Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-05 / 54. szám

1981. MÁRCIUS 5.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

A tiszaugi „kórus” és a nagy pecsét

A válaszokban nincs sok köszönet

A Népfront februári száma foglalkozik a tiszaugi falugyűléssel, a felszólalók „kórusával”, és elmarasztalóan veti fel, hogy „a Tüzep, a Volán, a TITÁSZ meg az áfész vezetői vagy felelős képviselői nem tartották érdemesnek a szembesítést sem a lakossággal, sem a saját — jól — rosszul elvégzett munkájukkal”. A folyóirat szerint „ha törik, ha szakad, meg kellett volna érkezniök. Hiszen falugyűlés volt, ha úgy tetszik nyilvános nép- parlament Tiszaugon, a helyi demokrácia legilletékesebb közvetlen fóruma. Ahol szemtől szemben állhatnak a helyi lakosokkal azok, akiknek rossz munkája, kellően át nem gondolt tervezése-szer- vezése miatt bosszankodnak nap mint nap a kisebb, eldu- gottabb helyen élő falvak lakosai”. A falugyűlés egyik résztvevője szerint: „Nekünk nincsen akkora pecsétünk, hogy a meghívónknak nyo- matékja is lehetne”.

Érdek

és közhangulat

A csépai Közös Községi Tanácsnak viszont „szólásra bíró” pecsétje van, — de úgy látszik, a „közös kórus” zavartalan összhangzásához még az is kicsi. Legalábbis ez derült ki a Hegedűs Já- nosné vb-titkárral és Szabó Antallal, a tiszaugi tanácsi kirendeltség vezetőjével való beszélgetésünkből. Hegedűs- né szerint a tanács „áttette” a nem rá tartozó ügyeket az illetékesekhez, és azok válaszoltak is. A válaszukban azonban nem volt sok köszönet, érdemi változás nem várható. Vessük csak össze a tiszaugi falugyűlésen elhangzottakat a válaszokkal:

„Áldatlan a helyzet a tisza- sasi Tüzép-pel.” Az áfész válasza szerint a tiszaugi Tü- zép-telep visszaállítására nincs lehetőség. A tiszasasi telep vezetője viszont hetente egyszer Tiszaugon tölt egy napot "és felveszi a helyiek rendelését.

Meilinger Ferencné így vélekedik erről: „Nekünk sem és a többi nyugdíjasnak sem mindegy, hogy ötven, vagy hetven forintba kerül

egy mázsa szén a fuvar miatt. A szenet szállító vagont a tiszaugi állomáson is le lehetne kapcsolni”.

„A Felső-majorba nem jár a busz. Meg lehetne úgy oldani, hogy a körjárat arra forduljon, és reggel vigye be a boltba vagy az orvosi rendelőbe igyekvőket. Késő délelőtt meg ugyanúgy be lehetne iktatni a retúrt, a betegek, meg a háziasszonyok hazatérését.” A Volán kedvezőtlen választ adott. Szerinte a felsőmajoriak fogadjanak, taxit (azt már nem írta, hogy honnan), vagy közlekedjenek a termelőszövetkezet járműveivel. A tsz joggal mondhatná erre, hogy a Volán meg termesszen cukkorépát. Szó ami szó, ezen az útszakaszon a járatok kihasználtsága kedvezőtlen, de a tanácsi szervek álláspontja szerint legalább hetenként kétszer méltányos lenne a járat indítása.

„Télen mintha kísértetek járnának a sötét és barátságtalan utcán.” A TITÁSZ nem fogadta el a bírálatot, — és alapvetően neki van igaza. A közvilágítás hibáit a tanácsi kirendeltségen kell jelenteni. Az áramszolgáltató vállalat szakemberei csak a bejelentések alapján intézkedhetnek. Egyébként hetenként kétszer megjelennek a községben. Akinek az utcájában elromlik a lámpa, ezért vegye a fáradtságot, és jelentse a tanácsi kirendeltségen.

Ne mindent a tanácstól

A falugyűlésen elhangzottakból persze jócskán tartozik a tanácsi szervekre is. Nézzünk néhányat ezek közül:

„Miért nem segíti elő a tanács. hogy kisiparosok tele- pedhesenek le?” A tanács könnyen elintézhetné azzal, hogy kiket kellene segíteni, hiszen hiány van női fodrászból, autó- és tévészerelőből, — megannyi szakemberből. És hozzátehetné: miből, hogyan segítsen, hiszen pénzügyi lehetőségei korlátozottak. Ehelyett inkább a lehetőségeket kutatja. Az idén

például bontott anyagból, társadalmi munkára számítva egy női fodrászüzletet építenek. Egyébként a lakosság könnnyeben segíthetne önmagán. Magánkézben vannak olyan épületrészek, amelyek alkalmasak lennének szolgáltató részlegek elhelyezésére, de tulajdonosaik nem adják bérbe. A tanács kezdeményezésére a Patyolat Vállalat 1982-től Tiszaugot is bevonja a hálózatába.

„A Rákóczi úton fejezzék be a megkezdett útkövezést.” A tizenkét fős helyi tanácstagi csoport ehelyett a Szabadság út kövezése mellett foglalt állást.

„Esőzés után nyakig ér a sár a Rákóczi út másik részén, mert ott a lakosság — kényelmi okokból — »kijelölt-» magának egy közbenső lankát szeméttelepnek.” 1981 első félévében a tanács a szakhatósági szervek (KÖJÁL, földhivatal) bevonásával Csépán, Tiszasáson és Tiszaugon kijelöli a szeméttelepek helyét. Azután szigorúan - eljár a „kóbor szeméttelepek alapítói” ellen.

A tsz segítségével

„A Temető útnál járda már van, de vagy 300 méteres szakaszon ki kellene salakkal képezni az autós utat is,” A vb-titkár szerint azt az utat jórészt a termelőszövetkezet gépei használják. Rendben- tartásához ezért a téesz segítségét kérik.

„Megnyugtatóan meg kellene oldani a vízellátást. Mi van a vízműtársulással, ami Csépán olyan jól sikerült?” Közismert, hogy ez nemcsak jó szándék, hanem anyagiak kérdése is. Vízműtársulat ki*- alakítására ebben az ötéves tervben — a vb-titkártól nyert értesüléseink szerint — nem lesz mód. A megyei tanács hatékony támogatásával most készültek azonban el egy — a tiszaugi szociális otthon ellátásra hivatott — kút fúrásával. Ha erre a kútra a település egyik körzetének vízhálózatát rákötik, jelentősen javulna a vízellátás.

Simon Béla

Termálvíz

1300

méteren

A tiszafüredi Nagyközségi Tanács terveiben egyebek között szerepel a strandfürdő bővítése is. A strandot meleg vízzel ellátó kút hozama azonban csak a jelenlegi igényeket tudja kielégíteni, így szükségessé vált egy újabb termálkút fúrása. A munkával a debreceni Vízkutató és Fúró yál- lalatot bízták meg. akik májusra ígérték az új kút elkészítését. Szakembereik a strandfürdő melletti KRESZ-park- ban kezdték el a munkálatokat, amelyekről felvételeink készültek.

Nyugdíjasok, kismamák, diákok

Gondviselői a karcagi öregeknek

Április 29—május 2

Diáknapok

Egerben

Egerben az idén április 29 és május 2. között rendezik meg a Gárdonyi Géza diáknapokat. A történelmi városban hagyományosan ismétlődő országos fesztiválra Nóg- rád, Pest, Szolnok és Heves megyéből, valamint Budapestről várják a középiskolák diákjait.

Az egri diákfesztivál programjában politikai nagygyűlések, tapasztalátcserék, művészeti bemutatók, sportrendezvények szerepelnek. A résztvevők Eger irodalmi és történelmi hagyományaival, értékes műemlékeivel, s Gárdonyi Géza irodalmi hagyatékával ismerkedhetnek majd.

A fesztivál alkalmával kerül sor a KISZ-vezetők tanácskozására is, amelynek a legfontosabb témája a köz- művelődés lesz. Föltérképezik a középiskolák élő diák- hagyományait is.

A Vöröskereszt megyei családvédelmi bizottságának nemrégiben Karcagon megtartott kibővített ülésén a járási és városi családvédelmi felelősök és a meghívott titkárok a karcagi öregek életébe pillanthattak be. A város lakóinak 20 százaléka nyugdíjas, közülük 2475-en hetven évesnél is idősebbek. A két szociális otthonban 205 rászorultról gondoskodnak, az öregek napközijét húszán látogatják rendszeresen, eltartási szerződéssel 147 egyedül élő öreg tálált gondviselőre, és rajtuk kívül saját otthonában 70—75 rászorultat lát el, ápol, segít két hivatásos szociális gondozó irányításával 30—32 társadalmi gondozó.

Vannak köztük 65—70 évesek is, akik már a negyvenes, ötvenes években vöröskeresztes aktívák voltak, s még jól bírják magukat, szívesen segítenek elesettebb kortársaikon, és nekik is jól jön a tiszteletdíj, amit a gondozásért kapnak. És vannak szép számmal gyesen levő fiatal anyák, többnyire a városi kórház ápolónői, akik még arra is vállalkoztak többek között, hogy a cukorbetegeknek beadják az inzulin injekciót. Több munkahely „fiatal” nyugdíjasai támogatják vállalatuk gondozásra szoruló öregeit. Nekik is fontos, hogy hasznos elfoglaltaságot találtak, hogy szükség van rájuk, tartalmas életet élhetnek.

És még nem számoltuk össze a gimnazista lányokat, úttörőket, akik szintén ott sorakoznak az idősek patronálói között, mert az iskola és a család, az öregek megértésére — a nagyszülők, dédszülők tiszteletére, nagyobb megbecsülésére — nevelte őket.

UKRÁN LÁNYBÓL MAGYAR FELESÉG

Kunhegyesen találtak otthonra

E

z a történet olyan, akár egy népmese, amelyik így kezdődik: hol volt, hol nem volt. talán a hetedhétországon is túl, volt Ukrajnában egy picike falu. Ügy hívták: Szim- jonovka. Ott született 1892- ben, a cári rendszer esztendeiben, egy koldusszegény muzsik lányaként a gyönyörű, kék szemű Jurimenna Násztya. Iskolába nem járt, nem tellett erre a szülőknek, mégis megtanult olvasni. Otthon, a régi bibliából. A libákat őrizve arról ábrándozott: milyen nagy a világ, és mennyi csodát, hányféle népet. nemzetet éltet az anyaföld!

Ekkor még mitsem sejtett arról, hogy a sors szeszélye miatt húszegynéhány év múlva délceg, barna hajú, kac'kiás magyar férje lesz.

Mint ahogy a faluhoz kétezer kilométerre élő tiszabői Bari Mihály sem gyanította, hogy élete párját valahol a nagy ukrán puszta déli részén találja meg.

— Húszéves voltam — emlékszik vissza Mihály bácsi —. amikor kitört az első világháború. Féltem tőle. hiszen nekünk, földteleneknek az életünkön kívül egyebünk

se volt. Amikor elbúcsúztam a szüleimtől, mindhárman sírva fakadtunk. Érzem fiam, könnyezett ‘az anyám, nem látlák többé. Dehogynem édes, vigasztaltam, nem csinálták meg azt a puskagolyót, amelyik az én bőröm alá fér! Nem is gyanítottam, mennyire igazat mondtunk mindketten: én sérthetetle- nül visszatérek, de ők már akkor az akácosban pihennek.

Mihály bácsi egy év front- szolgálat után 1915-ben hadifogságba esett. Néhány hónapra Szibériába vitték erdőt irtani, majd onnan Poltavá- ba került gazdag parasztokhoz dolgozni. Hadifogoly volt. de vasárnaponként bemehetett a városba: egy-egy rövid sétára, pár órás néz- gelődésre. Abban a városban szolgált a szép lánnyá serdült Násztya, aki egy helybeli öregasszony mindenes cselédjeként kereste a kenyerét. Egyszer, véletlenül 1917-ben találkoztak az úton. és ahogy mondják: szerelem lett az első látásra.

— Akár a templom egere, annyi volt a vagyonunk — magyarázza, bájos, oroszos akcentussal a ma már kilencvenéves, ősz hajú Násztya néni. — Sétáltunk, moziban is voltunk, és rá egy évre összeházasodtunk, Mihály jól tudott oroszul, ezen a nyelven társalogtunk. A férjem a házassággal szabad ember lett, így elutaztunk édesapámhoz Zamjankába. Az uram suszterként dolgozott. én meg a gazdagokhoz jártam pár kopekért takarítani. Nehéz esztendők jöttek ránk, a polgárháború évei, majd éhínség pusztított. A mi falunk nynlcszáz lakója közül is háromszáz éhen halt.

Azon a környéken a helyzet, csak 1923-ban rendeződött. Végleg elmenekültek a földbirtokosok, velük együtt a fehérgárdisták.

Földet kaptak ők is, mint a többi nincstelen, majd beléptek a termelőszövetkezetbe. Mihály bácsi halász lett, Násztya néni gyalogmunkás. Ha apránként is, évről évre gyarapodtak, több került a takarékba.

— Egyre kínzóéban csigá- zott a honvágy, milyen világ lehet otthon, hogy élnek a szüleim, mert levelet írtam én nem is egyet, de választ soha nem kaptam. Rábeszéltem a hosszú útra az asz- szonyt, és 1934 őszén útnak eredtünk Magyarországra, Kunhegyesre! Hoztunk szépen rubelt is, nem is keveset, de a határnál az összesét elvették tőlünk, és egy krajcárt se kaptunk érte. Annyink maradt, amit magunkon viseltünk. Itthon édesanyámék már nem éltek, belepusztultak a várakozásba. Tizenöt óta harminc levelet ,írtam, de egyet, lse kézbesítettek a címükre, valamennyi a községházán maradt. Megérkezésünk után egy héttel nyomta a főjegyző a kezembe az összesét.

Cudar időszak szakadt rájuk. Násztya néni csak oroszul. értett, munkaalkalom nem akadt, ráadásul egy ideig figyelték őket, mint ..vörös kémeket”. Pedig nem politizáltak, élték a köznapi emberek életét. Végre Mihály bácsi Tomajmonosto- rán lett suszter, a felesége pedig a szomszédoktól apránként megtanulta a csipkeverést, otthon a ház körül pedig jószágot tartott.

— Olvasni ma is csak oroszul tudok, de a beszédet megértem. Tíz esztendeje látogattunk megint vissza, és nem ismertünk az urammal a falunkra. Akkor a földön jutott alvóhely számunkra, most mindegyik testvéremnek modern szobabútora, re- k aulája van. Akkor mécsessel világítottunk, ma villanyfény hull a járdákra is. Valamennyi testvéremnek saját háza, jó nyugdíja, a ház körül temérdek aprójószága akad. Marasztaltak, ne menjünk vissza, lesz hely nekünk is, tágasak a falusi házak. Jólesett a tartózkodás, de csak úgy döntöttem, hogy az én hazám már ott van, ahol az uramé. így húsz nap után visszatértünk Kunhegyesre. Azóta levelezünk. Rohannak az évek, nem tudom mennyi maradt még nekem, belefér-e egy utolsó út?

Noha Násztya néniéknek sohasem született gyerekük, nem maradtak egyedül. Úttörők jártak el hozzájuk takarítani, bevásárolni, vizet hordani, fát vágni. Ma egyik fiatal szomszédjuk a gondozójuk: ő főz, takarít rájuk, ő tartja rendbe, a lakást. Mihály bácsi hetek óta az ágyat nyomja, Násztya néni a korához képest jól bírja magát. Hallgatja a rádió orosz nyelvű műsorait, silabizálja a ciríllbetűs újságokat, ápolja élete jóban rosszban kitartó hű társát. A hajdani ukrán lány, és az egykori magyar hadifogoly életútja akár a mesében holtomiglan- holtodiglan elválaszthatatlanul összefonódott.

D. Szabó Miklós