Szolnok Megyei Néplap, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-04 / 80. szám
10 SZOLNOK MEOYEI NÉPLAP 1981. ÁPRILIS 4. Sziszeg a Tisza Mint a v támadásra készülő kígyó, úgy sziszeg a Tisza. Nem zúg hegyi patakként, nincs döreje, mint a vízesésnek, mégis borzong- va érzi az ember, hogy félelmetes erővel feszíti a gátat. Csípős az éjszaka, és vibrálóan nyugtalan. Tetőzik a folyó. A szajoli vasúti híd után kanyarodunk a gátra. Lép- ten-nyomon megállítanak bennünket az őrök. Tisza- püspötei határában a falu fényei madártávlatban pislognak. A másik oldalon a tengernyi víz. Aki horgászni akar, a gátról megteheti. Áramló vízben Cseh Benedek és Szarvas László őrködik többedma- gával ezen a szakaszon. Szemük előtt az otthonuk, szemben velük az ár. Egyikük sem mai gyerek már a szakmában. Valamikor kőtoló emberként kezdték. A szolnoki teherpályaudvarról hordták a követ a hajóba, majd onnan a veszélyeztetett partszakaszra. — Egy embernek egy vagon követ kellett naponta megmozgatni — emlékezik Szarvas László. — Az most már nem menne — teszi hozzá Cseh Benedek. — A motor tönkretette a lábam. Ivaskó Lajos árvízvédelmi és folyószabályozási osztályvezető-helyettes magya- rázólag hozzáfűzi: — A hatvanas évek végéig ki motoron, ki kerékpáron érkezett a munkahelyére. A munkásszállítást azóta megoldotta az igazgatóság, de élteve nem tud olyan szociális körülményeket biztosítani, mint egy zárt üzem. — Hogyan tudna — bizonygatja Szarvas László — hiszen változó a munkahelyünk. Reggel kitesznek valahol bennünket, este jönnek értünk. — Hát az biztos, hogy nálunk semmi sem állandó, csak a változás — vélekedik Ivaskó Lajos. Beszélgetőtársaink korábbi munkájára célozva megjegyzi: — Félelmetes nehéz munka volt. Ezek az emberek megtanultak áramló víziben ladikázni és dolgozni. És megtanultak aztán mást is. Gép-, védekezési, árvizes, belvizes ismeretek elsajátítása után árvízvédelmi munkások lettek. És megalakulásától kezdve tagjai a KÖTIVIZIG árvízvédelmi készenléti szolgálatának. Ha riasztják őket. három órán belül jelentkezniük kell. A veszélyeztetett részeken a technikai eszközök kezelése mellett munkavezetőként irányítják a közerőt. — Ha éjjel megzörgetik az ablakot, már a feleségemnek is égnek áll a haja — mondja Cseh Benedek. — Bepakol néhány napra való élelmet, s lehet, hogy csak hetek múlva vergődünk haza. Szarvas László bólogat: — Sosem tudja ilyenkor az ember, hogy mi a baj. Csak azt tudja, hogy sietni kell, mert néha csak órákon múlik a katasztrófa. Az árvízvédelmi készenléti szolgálattal mindketten megjárták már a hadak útját Hatvanötben Jugoszláviában is segédkeztek a dunai árvíznél. Cseh Benedek azokat a napokat idézi: — Hat heti kemény munka után mondtam: haza is kellene már menni. De amíg szükség volt rájuk, maradtak. És micsoda szükség volt rájuk! — Az egyik jugoszláv katona alatt beszakadt a gát. A helybeliek elkezdtek szaladni. A vezetőjük így tartotta őket vissza: miért szaladtok, hiszen a magyarok jnég az állványon vannak! Bátorságuk mellé szegődött a szerencse — a negyedik-ötödik levert lemezzé1 elzárták a forrást, megmentették a gátat. S azáltal ki tudja mennyi értéket. Amikor a Jászságot veszélyeztette az ár, és már nyergessé vált a gát, egyfolytában negyvennégy órát dolgoztak a Tárnán. Szarvas László magától érthetően mondja: — Amikor nagy a víz. és veszélyes, nem lehet otthagyni. Szavaiból ítélve nagyon meg kellett dolgozni nekik: X Tengerré változott a Tisza — Tizerihatmázsás pontonokat emberi erővel raktunk a vízből a gépkocsikra. Két métert csúszott a gát Amikor arra terelődik a szó, hogy 1970-ben Szeghalom határában közel fél kilométeres szakaszon kétméteres gátcsúszással kellett megbirkózniok, Cseh Benedek csak annyit mond: — Az is komoly árvíz volt. Voltaképpen mindegyik az volt. amelyik elszólította őket otthonról. Ilyen szempontból nem volt különbség a Rába-közi, vagy a körösi jeges árvíz között, A Körös különben az utóbbi években sok bajt okozott. Cseh Benedek és Sarvas László nemrégen tért vissza az árvízvédelmi készenléti szolgálattal a mávádi víztározótól, ahol a megnyitott töltés ideiglenes elzárásán dolgoztak. Most meg Itt a tiszai ár. Szarvas László csendesen megjegyzi: — És még messze az év vége... Az árhullám levonulása sem rejt ugyanis felhőtlen nyugalmat számukra, A hetvenes évek óta új feladat hárul rájuk: a vízminőség védelme. Azóta küzdöttek a Zagyvába ömlött lúggal, a Dunát szennyező pakurával. — Technikailag úgyszólván fel se tudtunk készülni — mondja Ivaskó Lajos — már jöttek a gondok. Akkor — például az olaj terelésében a folyón — vettük nagy hasznát a folyami dolgozók tapasztalaténak. Azóta korszerű merülőfal. meg minden van, de akkor semmi sem volt, csak a nagy ügybuzgalmunk. Talán a sokszor tapasztalt veszély érzése élteti a folyami dolgozók ügybuzgal- mát. Szarvas László szavaiból legalábbis erre következtetek: — Legjobban az rendíti meg az embert, ha lakóházakat visz a víz, ha sírni lát felnőtteket, úgy, mint annak idején Sárvár utcáin, térdig érő vízben járva láttam. Cseh Benedek egyetért vele: — Nincs szörnyűbb a kitelepítésnél. Katonakoromban Győrszigeten 15—20 házból úszó járművekkel szállítottuk ki az embereket. Volt olyan épület, amelyik akkor dőlt össze, amikor kiléptünk belőle. — A jugoszláviai árvíznél odahoztak hozzám egy legényt — meséli Szarvas László — és kértek, hogy nyugtassam meg, mert nincs magánál, annyira fél. Mondtam nekik, hogyan nyugtassam meg. hiszen én se tudom. hányadán állok? De azt tudta, és társai mind, hogy helyt kell állniuk, hiszen ha szakad a gát... A vízért és a víz ellen Amikor ez a téma kerül szóba. Cseh Benedek arca elkomorodik. — Most, hogy ott voltunk a Körös vidékén, olyan léhangoló volt hogy a tavalyi gátszakadás melletti területen nem láttunk szépen zöldellő őszi vetést csak az összeroggyant tanyákat. Kisvártatva hozzáteszi: — Ezért küzdünk mi a vízért és a víz ellen. Öntözőcsatornákkal a vízért gátakkal ellene. Az embernek mindig dolgozni kell. És úgy kell munkáját végeznie, hogy a reményt sose adja fel, mert másként megáll az élet. Szarvas László hozzáfűzi: — Még vége sincs az árvíznek, már készülünk a másikra. Elemezzük a tanulságokat mert hiába vagyunk itt húsz éve, mindig adódik valami új — még akkor is, ha tudjuk, hogy a Tisza nagyon erős, de nagyon buta. Mindig csak a mélyről támad, nem úgy, mint az igazi ellenség. Az a brigád, melybe beszélgető társaim tartoztak, sok címet elnyert. Volt a vállalat kiváló brigádja is. Szarvas László csendesen megjegyzi: — Most már a brigádtagok egy része nyugdíjas, egy része a temetőben. Jövőre én is zárom pályafutásom ... Simon Béla Lugasnak hajlik a hosszú, oszlopos tornác mellett a sok öreg szőlőtőke ága. Beljebb, a kis konyhakertben már sorol a zöldborsó. Gondos gazda, gazdasszony kezemun- kája látszik mindenen. A tágas konyhában olajkályha ontja a meleget. Szükség van a melegére, még ha kint napsugárban fürdik is minden. Az olajkályha közelében két nagy dobozban kacsatojások, szelíd anyai türelemmel lihegve ül rajtuk egy-egy kotlós. A háziasz- szony azért csalja-csapja be a kendermagosokat, mert az ajtó mellett „villanykotlós” motorja jár — benne 300 tyúktojás. Egy „adag” pihés csibe már kikelt, mire a saláta is megfejesedik, ránthat belőlük ünnepi ebédre valót. A kép így — olajkályha, pihegő kotlósok és a 300 tojást melegítő keltetőgép — valahogyan formázza az életet is, a családot A hálószobában még két régi ágy simul egymás mellé, de az oldalfal mentén álló televízió mögött öt nagy esküvői kép mutatja: nagy a család, amit magáénak mondhat a kun- hegyesi Molnár Lajos és felesége. Már öt a család, nyolc unoka boldogítja a nagyszülőket. Csak a legkisebb fiuk, az 1962-ben, már e házban született nőtlen még. Az ő „nyoma” is látszik a szobában. Egy kazettás magnó, néhány képeslap. Négy bátyja nős már, mindegyiknek szép, háromszobás, központi fűté- ses háza van Kunhegyesen. A szülők nem szívesen, emlékeznek arra, milyen volt amikor ők fiatalok voltak, amikor ők összekötötték életüket. És ezen még csodálkozni se lehet. Molnár Lajos szerint azért nem, mert a házasságkötésüket 1945- ben jegyezték be az anyakönyvbe. És akkor, ugye: . — Hadifogságból jöttem haza, s mire hazavergődtem, elfogyott a föld, s különben is, nőtlen semmitlen- nek nem adhattak, sok volt a családos, juttatott földre áhítozó cselédember. Mint az én szüleim meg a páromé is. Mi gyerekeskedvén, felserkenvén mindig a máséban dolgoztunk, a szüléink hol nagygazdákhoz szegődtek, hol az urasági, hol a bírói birtokra. Dehátugye, a fiatalság, a Szerelem a szegény embernek se tilos, legfeljebb számolhat vele: egy szegényből kettő, de több is lehet! Rábólint a .nevetőszemű asszony. Bizony, több is lehet! — Azért szép volt az esküvőnk, nekem a legszebb. És bármilyen nehéz is volt, ugye, itt vagyunk egészségben. felünk fölött biztos a fedél. Öt fiút szültem, úgy nézzen rám, öt dolgos, rendes embert neveltünk belőlük! * A fiatal házaspár hogy kezdhette másképp 1945-ben a házaséletet, minthogy beköltöztek a lányos ház kisebbik szobájába. Ott éltek, ott született 1946-ban Lajos, utána egy évvel János fiuk. Akkor téeszcsé alakult a karcagi határ Kolbász nevezetű tanyavilágában. A mindig földdel birkózó Molnár Lajos és családja kiköltözött egy tanyába, fölvállalta a határ 14 köblös darabját, s művelte. Segített a feleség, a tanyán rengeteg aprójószágot nevelt, s mivel a gyerekeknek nagyon kellett' tehenük is sikeredett. A saját tehén varázsa különben egészen 1971-ig tartott. De' akkor már: — Ugye, a két nagyobbik fiú a nagyúr, Ikvay ezredes elhagyott tanyájában meghúzódó iskolában tanult Még a harmadik, az 1952-ben vi- lógrajött Sándor is ott kezdte a tanulást. Mire ’54-ben Károly fiunk is megérkezett, mi már terveztünk. Bent a faluban, Kunhegyesen kéne házat építeni. Kerttel, jószágnak is megfelelő udvarral, színnel. Nem volt köny- nyű az életünk, de nekünk a tanya mindig megadta az élelmünket a felesleg meg ruházta a gyerekeket No, nem úgy, mint a mostani világban, de tisztán és szépen! , Hallották sokszor, a külsőségeken parcelláznak, házhelyet adnak az építésre vállalkozóknak. Közben a téeszcséből téeszbe, a Vörös Október Termelőszövetkezetbe vezetett a családfő útja. Ott is földmunkás volt, növénytermesztő sokáig. — Amikor megtudtam, hogy itt, a valamikori ku- bik szélén is parcelláznak, jelentkeztem én is. Akkor már bizonyosak voltunk benne, felépítjük a házunkat. Kótszázkilencvennégy négyszögöl ez a porta. Az alsóépületeken túl két konyha, két szoba a lakótér. Közbeszól a feleség: — Már azért két konyha, mert szárrjpltunk vele, a négy fiunk családalapításkor kezdje csak itt, nálunk az életét Jó, hogy előrelátók voltunk! — Igyekvő, szorgalmas gyerekek voltak. Segítettek nagy munkában és minden ház körüli dologban. Amikor építkeztünk, akkor is. Így az ötödik, István már itt született neki már ez az otthona, a Vadász utca 2! Az ötödik születésekor ,pz első fiú már felszabadult szakmunkás volt lakatos. Követte a szakmában Sándor. Károly és János a kőműves mesterséget tanulta, s István, a legkisebb nemrég szabadult: ő villanyszerelő lett. — Egy se követte az apját, egy se bajlódik földdel? A napszítta arcú, sok munkában inas családfő először elkomorul, aztán az asztalra tesz egy flaskát a tavalyi szőlő levével. Tölt. — A legidősebb, a kétgyerekes családapa Lajos fiam lakatos szakmát tanult, A Kunság Népe Termelőszövetkezetben szerelő. A következő, a kőműves János — ő a háromcsaládos — a fogyasztási szövetkezet munkása. A másik lakatos, Sándor, akinek két szép gyereke van., elsőbb a Mezőgép helyi üzemében kezdett, amit átvett az ipari nagyüzem, a BHG. Még nincs vége a sornak, még van egy szövetkezeti, a legkisebb a vegyesipari szövetkezet villanyszerelője. Kihagytam a negyediket korban, Károlyt, ő egyenruhás ember, de itt szolgálja a rendet, Kunhegyesen. Neki egy gyermeke van. Most mondja meg, melyiknek nincs igaza? Változott ám a, falusi ember lehetősége, rég nemcsak a föld ad megélhetést Én büszke vagyok mind az öt fiam választására! — És arra is, már egy anyának az is fontos, hogy családszerető, rendes emberek. Elégedett vagyok a négy menyemmel is. Szorgalmas, dolgos fiatalasszonyok, az ő munkájuk eredménye is a négy szép ház, a szép otthon, a jól nevelt nyolc unoka. Molnár Lajosné „csak” otthon dolgozott világéletében. Felnevelte az öt fiút, gondozta a kertet, állatokat hizlalt. — Még pár évvel ezelőtt Is rengeteg volt az aprójószág, s a hízó. a süldőmalac. Jó öt éve 25—30 hízót adok le, de az elsőt mindig korán fogom hízásra. Lajos napkor augusztusban, aztán az én névestémen Erzsébeten kisi- vítja egy-egy magát a világból, hogy a kacsa-libapecse- nye mellé ez a sok férfi a toros káposztát, hurkát, kolbászt se hiányolja. — És a házassági évfordulón? összenéznek, nagyot nevetnek. — Jaj, mondjuk, ne mondjuk? Hetvenben nem elfelejtkeztünk a huszonötödikről? Bizony azóta sokszor tervezzük, majd kipótoljuk az ötvenediken, csak egészség legyen! Az — szemmel is láthatóan van. Pedig már postás hozza a pénzt minden hónapban, 3073 forintot Molnár Lajosnak. — Tavaly óta nyugdíjas vagyok, a Kunság Népe Tsz nyugdíjasa. Azért a munkából nem maradtam el teljesen, úgy hiszem, most is jé- lentkezem hamarosan. Szívesen látnak, ismernek! Amikor obsitoltak, maga az elnök búcsúztatott! Sóskúti Júlia Majd az ötvenediken ünnepelünk! Fotó: Hargitai Lajos Cseh Benedek Szarvas Lászli Ivaskó Lajos EGY CSALÁDBÓL ÖT ,
