Szolnok Megyei Néplap, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-01 / 27. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1981. FEBRUÁR 1. Az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság két jégtörő hajója a folyó szegedi szakaszán „szabdalja" a jégtömböket, bontja a folyó páncélját 1 Arcképvázlat I A SZÉNHORDÁSTÓL A DISSZERTÁCIÓIG — Emlékszel? Olyan magas volt a Duna, hogy a hajókra felfelé kellett nézni. Félelmetes látvány volt. A váci partmenti házak padlásterének magasságában, a gát tetejét feszegetve tetőzött a folyó A szolnoki „vizesek” közül odavezényeltek néhányat. A kért létszám háromszorosa indult útnak. Sokan szabadságuk terhére, önként mentek. Ebbe a csoportba tartozott Stiegler Károly, a Szolnok megyei AGROKER Vállalat igazgatója. Persze akkor még nem volt az. Nyurga kamasz volt, olyan két méteres égimeszelő, ha jól emlékszem, frissen szerzett szakmunkás-bizonyítvány- nyal. Szombat reggeltől hétfő hajnalig talpon voltak a szolnokiak. Stiegler Karcsi a „felnőtteket” is próbára tévőén dolgozott, verte a szádfalat, rakta a homokot. Így maradt meg emlékezetemben. Azóta 27 év telt el. Nézem „megemberesedett” termetét, puritán egyszerűséggel berendezett irodáját. Az asztalon friss szegfűcsokor. — Kollégáim köszöntötttek. Ma van a névnapom, azért van ennyi virág. Máskor is szokott lenni különben, és nemcsak azért, mert szeretem, hanem egy kicsit jelképként is. Azt fejezi ki, hogy .vállalatunk a mezőgazdaság szolgálatára hivatott. Tiszaföldvári Családból származik, dédapjáig visz- szamenően gépészek, falusi lakatosok voltak az elődei. És milyen mesterek! Nagyapja például maga járóvá alakított át egy öreg stabil gőzgépet. A családi hagyományt ápolják az utódok. Stiegler Károly öccse gépészeti csoportvezető a tiszaföldvári Lenin Tsz-ben, Ká- rolynak is ez a szakma adja élete értelmét. — Amikor megalakult a ktsz, felhagytam a téglagyári szénhordással, és ipari tanuló lettem. Géplakatosként szabadultam. Kiváló tanuló volt, ezért társainál korábban kapta meg a szakmunkás-bizonyítványát. Technikai minimumok letételével motorszerelő és hegesztő szakmát is szerzett Akkoriban hódított teret a rizstermesztés. A Palotáson, Kisújszálláson és Karcagon DT-traktorokkal építő „vizeseknél” dolgozott. — Hihetetlen akarattal, lelkesedéssel munkálkodó emberek közé kerültem Még karácsonykor is társadalmi munkában hordtuk a téglát. Sosem néztük a munkaidő végét. Félig még kamasz voltam, néha féltem is, amikor éifél tájban gyalog mentem Kisújszállásra a karcagi határból. Körzeti szerelőből (fiatal kora miatt külön miniszteri engedéllyel területi főgépész lett a szakiskola elvégzése után két évre. Ügy látszik, a páros évek szerencsét hoznak számára. Másodéves katona korában műhelyparancsnoki beosztásba került. „A műhely élő lelkiismerete” — írta róla a Néphadsereg című lap. Amikor a MEVIÉP a vízügyi igazgatósághoz került, főművezető lett. Időközben fejlődésnek indultak a termelőszövetkezetek. — Részt vettem a szervezésben, és nagyon hittem a termelőszövetkezetekben. Ezért vállaltam el a héki Táncsics Tsz gépészete alapjainak lerakását. Később ezért kerültem az újszászi téeszbe. Munkája mellett elvégezte a gépészeti technikumot és beiratkozott a Gödöllői Agrártudományi Egyetem gépészeti karának levelező tagozatára. Akkor hívták az AGROKER-hez. — őszintén szólva azt hittem, itt majd több idő lesz a tanulásra. A vége az lett, hogy konzultációk idején a napi foglalkozások után rohanhattam haza, intézni a vállalat dolgait. Negyvenéves korában kapta meg a gépészmérnöki diplomát, — tavaly pedig műszaki doktorrá avatták. — Nagy akaraterőd lehet ... — Nemcsak akarat kérdése ez. Az én nemzedékemnek testközelében éltek a példaképei, akikre a becsület, a tiszta kéz, az adott szó értéke és a munka határtalan szeretete volt a jellemző. Az öreg Csotó Pista bácsi például, a héki Táncsics Tsz volt elnöke, aki egyszer — éjfélkor abbahagyva a munkát — hazafelé menet megkérdezte tőlem: „Nem lesz túl későn, ha fél háromkor bekopogok érted?” Ilyen örökkön élő emberek között éltem. Nem csoda, hogy az ifjúsági mozgalomból is kivette a részét. Közel tíz évig a KISZ járási bizottságának volt a tagja. Megkapta a KISZ Érdemérmet is. Úgyszólván minden beosztásban ő volt sorstársai között a legfiatalabb. Most, negyvennégy évesen is a tröszt legfiatalabb vállalati igazgatója. Van enneksok jó oldala, meg kevésbé jó is. Kitüntetések osztásánál például megeshet, hogy azt mondják: ez fiatal, ez még ráér. Amióta a szolnoki AG- ROKER-nél van, kétszer lett kiváló a vállalatuk, és egyszer miniszteri dicsérő oklevelet is kapott. Forgalmuk tavaly megközelítette a két és fél milliárd forintot. — Nem szeretünk mi másodikok, meg harmadikok lenni... — Él benned a becsvágy? — Annyira ismerni a szakmát, amennyire Magyarországon' lehet. Ennyi becsvágy él bennem. Ma már nem egyedi gépekben, hanem komplex géprendszerekben kell gondolkozni. Éppen a napokban olvastam, hogy 1936-ban — azért jegyeztem meg, mert ez á születési évem — a mező- gazdasági vonóerőnek mindössze hat százalékát képviselte a gépi vonóerő, most meg a kilencvenkilencet. Ezért kell tanulni, a korszerű gépeket szakavatottan kezelni. — Megbocsáss, de a te feladatod a kereskedelem. — Ami termelőeszközkereskedelmünk nehéz, de részemre gyönyörű munka. Beszerezzük a legkorszerűbb gépeket, kémiai szereket és anyagokat, élő részesei vagyunk hasznosulásuknak. Nem szeretem a merkantil szellemű kereskedelmet. Munkatársaimtól megkövetelem, hogy apró- cseprő vállalati előnyeinket rendeljük alá a mezőgazda- sági termelés érdekeinek. Kampánymunkák idején például ha szombat éjjel szükséges valami, akkor is kiadjuk. Ezért is mezőgazdaságközpontú a tevékenységünk. Meg azért is, mert a másfél kilowattos teljesítményű erőgéptől a 180 kilo- kilowattos van raktárukon, hazai és külföldi kémiai szerekből pedig a tavalyihoz hasonló jó ellátást tudnak biztosítani. A vevőit jó kiszolgálása érdekében teljesen gépesítették a rakodást. Tizennyolcezer köbméteres alkatrészraktárukat európai színvonalon is legkorszerűbb magasráktározási ^gépekkel és állványokkal szerelték fel. Az alkatrészraktár. egy részének automatizálását is tervbe vették. — Számítógépes kapcsolatunk kialakítása most van folyamatban. Ha meglesz, az anyagbeszerzőknek nem kell az országban össze-vissza szaladgálniuk, perceken belül megtudhatják, mit, hol tárolnak, s mi ideszállítjuk majd a kért alkatrészt. Stiegler Károly „civilben” az Agrártudományi Egyesület gépész szakosztályának megyei elnökhelyettese, a MÁV MTE elnökségi tagja és népi ellenőr. És főként családapa. Feleségével együtt két lány nevélője. — Hát dióhéjban ez az én munkám, az életem. Simon Béla A sokaság fia, _________ a z ismeretlen „Szeretem a sokaság fiát, az ismeretlent” — írja versében Váci Mihály. Az ismeretlent, aki magában horElőadásokon, ankétokon találkoztam vele. Szót kért, magyarázott, érvelt, beszélt szenvedéllyel és hittel és a legtöbbször papír nélkül. Oda kellett figyelni. Az ilyen emberre mondják azt, pedagógusnak született. — Gyermekkorom óta tanár akartam lenni. Csakhogy akkor és nekem ez nem volt olyan elérhető, mint most, bármelyik fiatalnak. Amikor iskolába jártam — még a második világháború előtt — kilencen voltunk testvérek. Ráadásul cigány származású vagyok. — Tehát reálisan nem volt remény... — Józan ésszel gondolkód- va, nem. De azért, mert rögtön nem látom az eredményt, nem szabad bármit is feladni. Nagyon szerettem a tanítónőmet, ő adta nekem a kedvet ehhez a pályához. Kedves volt, segített, szeretett bennünket. Én akkor, az iskolában nemcsak a tudásért igyekeztem annyira, hanem kedvébe is akartam járni a tanítónőmnek. A sók cigánygyerek közül én voltam a legjobb tanuló, ezért mindig kaptam az iskolától új könyveket, sőt karácsonyra ruhát és cipőt is. Továbbtanulni azonban nem tudtam, nem vettek fel a gimnáziumba. — Közbejött a háború... — Igen. A háború többet jelentett a rettegésnél, a szenvedésnél, a nyomornál. Édesanyám meghalt, két testvérem megölték a nyilasok, másik kettő hadifogságba került. A1 háború után Budaipesten dolgoztam, és a jászsági kubikusokból romeltakarító brigádot szerveztem. — Az eredeti cél?. — Néha úgy éreztem, hogy egyre messzebb kerülök tőle, és soha nem fogok taníNőtől nem iillik megkérdezni, hány éves. Nem is kérdezem, csak úgy megállapítom, hogy F. E. orvosnő 32—35 éves lehet. Azért fontolgatom az életkorát, mert a harmadik X-en túl jórészt megállapodtak az emberek. Lakásuk van, családot alapítanak, nemigen változtatnak munkahelyet. Az orvosnőre mindezt nem mondhatom el. Most éppen arra készül, hogy munka- és lakóhelyet változtasson. — Az ember persze igyekszik beilleszkedni egy adott környezetbe, megkapaszkodni valamiben, hiszen nem vándorolhat örökké. De vannak olyan esetek, amikor át kell lépni a szabályokat, a megszokást, és fütyülni a beidegződésekre. Például arra, hogy „ilyen korban” az embernek már legyen egzisztenciája, kialakított környezete. —• És ez nincs? — Van? — kérdez vissza. — Nyolc éve dolgozom. A fizetésem — mindent beleszámítva — 3800 forint havonta. Én nem olyan családból jöttem, ahol a szülők mindent megadnak a kezdéshez. Amim van, azért én dolgoztam. Pillanatnyilag albérletben lakom, havi ezerért, a többi pénz pedig a megélhetésre kell. S mim van? Ruhák, könyvek, magnó, lemezjátszó, csupa személyes holmik.. . A feltétlenül szükségesek. . — Mindig albérletben élt? — Nem. Volt szolgálati szobám — egy ideggyógyintézetben. Egy teljes évig laktam ott, aztán nem bírtam tovább. Amikor odaköltöztem, a helyiség úgy-ahogy be volt rendezve egy rozoga heverővei, néhány székkel, dozza a küzdelmet, az élet gyötrő és felszabadult pillanatait, a kudarcot és a győzelmet. tani. A származásom is sokszor azt a kérdést vetette fel az emberekben: mit akar ez a fiú? Aztán úgy látszott, nem hiábavaló az igyekezet, Egerben beiskoláztak kémia- matematika szakra. Fél évig tanultam csak, a feleségemnek nem tudtak munkát adni. és újra Pestre mentünk. Közben egyre erősödött bennem a vágy, ki akarok szakadni a cigánysorból .Változott a világ, másképp kell és lehet most élni. Erre szerettem volna más cigányokat is rádöbbenteni. De hogyan? A legtöbb közöttük analfabéta volt. Pestre kerülve cigánybrigádokat szerveztem, s nemcsak együtt dolgoztunk, de írni-olvasni is tanítottam őket. — Szülőföld, Pest, Pest és a szülőföld... sokszor megtette ezt az utat oda és visz- sza. S a vargabetűk nemcsak a térképre íródtak, az életébe is... — Igen. Sokat vándoroltam, a szó igazi és átvitt értelmében, amíg megtaláltam a helyem. A tanárképző főiskolára többször jelentkeztem, de nem vettek fel. Közben dolgozni is kellett, eltartani magam és családom. Voltam szállításvezető, normás, bérelszámoló. könyvelő, gondnok. Végül újra itthon képesítés nélküli tanítóként próbáltam szerencsét. És a szerencse valóban mellém szegődött, felvettek a főiskolára is... Teljesült az álom, tanár lett. De a „nem feledheted, bárhová kerülj” tétel, az ő életében is érvényesült. A cigányszármazású lakosság beilleszkedésének, életkörülményei javításának lehetőségei foglalkoztatják G. T.- ét. Megóvni, védeni akarja a felnövekvő nemzedéket az előítéletektől. asztallal. Megígérték, hogy kerítenek ruhásszekrényt, & szabadkoztak amiatt, hogy csak kórházi szekrényt tudnak majd adni. Nem baj mondtam, jó lesz az is. A szekrényt nem kaptam meg. A ruháim a szoba sarkaiban papírdobozokban csomagolva... Dobozok és összegyűrt ruhák között éltem egy évig, ráadásul ideggyógyintézetben egy faluban, és naponta negyven kilométert utaztam a városba, a munkahelyemre. Lehet, hogy más tovább bírta volna, az én erőmből egy évig futotta. Akkor bejöttem a városba, albérletbe, Havi ezerért megnézik, hogy mikor mit mosok, meddig ég este a villany, és mit vacsorázom a jéghideg konyhában. Azt hiszen, most a házinéni fel akarta emelni az albérleti díjat... — A szakmában is érték csalódások? — Törvényszerű? Nem tudom. Nem tudom, mennyire törvényszerű az, hogy a fiataloknak mindenütt be kell illeszkedniük az. adott rendszerbe, akár jó, akár nem. Hogy az ember ötleteit, újításait semmibe veszik. A fiatalokat sokan alábecsülik. Én nagyon sokat utaztam, — az ingázás miatt is — és sokszor beszéltem fiatalokkal. Világosan látják a problémákat, és érzik, tudják, mit kellene tenni. A fantasztikus ebben, hogy mennyire tehetetlenek. Magamról csak egy esetet mondok el. Tudományos ülésén voltam Párizsban, ahol elvittek bennünket egy klinikára. Csodálatos eszközöket és új módszereket láttam. Olyan módszereket is, amelyeknek a bevezetése nem pénz kérdése. Amikor itthon be akartam számolni arról, amit láttam, ezt kaptam: senki se kérte magát arra, hogy kimenjen és beszámolót tartson az ottani dolgokról. Erről csak eny- nyit. Bántott, de az orvos feladata önmagában — a gyógyítás — még mindig a sajátom, megmaradt. — És most? — Jó lenne biztos háttérrel élni, de... nem tudtam megteremteni magamnak. Felmondtam a kórházban. Tudja, mi fájt a legjobban? Senki sem kérdezte meg, miért megyek el. — És ha én most megkérdezem? — Leginkább azért, mert az új helyen a nővérszálláson kapok egy szobát... Higgye el, mindent megtennék... A ruhatáros, M. J. vékony, kissé hajlott hátú ember. Sötét szemüveget visel, ezért soha nem tudni, hová néz. Halkan beszél, hangjában nem is, csak mozdulataiban rejtőzik a nyugtalanság. — Én nem szeretem ezt a várost. Lehet, hogy azért mert nem is lehet szeretni, de lehet, hogy azért, mert idős fejjel nehezebben szok- ja meg az ember az új környezetet. — Hol élt eddig? — A második világháborúban, a Szovjetunióban hadifogságba kerültem. Aztán ott is maradtam, mert megnősültem. Nagyon szép nő a feleségem. Zsebéből fényképét vesz elő, mutatja. A képről szőke, szép arcú asszony mosolyog rám. ■— A feleségem vegyész- mérnök. .. Okos asszony. Hűséges is, szóval... ' Kint éltünk a Szovjetunióban, szép lakásunk volt, én a gyárban dolgoztam, a feleségem a szakmájában... Aztán hazajöttünk. Én akartam mindenáron. Talán csak az ösztön hozott haza, mert az ember a saját szülőföldjén akar meghalná... Megdöbbenve nézek rá, hiszen csupán ötvenévesnek látszik. — Ne lepődjék meg, én gyógyíthatatlan beteg vagyok. Természetes egykedvűséggel mondja ezt. Első pillanatban hihetelennek tűnik, hogy nem siránkozik, nem sajnáltatja magát: Vajon hány éjszakájába, mekkora önfegyelmébe került, hogy eljusson idáig, megbékéljen a reménytelenséggel? — Csontritkulás... menthetetlen. Sok mindent megpróbáltak már velem. ,ií és hiába. — Tessék elhinni, nekem már 8 nehezen mondhatnak újdonságot... — Leveszi a sötét szemüvegét, kifejezéstelen szempár „néz” rám. — Már alig látok... Ilyen betegségek mellett nem tudok dolgozni sem, csak ilyen munkakörben, mint itt is... Pedig jól jönne a pénz. A feleségem alig keres többet háromezer forintnál és szo- ba-konyhás albérletben élünk. Kellene a lakás, de miből? És ha én... szóval; ha nekem valami bajom történik, ő itt marad egyedül... nincs rokona, ismerőse, gyerekünk meg nem született. Nem hiszek a pesszimista emberekben. Vagyis abban, hogy aki pesszimista, egyáltalán életben marad. Az embernek sajátja a remény. S ha nincs is remény, kibúvó alkalom' mindig akad arra, hogy kitérjünk a kilátásta- lanság elől. — Hallottam róla, hogy valamelyik országban kísérleteznek a csontritkulás gyógyításával. Higgye el nekem, hogy én bármiféle kísérletnek alávetném magam. Mindent megtennék. Akkor is, ha a száz százalékból csak egy lenne arra, hogy sikerül, vagy életben maradok. Higy- gye el... Paulina Éva Láthatatlan vargabetűk Nem kérdezték, miért jövök el
