Szolnok Megyei Néplap, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-26 / 97. szám
......... ' " ' ■! 1 981. ÁPRILIS 26. Irodalom, művészet 9 Berényi Ferenc: Aktok Mester Attila: Döndül utánuk az idő (N. L és K. I. emlékére) Eltűnnek észrevétlen befordulnak a sarkon, mi még kérdezünk valamit, s nincs aki válaszoljon. Vagy felszökkennek, arcukon csínytevők mosolya, s már mennek fütyörészve a felhők közt tova. Eltűnnek mint a lélek, kezük búcsút se int, döndül utánuk az idő, — kizárattunk megint. ejnyomással ébredt. Minden csontja ropogott, ahogy feltá- pászkodott az ágyból. Ma megint kezdheti elölről. Ügy érezte magát, ínint régen érettségi előtt. Gyomornyomása volt és hányingere- Csak éppen eltelt néhány évtized az érettségi óta. Az évtizedek elszálltak, a szorongás megmaradt. A fürdőszobában bosszúsan nézte magát a tükörben. Még szép, sima és finom volt az arca, hasonlított leánykori arcára, de a szeme fáradt, szemhéja megdagadt, a haja pedig ősz csíkokkal tele. Ügy érezte, az elmúlt hetekben őszült meg, a stúdióban töltött nappalok és éjszakák gyötrelmében, a magányban, mely a forgatócsoport összeszokott, tegeződő és kedélyesen hülyéskedő bandájában beburkolta. Ült a magány áttetsző betonbunkerében, mint próbaidőre felvett rendező, tudta, hogy bizonyítani kell, ha itt akar dolgozni —, de nem találta el a hangot senkivel. Csak őt magázta mindenki, és csak ő magázott mindenkit, kibicsaklott a hangja, amikor instrukciót adott, nem bírt rendet és csendet teremteni, amikor a világosítók vicceket meséltek a forgatás közben. Képtelen volt fölemelni a hangját, hogy az egész stúdióban hallják, amit mond. A munkához még nem, de ehhez már öregnek érezte magát. Vizsgázni, ötvenéves korában. Voltak pillanatok, amikor legszívesebben kirohant volna a stúdióból, egyszer és mindenkorra fölhagyva az egész kínos próbálkozással. A stáb észrevette ezeket a pillanatait, és ilyenkor mintha csupa várakozó, gunyoros tekintet tapadt volna rá, még csend is támadt, a feszültség csöndje, valami közös, kimondatlan, cinkos felhívás a levegőben: kezdődik a cirkusz! Ez a gonosz várakozás azonban erőt adott neki, és mindig le tudta győzni az imént még ellenállhatatlan vágyat, hogy letegye a fegyvert. A stáb egy ideig nézte, mi következik, szinte noszogatták, hogy fusson már — azutáh lassan elcsüggedtek. Mint amikor egy elrontott gói után összeroskad a lelátó népe* összeszedte magát a fürdőszobában, a zuhany jót tett az idegeinek. Amikor felöltözött és utolsó pillantást vetett a tükörbe, megállapította, hogy egyáltalán nem úgy fest, mint egy rendező. Nincs rajta farmernadrág, kopott trikó, nyúzott bőrzeke. Virágmintás, könnyű selyemruhájában annyira privát volt, amennyire csak lehetett. Inkább szolid, középosztálybeli hölgynek látszott a harmincas évekből, mint tévérendezőnek a hetvenes években. Haja is konzervatív módon rendezett volt, mintha láthatatlan háló fogta volna össze. Bele is túrt az előszobában, hogy ezt az elviselhetetlen jólfésültsé- get megbontsa. De mire beért a stúdióba, haja önhatalmúlag rendbe szedte magát. Ügy látszik, a hajhagymái tiltakoztak a kócosság ellen. Ismét olyan volt, mintha Görgey Gábor: Kapcsolat skatulyából húzták volna elő. Tökéletesen privát hölgy. A helyzet egyébként nem volt teljesen új a számára. A háború végén, amikor bekapcsolódott a földalatti mozgalomba, szintén gyanakvással nézték rendezett eleganciáját. Túl csinosan öltözött ahhoz, hogy föltétlenül megbízzanak benne- Később is, az ötvenes években, a lódenkabát és a micisapka idején, nem kapcsolódott be az általános egyenruhadivatba, hanem változatlan szolid nőiességgel öltözködött, Ha jól meggondolja, tűnődött néha, lehetséges, hogy itt keresendő az oly késői pályakezdés gyökere is. Diplomái megvoltak, ha nehezen és kihagyásokkal sikerült is megszerznie. De nem tudott mit kezdeni velük. Sehol az országban nem akarták elhinni, hogy ő rendező lehetne. Most, itt talán sikerül. És tulajdonképpen nincs semmi baj az. anyaggal, amit forgat. Eddig meg van vele elégedve. Körülbelül az lett belőle, amit akart. Csak a légkör, ami körülveszi- Csak a hangnem, amit nem képes eltalálni. Csak a tekintetek, melyek hidegen és gúnyosan figyelik kínlódásait. Forgatás közben üzenetet kapott a nagy főnöktől, hogy menjen föl hozzá. Befejezte a beállítást, és dobogó szívvel sietett a lifthez. Lehet, hogy véglegesítik? Hiszen amit eddig csinált, az jó. Ezt tudja ő is, láthatja más is. Lehetséges, hogy végre eléri, ami legfőbb álma két évtizede már? A nagyfőnök leültette, kávét hozatott. Ö azt mondta, nem iszik kávét, csak teát. A főnök arca megrándult a bejelentésre, a titkárnő tanácstalanul nézett rá. Gyorsan kisegítette őket: ő ugyan teát iszik, de csak délután, ilyenkor nem szokott. A főnök és a titkárnő megkönnyebbült pillantást váltott. Az ajtó becsukódott a titkárnő mögött. Ketten maradtak. — Nézze, kérem — kezdte a főnökBaj van, gondolta ő, szó sincs véglegesítésről. Ha arról volna szó, diadalmas tőmondattal jelentené be. — Nézze kérem, egy kis baj van a véglegesítéssel. Ha ez így megy tovább, nem nagyon fog sikerülni. — Nem jó az anyag, amit csináltam? — De, tulajdonképpen jó. — Tulajdonképpen? — Tulajdonképpen nem is tulajdonképpen. Igazán jó. —_ Hát akkor? —*A munkatársi kapcsolattal van baj. Nincs kontaktusa a stábbal. Így nem lehet dolgozni. Ez előbb- utóbb visszaüt. És majd meglátszik a munkáján is. — Mit csináljak? — Adnék egy jó tanácsot- Ordítson. Egyetlenegyszer ordítson- És káromkodjon is. Ami belefér. — Minek? — A kapcsolat miatt. A főnök felállt, a kihallgatás be volt fejezve. Ö visszament a lifthez, és el is feledkezett a forgatásról, a stáb hiába várt rá délután hatig. Gondolataiba merül- ten bandukolt az utcán. Sosem káromkodott Nem prüdériából, egyszerűen nem igényelte. Így nem is raktározódott el tudatában semmiféle káromkodás. Majd széttörte a fejét, hogy eszébe jusson valami jó, vaskos formula- Egyórai séta után idáig jutott: a kutyafáját! Kitől kérhetne tanácsot? Eszébe jutott egy régi festőművész barátnője. A festők a természet gyermekei. Derengett is valami, mintha a festőnőt is hallotta volna már szentségelni. — Marha vagy! — mondta a festőnő, amikor előadta a kérését. És máris dőltek belőle*a szép, vaskos, hol egyszerű tömörségűre faragott, hol barokkos ornamentikával képzett káromkodások. — Várj! — állította meg, — én ezt így nem tudom megjegyezni. Fölírom. Adj valami papírt. Másnap a stúdióban egy kis tiszteletteljes csönd támadt, amikor belépett. Ez még sosem fordult ejő, mindig tovább fecsegtek, amikor megjelent, mintha ott sem lett volna- A stábnak imponált, hogy előző nap Szó nélkül várakoztatta őket délután hatig. A szokottnál nagyobb lendülettel láttak munkához. gy ment minden, mint a karikacsapás. Egyszerűen nem talált alkalmat semmiféle ordításra. Mit csináljon? A káromkodások listája ott lapult a forgatókönyvében. Időnként fellapozta és memorizált. Csakhogy mindenki olyan volt, mint egy angyal. Odafigyeltek, amikor szólt hozzájuk. A kutyafáját! Mikor kezdheti el végre? A feszültség egyre nőtt benne, hogy a dühöngésre semmit okot nem adnak. Míg végül egy teljesen idillikus pillanatban felállt a rendezői székről, kezében a forgatókönyv, és mint valami leckét, ordítva felolvasta a festőnő káromkodásait. Majd mint aki a dolgát jól végezte, visszaült a székre. Körülnézett. Mindenütt ragyogó tekintettel találkozott. Három nap múlva véglegesítettékcsak kigombolta vastag nyakán az inget, meglazította a nyakkendőt. Jókedvűen koccintottak, fölhajtották az első pohár konyakot, és fölsizabadultan láttak az evéshez. A Nimród varázslatos hidegtálai és a fanyar villányi borok elcsitították kételyeiket, arra gondoltak, hogy végül is harcostársak ők valamennyien a történelem viharaiban, s az út, bizony, rögös. — Nem vagyok én’ költő, most mégis hadd meséljek el egy költőien szép történetet — emelkedett föl egy kis idő után Rigó János a helyéről, és csönd lett, mint kint, a csillagok alatt A történet egy régi-régi nyárvégi estéről, csóró külvárosi gyerekekről szólt. A romos téglagyár mögött a dusz- tán árvalányhajat lobogtatott az ősz közeledtét hirdető, hűvösödé szél, a felhők tömötten tülekedtek valamerre délnek ... — Korgott a hasunk kegyetlenül — mondta visszafogott hangon. — A csapat egyik fele tüzet rakott, a másik fele meg elindult, hogy néhány cső kukoricát törjön .., — Vagyis szajrézni — súgta vidáman, de nagyon-nagyon halkan Bakó fülébe Kereki. — Jól megszedtük magunkat, az igaz — folytatta Rigó János, mintha csak meghallotta volna. — És. a legszívesebben már úgy nyersen nekiestünk volna a tejes csöveknek, annyira éhesek voltunk. De azért kivártuk, amíg átsülnek a parázson, barnára, édesre, olyan jó szaftosán ropogósra. Heten voltunk, mint a gonoszok — mosolyodott el bűnbánóan —, és azt a habzsolást látni kellett volna. Csak egy valaki húzódott félre a fűztől. Egy bivalynagy kamasz — nézett jelentőségteljesen Tonnásra. — Bámult maga elé mogorván. leszegett fejjel, pedig talán ő volt a legéhesebb valamennyiünk közül. „Hát teneked mi a bajod? Mért nem eszöl?” És tudjátok, mit mondott? — emelte meg a hangját. „Mer lopott kukoricából én nem eszek. Ha éhen döglök, akkor se!” És tényleg nem evett a lopott kukoricából. — De nem is döglött éhen — súgta somolyogva Bakó Sanyi fülébe Kereki, és közben tapsolt a többiekkel együtt Ekkor vette elő Rigó' János a kikészített kitüntetést, átnyújtotta az ünnepednek, hosszan kezet rázott vele, átölelte, és intett Franulovics- nak, hogy bonthatja a pezsgőt. A koccintás után Tonnás sokáig mozdulatlanul ült a helyén. A társaság tagjai azt is gondolhatták róla, hogy jól- esően elterpeszkedve a karosszékben,- megdicsőülését élvezi. Hitték is. meg nem is, amit a nagyfönök mesélt. Tudták, hogy gyerekkori jópajtások, de azt is tudták, hogy Rigó már- már eszelősen puritán, Tonnás pedig ... hát ugye... — Szerintem sokkal igazságosabb lenne — súgta Kereki Bakó Sanyinak, — ha most a beszélőre mennénk ünnepelni. — Ne legyél már ilyen ünneprontó! — vonta össze szemöldökét Bakó. Tonnást megzavarta a gyerekkori emléknek ez a váratlan felidézése. Gépiesen vette át a kitüntetést, meg sem köszönte, csak elrévülten bólogatott. amikor Rigó János újra átölelte. Nem tudta, mennyi ebben az ölelésben az őszinteség. és soha nem érezte még ennyire súlyosaknak leomló hájait, fölgyűrődő tarkójába is belehasított valami ismeretlen fájdalom. Mért nem meséled tovább, no, mért nem? — vonaglott meg húsos alsóajka, de nem nézett föl az abroszról szomszédjára, tanácstalanul rázta keresztbe vetett lábát. A történet ugyanis nem azzal végződött, amivel Rigó János befejezte. A bivalynagy kamaszt a hat másik hiába győzködte. Szép szóval nem ment. hát ráakaszkodtak erővel, leteperték. Egyik az egyik karját, másik a másikat, a harmadik az egyik lábát, a negyedik a másikat, az ötödik a fejét szorította le, a hatodik meg — hiába vergődött, vo- nyított és öklendezett —, szétfeszített szójába nyomta a parázsló kukoricacsutkát Így volt. Nem felejthette ezt sem el Rigó János. Csak ugyanúgy tudja, mint én, hogy az ünnepléshez az emlékeknek a szebbik fele illik, tolta magát hátrább a csikorgó lábú székben Tonnás. Föltápászkodott, kiszédelgett a mosdóba, aztán a kerthelyiségbe, egy kis friss levegőt szívni. A kapuban egy hosz- szú szoknyás, borzas csitrilány virágot árult. A csokrokat esengve nyújtotta felé egy zománcozott tányérkán. Mennyi mocsok tapad az emberhez ennyi év alatt, gondolta, akár akarjuk, akár nem. Szőrös kezefejével elhessegette útjából a virágáruslányt, teli tüdővel beszippantotta a közeli fenyves hűvös ózonját, aztán kitisztult fejjel- visszament a többiekhez. Nagy volt a jókedv bent, újabb és újabb szívderítő emlékek merültek fel a múltból, mindenki hangosan beszélt, bele-belenevettek egymás szavába. valaki feldöntött egy pohár bort, észre sem vették. Tonnás visszatelepedett a karosszékbe, élvezettel hallgatta a történeteket, hahotázott, amikor a többiek hahotáztak, még a könnye is kicsordult a kacagástól, dé ő maga egész este nem szólalt meg. Rákönyökölt az asztalra, fejét tenyerébe támasztotta, és a ki- döntött bor tócsáját figyelte. A piros lé a szorosan szőtt szálak mentén szivárogva hódított meg újabb és újabb mezőket a damgszt ropogósra.keményített, havas országából. összeállította: Rékasy Ildikó
