húsz éves. — Maga meg elmúlt harminc. — Milyennek képzel? — Magas, széles vállú, dús hajú, kis pocakkal. És szőrös a melle. Természetesen vastag keretű, sötét szemüveget visel. Wurm Dezső vigyorogva nézett a tükörbe. Alacsony, enyhén kopaszodó férfi volt, meglehetősen keskeny váltakkal. A jellemzés csak a kis pocakban nem tévedett. — Nem viselek szemüveget — mondta a kagylóba. — Baj. Akkor a többi sem stimmel. — És maga milyen? — Jelentéktelen kis szürke pont vagyok. (Ezért fázom.) Mindilg fázik az (ki oly kicsiny,), hogy nem találja meg (ön-) magát. — Ez mi volt? — Vers. Én írtam, mit szól hozzá? — Semmit. —■ Akkor ért hozzá. Mit csinál, amikor dolgozik? — Művezetek. Még mindig akar randevúzni velem? — Hát persze. Kapcsolja már ki a kisebbségi komplexumát! Tavasz van, nem? — Hát ___ — Ne dadogjon. Jogunk van a játékhoz. Magának is. Félóra múlva várom a cukrászda előtt. — De... Miről ismerem meg? — Farmerben leszek. Hosszú lábak, rövid haj, nagy mellek. Maga meg vegyen egy csokor ibolyát és fogja a jobb kezében. Wurm Dezső tiszta inget keresett és fütyörészve állt a tükör elé. Lám, gondolta, és még azt mondják rám, hogy nem értem a fiatalokat. Igyekezett keskeny csomót kötni a nyakkendőjére. Másodszorra sikerült, ez újabb örömet jelentett á számára. Más valószínűleg elítélné ezt a kislányt, aki ismeretlenül felhívta, a kollégái egészen biztosan tisztességtelennek tartanák, pedig egyszerűen csak unatkozott. Persze, ő is tisz- tessélgesen fog viselkedni, nem, az erőszakoskodás mindig is idegen volt tőle. Nevetett. így felöltözve egészen elfogadható volt. Igen. A sarkon vásárolt egy csokrot, és fiatalos léptékkel indult a cukrászda felé. Lehet, hegy elveszem feleségül, gondolta. •Nem várta senki. Tétován forgolódott. cukrászda teraszán fiatalok ültek — fiúk és lányok vegyesen. Hangosan nevettek. Wurm Dezső válla egy csöppet megereszkedett és azt suttogta: — Szemetek. Mire hazaért, az ibolyacsokor felismerhe- tetlen péppé aszalódott a markában. Oszeállftotta: Rékasi Ildikó aráitom a Bükkbe indult, meghívott, tartsak vele. A turistajelzést követtük, s kora délután megérkeztünk Monosbélre. A jelzésnek nyoma veszett. Jobbra is építkeztek, balra is nem tudtuk, merre forduljunk. Vasárnap volt, sugaras őszi vasárnap, a falu kihalt; sehol egy ember, mintha mindenki sziesz- tázna. — Cigarettaszünet — mondta a kocsitulajdonos, azzal kiszállottunk. Előttünk házak húzódtak, a házak mögött őszi színekbe öltözött erdő. Idáig jutottunk a nézelődésben, amikor a lány kilépett az udvarra. Egy pillanatra megtorpant, mint aki elfelejtette, mit akar vagy mint akinek nem sürgős. A rácsos kapuhoz ment, fél kezével mégfogta az egyik rácsot, és kinézett az útra. Szeme nem akadt meg a világoskéjk Skodán úgy látszott, észre sem vett bennünket Álldogált, nézett, kíváncsiság nélkül, érdeklődés nélkül, lustán, céltalanul. Sötétszürke szoknyát viselt, fehér blúzt, kardigánt. Egy idő múlva bal lábfejét a jobb térdére támasztotta, s térdben behajlított bal lábát félkörben lassan ide-oda mozgatta. Ekkor megfigyeltük, hogy a cipője magas sarkú. Tizenhét-tizennyolc éves lehetett, s tulajdonképpen csinos volt, azzal a fajta csinossággal, amely nem ébreszt kellemes érzéseket, a szemlélő lassan fedezi föl, analízis alapján, kizárásos módszerrel. Minél tovább szemlélődik, annál nyilvánvalóbb, hogy akit vizsgál, birtokában van a csinosság valamennyi ismérvének: alakja szép, vonásai szabályosak, a haja fényes stb., de valami hiányzik a csinosságából: ízetlenül, színtelenül, jellegtelenül csinos. Közelebb léptünk a kerítéshez, s megkérdeztük a lányt, merre folytatódik a turistajelzés. Nem tudta, a jelzést nem látta. Azt sem, amely a háztól félszáz méternyire, a villanypóznán áll, s amely mellett naponkint több ízben elhalad. Kirándulókat látott, de azt már nem figyelte meg, hogy jobbra vagy balra fordultak-e. Barátom fölemelte a hangját: — A Szalajka-völgyről csak hallott? — kérdezte inkább hitetlenkedve, mint türelmetlenül. — Itt van a közelben. Oda akarunk menni. Nem, a lány nem hallott aSza- lajka-völgyről. Álmos arca elváltozott, a tanácstalanság szétzilálta a vonások rendjét. Szemlátomást bántotta, hogy nem szolgálhat felvilágosítással. Segítségére siettem: — Ugye nemrég költöztek Monosbélre? Sértődötten rázta meg a fejét. — Itt születtem. Tovább kérdezgettük, beszélgetésformán, nehogy zaklatásnak, vizsgáztatának vegye érdeklődésünket. Cigarettával is megkínáltuk, elfogadta, de az első szippantás elárulta, hogy kezdő. A faluról kérdezgettük, az iskoláról, a könyvtárról, a kultúrteremről, a munkahelyéről, a terveiről, az ólmairól. Vonakodva kényszeredetten felelgetett, tulajdonképpen sohasem mondott semmit, de még az olyan szavakat ás nehezen találta meg, mint „csak”. Kolozsvári Grandpierre Emii: A monosbéli lány — Miért nem akar továbbtanulná? — kérdeztük. A homloka ráncba borult, s mielőtt a fenti szóval válaszolt, szemlátomást egész testét igénybe vette az erőfeszítés. Ügy látszott, megannyi hamleti vívódás előzi meg válaszait, akkor is, ha a „nem tudom” és a „honnan tudnám” között iparkodik választani. Tulajdonképpen értelmes volt, semmiképpen sem fogyatékos, még csak tompa eszű sem. De ahogy a csinossága, ugyanúgy értelmes volta sem ötlött mindjárt szembe, úgy kellett kibányászni a mélyből, mert semmilyen törekvés,) érdeklődés nem adott munkát értelmi tulajdonságainak, figyeltne szétszóródott, elkalandozott, s olykor a legfeltűnőbb tárgyak mellett is elsikűott. Magatartásából, válaszaiból petyhüdt, erőtlen, de mindenen uralkodó közöny áradt, közöny minden iránt, amivel találkozott, ami életének tágabb vagy szűkebb körébe tartozott, közöny még a tulajdon jövője iránt is. Csakhamar arra vetődött egy monosbéli ember, és útbaigazított. Gyorsan elhajtottunk. Barátom a következőképpen fogalmazta meg véleményét nyomasztó tapasztalatunkról: — Kafkai világ, melyet a képzelet hiánya elszürkített és megfosztott hátborzongató drámaisá- gától. Egzisztencializmus a Nemlét szorongása nélkül, a hétköznapivá domesztikált semmi. — Szánalomra méltó emberfajta. Ki kellene nyomoznunk, milyen eseménye^ közrejátszásávai rakódott rá erre a fiatal lélekre a megállapodott, lehiggadt közönynek ez a kérge. Ahogy azonban tovább gondolkoztam, ráeszméltem, hogy ebben a történetben nem a főszereplő, a szegény monosbéli lány fontos, hanem azok az emlékek amelyeket megjelenésével előcsalt rejtékükből Sokszor találkoztam ezzel1 az emberfajtával az élet minden területén. A két világháború közötti korszak egyik bizarr szenzációja jutott eszembe: egy gödöllői parasztról kiderült, nem tudja ki Magyarország kormányzója. Pozitív oka csakugyan nem volt tudni, kicsoda Horthy Miklós, negatív oka annál több lett volna. Ügy érezte, nem hír a sorsán segíteni, nyilván ezért menekült a közönybe, az évszázados elnyomás kialakította passzív bölcsességbe, amelyben több a passzivitás, mint a bölcsesség. Másik, hasonló tartalmú emlék: Katonakaromban — sok éve — motorkerékpáron küldtek egyik községből a másikba. Előbb az országúton mentünk, élői a vezető, én a csomagtartón, hátul, aztán keskeny, meredek dűlőútra kanyarodtunk, mely szeszélyesen kígyózott a somogyi dombok között. Az egyik fordulónál szekérsorral találtuk magunkat szemközt. Csaknem az egéz úttestet elfoglalták. Könnyűszerrel kitérhettek volna, a kocsisok azonban arra is restek voltak, hogy a gyeplőt megrántsák. Az út szélére szorultunk, meg kellett állnunk, nehogy lezuhanjunk a meredeken, s összetörjük csontjainkat. A vezető felháborodottan támadott: — Nem látják, hogy nem tudunk elmenni? Nincs hely! Hagyjanak utat, a büdös istenüket! Fél lábbal a meredeken, fél lábbal az úton, közös erővel támogattuk a motorkerékpárt, hogy le ne csússzon. A szekeresek meg jöttek, egyik a másik nyomában, könyörtelenül. A bakon a kocsis, kissé előrehajoliva, két könyöke a combján, ujjai között lazán lógott a gyeplő. Egyformák voltak, mintha mindegyik bakon ugyanaz az ember ülne. Közönyükben, rész- vétlanséfeükben, azt hiszem, valóban nem is láttak bennünket. A vezető tajtékzott. Végre az egyik szekeres válaszolt: — Miért sietnek? — kérdezte, és ránk pillantott. Ö.volt az egyetlen, aki tudomást vett létezésünkről, akivel — ha tökéletlenül is, de emberi kapcsolatba ikerültünk legalább egy másodpercre. em is olyan régen ez a közönyös emberfajta nem meghökkentő kivétel volt, hanem országosan elterjedt típus. Ma már csak hírmondóul akad egy-egy. A közöny, a lustaság, a trehányság természetesen nem veszett ki, hanem változatos fogásokkal álcázza magát. S hogy hány ilyen fogás dívik manapság, csak a leleményes lusták és az agyafúrt közönyösek a megmondhatói. Irodalom és művészeti oldalpárunkat Kádár János Miklós al kotásaival illusztráltuk
