Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-22 / 69. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1981. MÁRCIUS 22. Évtizedek riadókészültségben Az életben vannak tragi­komikus helyzetek. Dr. Be- sze Pál cukorgyári orvos is említ egyet: — Már Pest-közeiben szól­tak az ágyúk, amikor elvé­geztem az egyetemet. A nagy zűrzavar előtti utolsó percek voltak azok. A professzorom már be se jött az egyetemre, úgy kellett kivinni hozzá Hűvösvölgybe aláíratni a diplomát. Nem sokkal utána a budai tízes hadikórházba kerültem. Sok volt a beteg, és valaki kitalálta, hogy mi­sét kell rendezni a kórte­remben. Alig, hogy nekiké­szülődött a pap, egy akna becsapott a kórterem sarká­ba. Amikor a por elült, szemrevételeztük egymást. Mindenki épségben megvolt, lehetett volna folytatni a misét, de a pap közben kere­ket oldott. Százával hordták az ostrom sebesültjeit, és soha nem fo­gyott el a sor. — Se villany, se víz nem volt, pincében, gyertyafény­nél végeztük a műtéteket. Sokszor kilátástalannak lát­ta munkáját az ember, hi­szen a sterilitás minimális követelményeit se tudtuk be­tartani. Csak a halállal, a nyomorúsággal, a kétségbe­eséssel találkoztunk. A ha­lottak úgy feküdtek egymás tetején, mint a prizmába ra­kott répa. Az egésznapi munka után szívesen vállal­tunk éjszakai ügyeletet is, mert annak a díja három szelet, olajban sült katona­kenyér volt. Az pedig felbecsülhetetlen értéket jelentett azokban a napokban. 1945. februárjának elején a szovjetek kezére került a kórház. — Akkor már könnyebben voltunk, mert tőlük kaptunk gyógyszereket,, és az ápoló­nőik is segítettek. Amikor már volt villany, víz és gyógyszer, akkor orvosnak érezhette magát az ember, nem kellett kilátástalanul, kétségbesetten vergődnie. És azt mondani sem kell, hogy rendkívül felemelő érzés egy orvos számára, ha meg tud­ja menteni valakinek az éle­tét. Budáról a ceglédi hadi­fogolykórházba, onnan meg a jászladányi szülői ház kö­zelébe, a szolnoki kórházba vezetett dr. Besze Pál útja. Nem a véletlen vezérelte, korábban szigorló orvosként dolgozott ott. A sebészetre került, és ott volt 1947-ig. — Közben üzemorvosi te­endőket is elláttam, — főleg a Szolnoki Cukorgyárnál. Az orvosi ellátásért melaszt és sárgacukrot adott a gyár. Ezeket a termékeket Pestre vittük, és kötszerért, gyógy­szerért cseréltük. Az infláció évei voltak ezek, az orvosok keresetének sem volt értéke. — Nagyon kellett igyekez­nünk, ha a fizetésünkért egy körömreszelőt akartunk vá­sárolni, mert másnap már arra sem futotta. Még sze­rencse, hogy néhány bete­günk tojással kedveskedett. Azt főztük borban, azon él­tünk. Aztán kiegyensúlyozottabb és boldogabb évek köszöntöt­tek rá. Megnősült, Jászszent- andrásra került. 1949-ben tért vissza Szolnokra. Akkor épült fel a cukorgyári üzemorvosi rendelő. A régi ismeretség és megbecsülés alapján esett rá a választás. Azóta is ott dolgozik, azzal a különbséggel, hogy most már nemcsak a gyári dolgo­zók, hanem az üzem kör­nyékén élők egészségére is ő ügyel. Többnyire azok is a cukorgyárhoz kötődnek. így aztán nem csoda, ha bete­geit — jó részüket már szü­letésüktől fogva •— szemé­lyesen ismeri, legtöbbjüknek családi életét is. — A hosszabb ismeretség növeli az orvos iránti bi­zalmat. Jobban kitárulkozik előtte a beteg. A családi és munkakörülményi ismeretek birtokában az üzemorvos könnyebben tud tanácsot adni. Én még azt is tudom, hogy ki milyen tiszta ruhá­ban szokott dolgozni, hasz­nálja-e a védőfelszerelést vagy a védőkenőcsöt. Az ilyesmit csak az üzemorvos tudhatja, hiszen ő naponta láthatja a betegeit. A kör­zeti orvos nem rendelkezhet ilyen ismeretekkel. Dr. Besze Pál 1949-től kezdve visel tanácstagi tiszt­séget. 1952-től a legutóbbi tanácsválasztásig a városi tanács végrehajtó bizottsá­gának is tagja volt. A ja­vaslattételekkel és a dönté­sekben való részvétellel ő is tevékeny formálója volt a megyeszékhely fejlődésének. Gondoljuk csak meg: ennyi idő alatt csupán a Tiszamen- ti Vegyiművekben tízegyné­hány gyár épült. Valameny- nyi lakótelepünk az új Tisza- híd, a vasútállomás és meg­annyi létesítmény születé­se ezekhez az évtizedekhez kötődik. Dr. Besze Pált talán kimondatlanul is a háborús évek emléke serkentette az építőmunka segítésére. — Ha az ember magáénak érzi a várost, tenni is tud érte. Én mindig szerettem Szolnokot. Lehet, hogyha valaki egy világvárosból ér­kezik ide, szegényesnek, ki­csinek találja a megyeszék­helyet, — de aki ismerte a régi Szolnokot, az tudja ér­tékelni a fejlődést. Dr. Besze Pál lánya szin­tén orvos, fia pedig fogtech­nikus. Ügy látszik, családi hagyománnyá válik náluk az emberek egészségének védel­me. Felesége meghalt. Nyolc­vanhat éves édesanyjával él együtt. Van két unokája. Amikor rájuk terelődik a szó, derű önti el az arcát! — Minden vasárnap meg­van a program... Talán a legszebb program, ami egy nagyapa számára adódhat. És szívbéli meg­nyugvás, kikapcsolódás is egy olyan ember számára, akinek évtizedei mindig a másokért való riadókészült­ségben teltek el. Simon Béla RÉZKARC, AKVARELL, POSZTER KERETEK KÖZÖTT A keret elhatárol, lezár. Ám van még egy tulajdon­sága: amit körbefog, azt egyúttal ki is emeli környe­zetéből. Tudja ezt mindenki, aki valaha képet akasztott a szobája falára, és tetszéssel nézte, hogy az ízlése szerint szép kép hogyan érvényesül — nem utolsósorban a keret jóvoltából. S mert csaknem nyolcvanezren lakják Szolnokot, s mert bizonyára nincs lakószoba, amelyben ne függne néhány kép, szükség van képkeretező meste­rekre is. Az Építő-, Javító- és Szolgáltató Vállalat ille­tékes ebben az ügyben, pontosabban annak a Sallai utcában működő részlege. Mit mond erről a részleg ve­zetője, Kovács Mihály? — Valóban nagy szükség van a képkeretező szakem­berekre — kezdi válaszát a részlegvezető. — Sajnos, ne­künk sincs belőle elegendő: hónapok óta keresünk pél­dául üvegezőket, eredmény­telenül. — Nagy talán a konkuren­cia? — Néha azt mondom: bár lenne nagyobb! Két kisipa­rosról- tudok, aki Szolnokon még vállal képkeretezést. De másban látom a bajok gyö­kerét: megcsappant a tekin­télye ennek a szakmának js. Képkeretező — ez nem hang­zik valami sikkesen manap­ság. — Hány embert foglalkoz­tatnak? ' — Jelenleg nyolcán va­gyunk. A létszám nagyobbik hányada az intézmények és a háztartások igényeit elégí­tik ki: ők üvegezik az ajtó­kat, az ablakokat, de hozzá­juk tartozik a keretek be- üvegézése is. A kereteket pe­dig az egyik nődolgozónk ké­szíti, aki remekül- érti a dol­gát. Nem csoda, hisz édes­apja — mint kisiparos — hat­van évig űzte ezt a foglalko­zást. — Mekkora a forgalmuk? — Ezt már Krejcséri-k Ká- rolynétól, az ügyes kezű ke­retkészítőtől kérdezem. — A múlt hónapban leg­alább kétszáz keretet készí­tettem — válaszolja — Ez ugyan több az átlagosnál, de nem sokkal. — Milyen anyagokkal dol­gozik? — Az értékes olajfestmé­nyek általában gipszminták­kal díszítdtt, hronzarannyal bevont keretet kapnak. A rézkarcokat és az akvarelle- ket egyszerű, natúr színű lé­cekkel övezzük, bár olykor — a megrendelő kívánságá­ra — ezeket átszínezzük' bar­nára vagy feketére, ahogy az alkotás szín összetétele meg­kívánja Körülbelül harminc új, ke­ret övezte kép sorakozik út- rakészen a polcokon. — Olajfestményt egyet ta­lál közöttük — segít a tájé­kozódásban Krejcsérikné. — Azt a keveset, ami,t hoznak, igyekszünk gyorsan bekere­tezni, s visszaadni a gazdá­jának, mert a tulajdonosaik­hoz hasonlóan mi is félt­jük őket. Híres, régi festők alkotásairól készült repro­dukciót viszont négyet vagy ötöt is mutathatok. A készlet nagyobbik felét azonban oklevelek és fény­képek teszik ki, fehérben-fe- ketében, színesben és olykor bizony színezettben, is. Nagyon távolra vezetne annak kutatása, hogy hol kell keresnünk az ízlésbeli elma­radottság, a silányat szép­nek érző, hamis ízlés gyöke­reit S ugyancsak lehangoló volna az így elénk táruló kép, ha- az ízlés „frontját” nem tartanák makacsul a rézkar­cok. a linómetszetek. Továb­bá, ha nem terjednének örven­detes gyorsasággal a régi nagv mesterek műveiről ké­szített. jó minőségű repro­dukciók. De szerencsére ter­jednek. s ez — különösen ha a 15—20 évvel ezelőtti giccs- áradatra gondolunk — már valami. — káposztás — A pofon anatómiája „Kedves Szülők! Tudatom, hogy gyermekük magatartá­sa erősen kifogásolható. Az órán rendetlen, a szünetekben pofozkodik. Kérem, fegyelmezzék!” A részlet, — egy iskolai üzenőfüzetből, — nem szól arról, hogy miként fegyelmezzék a szülők a rendetlen, pofozkodó gyereküket. Sejthető, hogy a tanárnő pedagógiai módszerei valószínűleg csődöt mondtak, a szép szó, a példamutatás nem segített. Hatékonyabb eszkö­zökre van szükség a szülők nevelési kelléktárából. ízlések és ... A pofont alighanem az el­ső szavak között tanulja meg a kisgyerek. S nemcsak a szót, hanem a fogalmat is, mint az akarat érvényesí­tésének egy lehetséges for­máját. A szókapcsolat: po­fon vág, pofon üt eredendő­en az arcul csapást jelentet­te. Előbbi formájában in­kább népies megfogalmazás, a művelt köznyelv finomab­ban fejezte ki ugyanezt, kü­lönbséget téve emberi és ál­lati testrészek között. Hiszen köztudott az állatok szájkö­rüli részét nevezi pofának a biológia. A durva megfo­galmazás ellenére is a nép­nyelv érzékletesebben fejezi ki a dolog lényegét, árul­kodik a cselekvés nem em­berhez illő voltáról, s azzal, hogy „vág” valamiféle mély­ségre is utal. A tágabb ér­telmezés alapján, ami lélek­be vág azt is pofonnak ne­vezzük noha a valóságban nem az arcon csattan eí. Ta­lán éppen ezért maradan­dóbb, klnzóbb, évek múltán is kellemetlen gondolni rá. Általában nem szívesen be­szélnek róla, szégyenük aki­ket, valamilyen valós vagy vélt méltánytalanság, arcul csapás ért. S mintha elszaporodtak volna az egymásnak adott pofonok! Pofonról beszél az elhagyott feleség, kedves, a pályán sikertelen ember, az egyetemen lemorzsolódott, vagy fel sem vett fiatal, a munkahelyen mellőzött szak­ember, a gyerekében csaló­dott szülő. Vagy talán csak érzékenyebbek lettünk? A pofonok megítélése erő­sen szubjektív, van aki már azt is megérzi, majd belefá­sul, ami másnak fel sem tű­nik. ízlések és pofonok — a közmondás szerint is külön­böznek. Mi több, van akire ösztönzően hat* — ezt neve­zik „szeretetből” adott po­fonnak — másokat vissza­vet, befelé fordít. „Pofon“ ötszázért Az iskolából a felszaba- duluás után kitiltatott a po­fozkodás, a testi fenyítés. Ami a tanár—diák viszony­ban többnyire érvényesül is. Egy végső érvként „meggyő­zésként” elcsattanó pofon szinte országos visszhangot vált ki, már-már bekerül a pedagógia történetébe, a hí­res makarenkói mellé. A pofon nyomában — amely egy általános iskolai kollégiumban nem csattant ugyan — egy takaros tanya ajtaján kopogtatunk. Az anya még most is megalá- zottnak érzi magát a fiátért sérelem miatt. Mintha Nyi­las Misiről beszélne: — Egy hétvégén vörösre sírt szemekkel jött haza a gyerek. Azt hittem rossz je­gyet kapott, hiszen amúgy jó tanuló. Szeretnénk is, ha majd továbbtanulna. Egyre csak azt hajtogatta „Én nem loptam el a pénzt!” Milyen pénzt? — nézek az uramra, az meg énrám értetlenül. „Hát a tanár néniét” — zo­kogja. Nem vagyunk gaz­dagok, be kell osztani min­den forintot, itt van még a két kisebb gyerek is. De, hogy az én fiam lopott vol­na? Nem, ezt nem tudtam akkor sem elhinni. Pedig minden ellene szólt, akárcsak egy jó krimiben. A táskájában megtalálták a „corpus delictit”, a tanárnő ötszáz forintját. A gyerek azt hebegte az igazgatónak, hogy nem tudja, hogy került oda. Aztán később minden kiderült, egy társa tette a fiú táskájába... „Játékból”. Majdnem egy év telt el az eset óta. A tanárnő már nincs a kollégiumban. Senki- sem beszélt az ügyrők Ügy tűnik feledésbe merült. Ä harmadik osztályos kisdiák most is jól tanul, csak visz- szahúzódóbb lett. Ha játsza­nak az udvaron, ő félreáll, az órán a táskájában matat, mintha keresne valamit. Édesanyja szavunkat veszi, hogy nem beszélünk fiával a pénzről. — Talán majd elfelejti — bizakodik. Valószínűleg sohasem fe­lejti el, hogy ártatlanul meghurcolták a felnőttek. S ki tudja, milyen irányban fejlődik, alakul majd a személyisége? A gyerekekkel történt igazságtalanságban mindig nagyobb a kockázat, súlyosabb lehet a következ­mény. Irodalomban, színházban Az „eltévedt” pofonról — többek között — Ady is írt egy novellát. A rövid történet Szabó Gyuri, a nincstelen halászlegény mo­nológjából kerekedik ki. Hő­sünk naphosszat lesi a vizet várva a szerencsét. De még a hal is elkerüli Gyuri hálóját,, hiszen elhagyta őt Zsuzsika is, szolgálónak állt Pesten „urak kedvesének, kapca­rongyának”. Nem jön az már vissza többet sose őhozzá. Emigy perlekedik magában a világgal mikor megmozdul a háló. Húzza Gyuri hétrét görnyedve a zsákmányt, de legszívesebben visszalökné, mikor meglátja a hálóban egy fiatal lány holttestét. Beszél hozzá, szitkozódik, átkozza Zsuzsikát, a kényes úrfikat, s tehetetlen dühében jókorát üt a hulla arcára. A pofon valódi vagy átvitt értelemben gyakori szereplő az irodalomban. Elindíthat konfliktusokat, látszólag megoldhat sérelmeket — s ilyenformán találkozhatunk vele a színházban, filmvász­non. Gyerekkorom nagy színhá­zi csalódása volt, amikor nem jelentek meg az el- agyabugyált Döbrögi testén a kék-lila hurkák, pedig csak úgy csattogott mikor az általunk is buzdított Matyi ütötte-verte. A színház az nem is igazi — morfondíroz­tam — mert, hogy lehet az ha valakit megvernek, s mégsincs rajta nyoma. Csak később hallottam a kulissza- titokról, hogy a színházi po­fon tulajdonképpen csak „kellék” imitáció, valójában nem a színész arcán csattan. Nem így az élet színpadán. „Lenyelt“ sérelmek A középkorú, mindig ele­gáns asszony időnként sötét szemüveget hord. A munka­társai ilyenkor összesúgnak mögötte: „biztosan megint monoklit kapott a szeme alá”. — Tudja, az ura féltékeny rá, ha meglátja valakivel beszélgetni, akkor se szó, se beszéd be a kocsmába, s mikor hazamegy „ítéletet hirdet” — játssza a jól ér- tesültet a kolléganője. — Mondtuk már Marikának, hogy hagyja ott, talál ő ma­gának rendes férjet. Marikának eszébe sem jut, hogy másikat keressen: — Mi lesz a gyerekekkel akkor, mégis csak az édes­apjuk. Meg nem rossz em­ber, ha nem iszik. Hány meg hány pofont „nyelnek” le „a gyerekek kedvéért” egymástól a há­zastársak? Kisebb-nagyobb sérelmek miatt keserítik egymás életét, s arra talán nem is gondolnak, hogy a könnyedén szakított a mun­kaadójával. — Az egyetem elvégzése után ez volt az első munka­helyem. Rendesen dolgoz­tam, szinte makulátlan ira­tokat, szerződéseket adtam ki a kezemből. Nem mondom dicséretet kaptam eleget, s amikor lehetett, anyagi juttatásokat is. Jól éreztem magam, éreztem, hogy be­csülnek, bíznak bennem, minden „rázós” ügyet én kaptam meg. S aztán egy­szer csak az egyik előadó — aki akkor járt az egyetem levelező tagozatára — lett a csoportvezető. Mintha fejbe kólintották volna... Napokig gondolkodtam a dolgon, ér­veltem, vitatkoztam magam­ban; jó, a diploma nem min­den — az enyém mellesleg cum laude minősítésű —, de minden nehéz feladat to­vábbra is az enyém, a mun­kámmal változatlanul nem lehetnek elégedetlenek. Ak­kor miért helyezték fölém? Miért nem neveztek ki en­gem? Ügy adódott, hogy fe­hér asztalnál beszélgethet­tem problémámról — vagy inkább azt hiszem jogos sé­relmemről — az osztályve­zetővel is. „Ne légy ilyen kicsinyes!” — veregette a vállam. • — „Mi számítunk rád, de nincs még elég ta­pasztalatod a gyakorlati munkában, nem nevezhet­tünk ki. Majd eljön annak is az ideje”. Másnap fölmond­tám. — És a második munka- hély? — Ide csoportvezetőnek jöttem. Itt úgy látszik elég volt a kétéves gyakorlat. — Az osztályvezető ajtaján kopogtattam. — Mindössze pár hetes a kinevezésem, örültem neki, s kicsit annak is — bár nem szeretném, ha kárörvendő- nek tartanónajk, — hogy va­lamiféle elégtételt kaptam az első munkahelyem . állást' hirdet. A volt csoportveze­tőm, miután megszerezte a diplomáját, állást változta­tott. Ne dobj vissza kővel Ha valakit megillet a „lámpás” jelző akkor őt jog­gal nevezheti így a faluja. A nyugdíjas tanító mintha csak most kezdené a pályát, tele lendülettel. Ügy mond­ják, ő- „tartja össze” a kó­rust, a honismereti szakkör­be meg szinte „belebolondí- totta” az embereket. Min­denütt ott van, ahol tovább­adhat még valamit egy élet- nyi tapasztalataiból, sokrétű tudásából. Amolyan „má­gusféle”, aki mindenre tud gyógyszert, — jellemzi az is­kola igazgatója. A szeretet, a bizalom min­dennap odaküld hozzá va­lakit most is, ügyes-bajos dolgaival. Minden cselekede­tén érződik, nagyon szereti az embereket — Sose kapott „pofont?” — Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ezt „meg­úszná” — véli. — Az én éle­tem is egyszer fenn, egyszer lenn volt. Bántottak, —most is úgy érzem, hogy igazság­talanul — de sose ütöttem vissza. A becsület, a szere­tet, a szép szó fontosabb volt a sérelmek megtorlásá­nál. Az élet legfontosabb igazságait úgysem a pofonok döntik el. Tál! Gizella

Next

/
Oldalképek
Tartalom