Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-01 / 51. szám

Irodalom» művészet 1981. MÁRCIUS 1. eremiát városunkban mindenki ismerte. Szótlanul lépkedett a lova mellett, csak úgy szokásból hordva a vál­lán az ostort. Azért mondom, hogy szokásból, mert senki sem látta, hogy akár egyszer is rácsapott volna vele a lovára. A lova — meg kell mondanom — sovány, csipás szemű, bozontos sörényű gebe volt. Csoda, hogy egyáltalán meg tudott állni a lábán. Magas, szikár, kissé hajlott há­tú ember volt Ieremia. Barázdált, sápadt, kiálló csontozató arcából olyan szelíd kék szem nézett a világba, hogy nekünk, vásott ut- cakölyköknek — akik még Gilka mester úrnak is utánakiáltottunk, hogy Mopszli — eszünkbe sem jutott és nem is merészeltük Ie- remiát csúfolni. Nyáron vizet hordott az embe­reknek, télen meg napraforgószá­rat, hogy legyen mivel tüzelniök. Még farkasordító hidegben is las­sú, kimért léptekkel rótta az ut­cát, folyton dúdolva: Lenn a völgyben, a forrásnál, sej édes­anyám. .. Nemegyszer megesett, hogy egész napi járkálás után is este üres zsebbel tért haza. Élt a városunkban egy csizma­dia is, Lazarnak hívták. Fene nagy úrnak tartotta magát. Felesége, tűzhelye, egy lócája, asztala, ka­lapácsa, hét pár kaptafája és ki­lenc gyereke volt. Ha az ember belépett a házába, a gyereksereg zsivaja majd szétvetette a fejét, ö meg, a nagy uraság, engedte, hadd zsibongjanak. Udvariasan le­ültette vendégét egy háromlábú székre, sarkára akasztotta a lábí- tószíjat, és jókedvűen, csillogó szemmel, szinte hadarva beszélt. — Oda se neki, hadd kiabálja­nak. Majd ha megöregszem, milyen segítséget fognak ezek nekem je­lenteni. Az ám! Akkor nézze meg majd, szomszéd, micsoda úr a Lazar! Javíthatatlan optimista volt ez a csizmadia. Évenként tizenöt—húsz pár csizmát csinált, ráadásul egy gyereket is. És egyik szebb, mint a másik, rongyaikban úgy ragyog­tak, mint arany a sárban. A leg- nagyobbik fiúból — mondta Lazar — csizmadia lesz. Olyan, amilyen még nem volt. Egy pár csizmán annyit fog keresni, amennyit ő maga öt pár csizmáért kap. Az ám! Nem is fogja tudni, mi a szegénység! A legnagyobbik leány­ka varrónő lesz. Iasa meg, a leg­kisebb, az hegedűművész. Hegedű- művész! Ha ez hegedül, még a kövek is sírni fognak... Egy hideg, dermesztőén fagyos téli napon a csizmadia összetalál­kozott az utcán Ieremiával. — Hallod-e Ieremia bácsi — kezdte a beszédét kezét fázósan fújva, dörzsölgetve —, Gilka mes­tertől jövök. Egy pár csizmát ren­delt a fiának. Előlegnek egy kis napraforgószárat adott. Nem hoz­nád haza, leremiaV Mi? Nagyon kérlek! Megfagynak a gyerekeim, mert sajnos... — Jó. Másnap Ieremia hazavitte a napraforgószárat, együtt rakták le. Utána a csizmadia betessékelte a Borisz Viesztaru: A vízhordó házba, leültette a háromlábú szék­re, elkezdte vakargatni az állát, és azt kérdezte: — Mondd, Ieremia, nem kéne megfoltozni a csizmád? Mert tu­dod, adnék én pénzt neked, de... — Hagyd csak, várhatok — vá­laszolta a vízhordó. És várt. Várt egy ideig, egy évig, amikor újra összetalálkozott az ut­cán a csizmadiával. — Tudod, Ieremia, éppen Gilká- tól jövök. A múlt évben nem si­került az alku, de most megkötöt­tük, az ám. Addig... — Tudom — szakította félbe a szekeres. — Hazaviszem... És így ment ez évről, évre. Ieremiának nem volt családja, és ahányszor el­ment a csizmadiához, mindig el­játszott sokáig Iasával, a nagy ze­nésszel. Tetszett neki a nagy, fe­kete szemű, barna bőrű, göndör hajú kisfiú. És ha tehette, min­dig vitt neki valamiféle édességet meg üveggolyókat. Amikor beköszöntött a szovjet­hatalom, Ieremia kapott három hold földet, és abbahagyta a víz­hordást. De a hosszú sörényű lo­vát, nyikorgó szekerét megtartotta. A csizmadia meg műhelyfőnök lett az egyik szövetkezetnél. És ha az utcán találkoztak, már messziről, vígan kiáltotta a vízhordónak: — Mit szólsz hozzá Ieremia? El­jött a szép idő nekünk is, apus- kám! Mi? Az ám! De kitört a háború. Azon a napon a város lakói, odahagyva otthonukat, a Vörös Hadsereg visszavonuló egységei­vel menekültek. Ieremia is kihúz­ta szekerét az udvarra, és meg­kente a kerekeket. Időnként a sze­me sarkából odapillantott a Dnyeszter felé áradó tömegre, utána meg, lehajtva fejét, a földet nézte. Keserű gondolatok gyötör­ték. Menjen? Maradjon? Ugyan mi kötné ide? Ez a rozoga viskó vagy az a három hold föld. amit nem­rég kapott? A földet úgyis vissza­veszik, mert a bojáré volt. Akkor meg mi marad ? A vízhordás... És ott, a Dnyeszteren túl mi vár­ja? Az ismeretlen bolyongás... Vagy talán az is lehet, hogy meg­hagyják a földet? Hiszen egész életén keresztül dolgozott... Eb­ben azonban csak egy pillanatig reménykedett. Dehogyis hagynák meg a földet! Inkább elevenen megnyúznák... Meg kell kenni a szekeret... Egyszerre csak fölriadt. — Ieremia bácsi! Iasa volt. ■ A kisfiú a karjába szökött. A vízhordó simogatta, sokáig simogatta a fekete, göndör fürtöket erős, száraz kezével, me­lyet, mintha kőrisfából faragtak volna. Ott volt már a csizmadia is, körülötte a sok gyerek. Az asszony újabb csecsemőt tartott az ölében. Lazar nem szegte meg a törvényt. A szovjethatalom örö­mére még egy gyereket nemzett. Ieremia csak ránézett a barátjá­ra, és máris mondta: — Várjatok, várjatok egy kicsit. Befogom a lovat, és elviszlek ben­neteket legalább a hídig. A Dnyeszter hídja öt kilomé­ternyire volt. Elindultak. Az úton gépkocsik száguldoztak ide-oda. A szekerek- vágtában rohantak. Ieremia szekerében a csizmadia utódai tíz szólamra sírtak. Lazar pedig, a vízhordó mellett lépkedve, hadonászva magyarázott: — Majd meglátod, Ieremia. Két —három hét múlva visszajövünk, apuskám. Igen, Igen! Nem tesz semmit, hogy most visszavonu­lunk. .. Igen. A csizmadia valóban javít­hatatlan optimista volt. A hídnál feketéllett a tömeg. Katonai egységek meneteltek a front felé, a kiürített lakosság pedig várta, hogy a híd szabaddá váljék. A derült égen egyszerre csak megjelent tíz repülőgép; szárnyukon fekete kereszt volt. Leírhatatlan pánik, jajveszékelés tört ki. Ieremia ölbe kapta Iasát, és futott vele a kavicsbánya göd­rébe. — Hová szaladsz? — kiáltott utána a csizmadia. — Azt hiszed, minket keresnek, apuskám? A hi­dat akarják bombázni. És ott maradt, a szekérnél, ki­lenc gyerekével. Azt hitte, talán, hogy a bombák csak a hidat ér­hetik. vagy csak mutatni akar­ta, milyen bátor. Mert hát a gye­reksereggel hova is futhatott vol­na? Amikor Ieremia karjában Iasá- val, visszatért, nem találta sem Lázárt, sem a szekeret. A füstöl­gő bombatölcsér alján összetört limlomot, egy csizmadiakalapácsot és egy véres gyerekpapucsot látott. Dermedten állt, és csak akkor tért magához, amikor meghal­lotta Iasa rémült hangját: — Hol az édesapám? — Édesapád?... Édesapád? Biz­tosan előrement át a hídon. Nézd csak, szabaddá vált az út.. Gye­re, menjünk utána. Átmentek a hídon. Járták Rib- nica zsúfolt utcáit, a sokezernyi láb taposta utakat. Ieremia hall­gatott. Csak Iasa kérdezgette mindegyre: — Hol az édesapám? Még most sem látszik? .. .Tizenhárom év telt el azóta. Most az őszön, a kisinyovi állami konzervatórium előtt megállt egy vénember: magas, szikár, kissé hajlott hátú, mélyen ülő, jóságos tekintetű volt a szeme. Mellette egy fekete szemű, cigányos képű göndör hajú, szép legényke. Az öreg Ieremia és Iasa volt. Beléptek. Az öreg köszönt, és odafordult az igazgatóhoz: — Elhoztam a fiút, hogy beíras­sam önökhöz, az iskolába. Ha le­het, vegyék föl, kérem. Iasát felvették. Az öreg Ieremia egész nap Kisinyov utácit járta; úgy érezte meg kell osztania örö­mét valakivel. De kivel? merre nézett, ismeret­len arcokat látott. Az autóbuszon egy őszülő hajú parasztasszony ült melléje. Ahogy el­helyezkedett, feléje fordult: — Na, hála istennek, a legkisebb fiút is beadtam mesterségére. Fölcsillant az öreg Ieremia szeme. — Igen? Én is beadtam a fiút iskolába! Hegedűművész lesz. He­gedűművész! Ha ez hegedül majd, még a kövek is sírni fognak... Miszti László fordítása Borisz Viesztaru moldován író Bába Mihály: Meditáció Hajnalban az eső eleredt, cérnaszálaival a földhöz kötötte a felleget. A csatorna-szájak, mint tikkadt vándorok, nyelték az ég vizét. Madár János: Apám Az életnek vége. Bontják arcod falát. Romok fölött keringenek végtelen éjszakák. Bíró László Tévé­antennákon varjak tanyáznak. Lábuk alatt Zümmög a világ. Nem érzik. Fáznak. Lekókadt virágfejek. Ülnek a fémrudakon. Nézem őket. Két szemem dupla ablaküveg. Görgey Gábor: Császár­szalon , A szerkesztőségi szobában napok óta a szokásosnál nagyobb volt a nyugalom. A rovatvezető egy ideig nem tudta mire vélni a változást, nem is törte a fejét, hogy mi történt, csak az érzékeiben hor­dozta azt a picike nyugalomadagot, amit a sors juttatott neki. A második napon jött rá, hogy az ok nagyon egyszerű: szobájában nem csöng a telefon. Elromlott. Nem hívja senki. Nem hívják a főhivataltól, hogy a rovat megint nem domborítja ki eléggé. Nem hívja a színházigazgató, hogy tiltakozzék a lap legutóbbi minősíthetetlen kritikája miatt, hiszen az előadás nem csupán elis­merő dicséretet, hanem magasztalást ér­demelt volna. Nem hívja a lap külső munkatársa, méltatlankodva, miért nem közli végre lírai útibeszámolóját, mely­ben megírja, hogy New York csupa felhő­karcoló, Párizsban nem lehet parkolni, Rómában antik romok vannak. Velence a lagúnák városa, és Stockholm észak Ve­lencéje. És nem hívja a tűzoltóság sem, hogy helyreigazítást kérjen, mert a va­sárnapi novellában úgy tüntettek fel egy tűzoltót, mintha félne a fűztől. Nem hívta senki. Idillikus béke honolt a szobában. Mintha nem is szerkesztőségben lett volna. Jellemző az ember rossz beidegződé­seire. hogy bármennyire élvezte ezt a békét, mégis nyomban szólt a titkársá­gon, jelentsék a hibát. A rovatvezető en­nek ellenére még öt napig élvezhette nvu- galmát. mert a telefonközpont nem kül­dött ki senkit. A szerkesztőségben min­dig ugyanaz a szerelő jelent meg, ha baj volt a telefonnal — úgy látszik, most sok dolga akadt, hogy ennyi ideig váratott magára. De ötödnap megjelent. A rovatvezető megkínálta kávéval, cigarettával, mint ré­gi ismerőst. Beszélgettek. A telefonsze­relő, miközben szétszedte a készüléket, mentegetőzött, hogy nem jött ki hama­rabb. — Drága szerkesztő úr, higgye el, egy­szerűen képtelen voltam idekerülni. Any- nyi munkát sóztak rám, hogy a fülem se látszott ki belőle. — Beázások? — Ugyan kérem! Az rutinmunka. Nem hozzám tartozik. — Tudom már, az új belvárosi központ! Ott bizony van mit javítani... ■— Az sem az én asztalom! — intett a szerelő, kiemelt négy csavart, egymás után a szájába vette, és féloldalra húzott ajakkal elmondta, hogy mely miniszté­riumokban és főhivatalokban kellett át­kötnie a különböző különvonalakat. — Kovács elvtárs vonalát elvették, az övét be kellett kapcsolnom Szabó elvtárs­hoz, Kocsis elvtársét át kellett kötnöm Varga elvtárshoz, akinek eddig csak Kis elvtárshoz volt vonala. Nagy elvtárs most kapott vadonatúj közvetlen vonalat, nem volt könnyű, amíg megoldottam. Utána be kellett kötnöm még ... A telefonszerelőből ömlött a panasz el­múlt napjainak temérdek munkájáról, mi­közben a készülék belsejében egy kis ká­belt kicserélt, egy rossz érintkezést meg­forrasztott. maid szája sarkából sorra ki­vette és visszacsavarozta a csavarokat. Mikor felpillantott, a rovatvezető arcán valami szokatlan éberséget látott: szeme kitágult, vonásai megfeszültek. — Szerkesztő úr, valami baj van? — kérdezte a szerelő. — Nem ... dehogy ... ugyan ... — mondta a rovatvezető, és rettentő eről­ködéssel igyekezett rögzíteni a hallotta­kat: kiknek a vonalát hova kötötte az el­múlt napokban a telefonszerelő. Ügy mű­ködött az agya. mint egy bonyolult tele­fonközpont. De nem a belvárosi. A szerelő elment, a készülék, működött. De még mennyire, hogy működött! Nyom­ban jelentkezett egy színházigazgató, hogy tiltakozzék, utána az útirajz írója, hogy fenyegetőzzön, végül a tűzoltóság helyett ezúttal a kéményseprő vállalat, mert a vasárnapi novellában az író túl sötétre festette egy kéményseprő alakját. De a rovatvezető derűsen, idegeskedés nélkül válaszolt mindenkinek, nem ordított, nem csapta le a kagylót. Majd átment a fő­szerkesztő szobájába, a lapindító értekez­letre. Itt lazán, szinte mellékesen, mint aki­nek a kisujjában van az ilyesmi, elpo- tyogtatta a megjegyzéseit, hogy közeli napokban milyen változások várhatók bi­zonyos magas posztokon. A főszerkesztő és kollégái kérdéseire, hogy mindezt hon- nét veszi — csak sejtelmesen mosolygott, mint akinek van mit eltitkolnia. Ebben a mosolyban nagyon magas kapcsolatok fé­nye derengett. Senki nem vette komolyan. Bezzeg ko­molyan vették három nap múlva! Amikor megérkezett a laphoz a kommüniké, mely­ben nyilvánosságra hozták a személyi vál­tozásokat, pontosan úgy, ahogy ő az ér­tekezleten félvállról jelezte. Kollégái kö­rében nagyra nőtt a tekintélye. Most már a bebizonyosodott magas kapcsolatok lát­hatatlan glóriája lebegett fölötte. Az ug­rásszerű presztízsnövekedés hullámhegyén lovagolva végre megvalósíthatta régi ter­vét. amit eddig még mindig elgáncsoltak. Átszervezte az egész rovatot. Az átszervezés kihirdetésének napján, miután a nyomdába lement a másnapi anyag, elégedetten, ruganyos léptekkel hagyta el a szerkesztőség épületét. Ügy döntött, felugrik a Császár-szalonba, ru­hát próbálni. Császár úr már napokkal előbb telefonált, hogy a ruha próbára kész. Császár úr belvárosi ruhaszalonja régi, finom. Datinás intézmény. De intézmény maga Császár úr is. aki valaha egész eme­letet bérelt, sok emberrel dolgozott, csak­is magas személyiségeknek az ántivilág- ban. Ma kétszoba-hallos lakásra zsugoro­dott az egykori elegáns ruhaszalon. Csá­szár úr, aki túl van a hetvenen, egyedül dolgozik — ámde ma is csupa magas poszton működő személyiségnek. Néha ugyan összetéveszti valamelyik 1930-as nagykövetünket a maival — de egyéb­ként komolyabb zökkenők nélkül teszi át a maga szabósági gyakorlatába a garni­túraváltásokat. Császár úr életvidám, jó humorú ember — talán azért, mert agg­legény maradt. Férfiszalonjának falairól vonzó hölgyek lenge ruházatú csapata mosolyog az éppen nadrágját váltó ven­dégre. — Hallom, a szerkesztő úr átmegy a Magyar Színházhoz — mondta Császár úr, miközben a rovatvezető zakójának vállát igazította. — Én? Minek? — Igazgatónak. — Ugyan már! Hol hallotta ezt a plety­kát? Nem is értek a színházhoz. — Na és! — mondta Császár úr tömö­ren, mert a szakma évtizedei sok bölcses­séget csöpögtettek belé. Több szót nem vesztegettek az ügyre. A rovatvezető el is felejtette az egészet. Másnap délutánig. Amikor behívatták a minisztériumba, és közölték vele, hogy rábízzák a Magyar Színház igazgatói posztját. A rovatvezető elfogadta a meg­bízást. Este, otthonról, felhívta Császár urat. Közölte a hírt, majd megkérdezte: — Honnét tudta? Csak nem járt a na­pokban telefonszerelő Császár úrnál? — Az nem — mondta Császár úr —. de Fejes elvtárs új ruhát csináltatott. És próba közben miről beszélgessen az em­ber? — Értem. A főszerkesztőm most ide­ges, hogy ki lesz az utódom. Azt persze nem tetszik tudni... — Már hogyne tudnám! — méltatlan­kodott Császár úr. — Ma volt itt Németh elvtárs ruhát próbálni. Nyugodtan felhív­hatja a főszerkesztőt, hogy Horváth megy át hozzá a Horgászok Lapjától. Az újdonsült színházdirektor felhívta Horváthot. Horváth nagyot röhögött a jó viccen. Másnapig. Amikor kinevezték.

Next

/
Oldalképek
Tartalom