Szolnok Megyei Néplap, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-15 / 39. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1981. FEBRUÁR 15, I Arcképvázlati II tárgyformáló ember és emberformáló tárgyai Az éjszakába nyúló beszélgetések után- úgy éreztem, jó lenne mindig becsengetni hozzá, ha meginog az emberekbe vetett hitem, ha lelketlenné merevedik körülöttem a világ, ha eltűnnek látókörömből a megszállottak. akik a makacs ellenállással mit sem törődve adni akarnak újból és újból a világnak, akkor is, ha az nem kér belőle, akkor is. ha visszautasítja őket százszor és ezerszer. Blazsek Gyöngyvér építészmérnök, belsőépítész és iparművész: ilyen. Nagy csalódás lenne, ha valaha bebizonyosodnék, hogy tévedtem. Ha belefáradna, ha megkopna, gyengülne színes, erős egyénisége. Két évvel ezelőtt a zalaegerszegi kiállítását méltató szakember azt írta róla, hogy munkái koncentrátu- mok. Mindegyik több annál, mint ami. Több a feladatok puszta megoldásánál. élményt jelent belépni abba a nekünk és gyermekeinknek épített világba, amellyel Blazsek Gyöngyvér megajándékozott bennünket. Miközben — egymásba rótt, kobozott deszkalapokból, rudak- ból — a gyermekeknek, a jövő számára tervez, épít játékokat, kaput, palotát, mintha elmosódó arcokat, kezeket is hozna elő a múltból, gyermekkorunkból. Amint kiemeli a feledésből a parasztházak fakötéseit, sarokcsomópontjait, szüléink, nagyszüleink s a rég elmentek összekulcsolt kezeit is látom mozdulni, élni... Tárgyakat álmodik betonból. kőből, acélból, fából, papírból, habszivacsból. Gyönyörű tárgyakat, amelyeknek döbbenetesen szépek a formái és a színei. Szavakkal nehéz elmondani, hogy milyenek. Az ólombetűs sorok helyére most legszívesebben színes fotókat raknék. Fadd- domboriban a Duna holtágánál megépített oktatási és üdülőközpont U-alakú épületének, teraszainak, árkádjainak. boltívnyílásainak vöröses-barnára pácolt faburkolatainak népi ihletésű színes fotóit, vagy a hófehér zöldségboltról, a gázbemutafő- terem égetett tűzzománccal burkolt oszlopairól, bútorairól az örökzöld növényekké! díszített belső udvaráról, a színes papírbútorok szellemes, sok funkciójú darabjairól készült képeket. De zömük Pécsett van. Ügy gondolom, sokan vagyunk, kik szívesen látnánk Szolnokon vagy a megyében bárhol fából, kőből, papírból megformált álmait. Nem tudom, van-e esélyünk rá. Még csak két éve él Szolnokon, megrendeléseinek java részét még a pécsi tervező vállalat ifjúsági irodájának munkatársaként kapta. Még azokon dolgozik. Szenvedélyesen beszélt a pécsi kollektíváról. Szinte minden munkáját mint közös vállalkozást emlegette. Olyan munkatársakkal dolgozott, akik képesek voltak együtt gondolkodni, egymás gondolatát továbbfűzni. A fadd-dombori háznál az építész, a bútortervező, a keramikus, a textiltervező elképzelései egymást alakítva hangolódtak egésszé, így csiszolódtak közös, harmonikus művé az elemi részek, az épület, a karosszék, a függöny, a korsó ... „Az építész dolga volt a fa, amit én levelekre bontottam, a textiltervező pedig bebimbózott.”, Mégis megvált ettől a közösségtől. Nem a belsőépítész, hanem az anya, akinek — amíg dolgozott — a kis Verát és Balázst idegenekre kellett bíznia. Szülei közelébe költözött, mert a segítségükre szorult. De vallja, hogy a pécsi kollektívában vált olyan tárgyakat formáló emberré, aki emberformáló tárgyakat akar csinálni. Olyan tárgyakat, amelyeknek a hasznosságukon kívül jelentésük van. „Igen, olyan székeket akarok csinálni, amelyek hasonlítanak az ülő emberhez.” így lesz a facsoportok foltjaiból forma. Néhány szép fa látványa rajzoltatta meg nem is a kezével, inkább a szívével azt a félkarú fotelt, amely az anya ölére emlékeztet. ..Élettelen, de ember alkotta tárgyak között élünk, amelyeknek hasznosságuk mellett olyanoknak kellene lenniük, amelyekre jó ránézni, amelyeken jó végigsimítani.’’ Hogy emberközelben levő tárgyakat tervezhessen, ezért lépett tovább. Az építészmérnöki diplomával ezért iratkozott be az Iparművészeti Főiskolára. „Az építészek agya — 'ha nem is mindegyiké — általában megáll az épületnél. Ekkor jövünk mi, akik életet lehelünk az üres falak közé. S innentől fogva emberközpontúvá válik minden. Ez nem csupán léptékbeli, szemléletbeli változás is.” Szenvedélyesen sorolta, hogy mi mindent kell tudnia, ismernie arról, hogy mi minden fog történni a falak között. Miit csinálnak, mit árulnak, mit gyártanak, hogyan tudnak mozogni köztük. Pécsett tanulta meg, hogy az embernek nemcsak biológiai méretei vannak, hanem szokásai, indulatai, érzelmei. A berendezések kialakításánál, a tárgyak megformálásánál, színeinél mindezt figyelembe kell venni. Dühösen szidta az apróbetűkre koncentráló gépírónőket körbevevő, apróvirágos, pöttyös tapétás falakat. „Ki figyel oda, nem ájulnak el tőle, hogy egy év után csak idegesek, ingerlékenyek lesznek és könnyen kaphatnak szemidegbetegsé- get.” Kin múlik, hogy ne így legyen. A belsőépítészen? Ha megkérdezik tőle, ha rábízzák, akkor igen. Azt mondja, neki szerencséje volt, megrendelői segítettek, nem diktáltak, nem akarták ráerőszakolni elképzeléseiket. „Olyanokkal hozott össze a sors, akik igényesek voltak, kik becsültéjc művészetünket. Olyan mesteremberekkel, lakatosokkal, asztalosokkal dolghozhattam, akik örömmel csináltak a megszokottól eltérőt.” Nem jár a fellegekben. Olyan anyagban gondolkodik, amilyen van. Ä Mecsek cukrászdának csak egy bányász vállalta el a belső munkák kivitelezését. Ök pedig csak a kővél tudtak bánni. Blazsek Gyöngyvér szívesen gondolkodott kőben is. Nem hivatkozik szűklátókörűségre, nem szidja a kivitelezőket, a költségekkel együtt a tervező elképzeléseit is megnyirbáló megrendelőket a füstbe ment álmai miatt. Pedig szidhatná keserű kudarcai miatt. Túl van rajtuk. Túltette magát azon, hogy a papírbútor családból, ami a főiskolai diploma- munkája volt, tíz év alatt nem lett semmi. Nem a fáradságot, nem a csepeli papírgyárban eltöltött kísérletező másfél évet sajnálja, hanem azokat a kispénzű embereket, azokat a fiatal házasokat, akik az üreslakásos korszakukban nem juthatnak olcsó, könnyen mozgatható, variálható, mi több tartós papírbútorhoz. Családja tíz éve azok között él. Papírból van a polc, a gyerekek széke, az asztal, amit ha megfordítunk, gyermekbölcső. Sajnálja, hogy nem csinálhatta meg a zalaegerszegi gyerekeknek csodálatosan szép természeti környezetben a szabadidőparkot, olyat, amilyet a város alkotótáborában részt vevő sok lelkes belsőépítészszel együtt megálmodott. „A tervezést és a művezetést is ingyen vállaltam, mégsem lett belőle semmi.” Ott, azokon a nyarakon gondolta ki és kísérletezte ki a fakötéseket, amelyekkel egyszerű lapokból, rudakból különösebb hozzáértés nélkül össze lehet állítani játszótéri elemeket, kaput, kerítést, bútort. Készítettek gyerekágyat ezzel a módszerrel, gyerekágyat, amit lehet na- gyobbítani, járókává, később íróasztallá alakítani. Addig használható, amíg a fa. Egyelőre csak a Népművészeti Intézet Nyitott Ház programjának keretében készülő bít- torfüzetig jutott el vele. Nem baj, bízik és dolgozik. Egyedül, úgy hogy nem tartozik egyetlen munkahelyi közösséghez sem. Szabadúszó. Amikor Szolnokra költöztek, a SZOLNOKTERV- nél foglalkoztatták, mint belsőépítészt. Ügy érezte, nincs lehetősége a kísérletezésre, nem kapott igazán belsőépítészi feladatokat, csak termelni kell. És csak termelni ő képtelen. „Szabad pontként vagyok benne és szeretnék is benne maradni az építészet, a formatervezés vérkeringésében.” Hogyan? Hogyan tudják meg,, hogy van egy Blazsek Gyöngyvér nevű szabad pont a világon, aki kínálja a gondolatait, az álmait. Mosolyogva és bizakodón mondta ki a szót; véletlenül. „Valaki, valahol meglátja, meglátta a munkám, tetszik, tetszett neki, hasonlót szeretne, s majd megkeres. Most van mit csinálni. Remélem, néhány év múlva is lesz.” Kovács Katalin Formák Az itt következőkben arról lesz szó, hogyan válik egy kis, nyomorúságos körülmények között dolgozó munkahely elismert, jó körülmények között dolgozó középüzemmé, amely tevékenységével kilép a megye határán, s amelynek termékeit országszerte ismerik. Sőt produktumaival időnként külföldön is megjelenik. (És időnként bosszantóan sokat hibázik.) Megismerkedhetnek nagy szakmai tapasztalatú „öregjeivel” és a kezdőkkel is, akik most __ ^ _ ízlelgetik a szakmát, Ulf AMtnQCTAV de már.azt médiák ||V11 III U d SZ U It Kovács Laci áll a borzasztóan meleg és rossz levegőjű szedőteremben, kezében kinyitva a reggel megjelent újság, s rettentően mérges. Okkal vagy ok nélkül? Megáitok mellette, nézem én is. — Látod ezt? Én voltam az éjjel a szuperrevíziós. Szóltam, hogy ezt a címet zárják középre, s miközben a középre zárás izgatott, benthagytam egy címhibát! S teremtőm, mekkorát! Na elmegyek, elmehetek én ma ... — Laposkúszásban! — mondom, mert tényleg nagy hiba, manapság egyáltalán nem lehet összetéveszteni Irakot Iránnal. — Különben, hogy vagytok? — Közhelyes kérdésre közhely a válasz: köszönjük jól, láthatod! Látom. A kint derengő, deres-ködös délelőttön álmosan — biztosan a benti nagy melegtől, a rossz szellőzéstől (van egyáltalán?) — dolgoznak. A szedőteremben két „régi harcos”, a két Laci mellett fiatal lányok, menyecskék szednek. Bede Béla gépszerelő a terem sarkában cifrázza. Már megint baj van egy motorral. — Nincs alkatrész — mondják — s különösen a szedőgépekhez nehéz kapni. Aztán, dolgozni kéne, szorít a munka és szorít a pénz — s állunk. Különben tényleg jól vannak. A hat éve avatott szép, modern nyomdában járnak a gépek, gyönyörű színekben, drága kiadványok készülnek a gépteremben, a színrebon- tás izgalmas perceit még zavarni se illik. A földszinten benéztem az étterembe is. Tágas, világos, tiszta, jól berendezett. A 'bejáratnál kifüggesztve a heti menü. A Pe’ikán étterem főzi a nyomdászok ebédjét. '(Rossznyelvek szerint — vagy a ió ízre még érzíákenyek ? —" nem a legiobb, ráadásul föl se melegítik, szét se osztják rendesen ...) Megyek az emeletre, keresem, merre van a kereskedelmi osztály, megrendelést hoztam. Rámutatnak egy ajtóra. Ismerős hang szól ki: tessék. Köszönök, megvárom, míg fölnéz. Pákái Béláné nagyot nevet: — Hát tetszik látni, hová .jutottam!? — a régi kis Május 1. úti nyomdát felszámolták a közelmúltban. Pakainé ott volt telepvezető-helyettes. Mező András is előkerül. A kis nyomda után neki is fáj a szíve. — Nekünk ez túl nagy, túl szép, mi ahhoz a régi rosszhoz szoktunk... * * * Délután fél kettőre beszéltük meg a találkozót Gombkötő Bélával, a nyomda igazgatójával. Hellyel kínál, én mindjárt az emberekről, a nyomdászokról faggatom. — Apám meséli — hetvennégy éves nyugdíjas, de az Autósélet tördelője Pesten, az istennek se hagyja abba a munkát — szóval tőle tudom, hogy valamikor alaposan megvizsgáztatták azt, aki nyomdásznak jelentkezett. Tudnia kellett többek között helyesen írni, s tanulmányi eredményeit is megnézték. Bizony, ez rég volt. Jelentkezik a kislány kozmetikusnak. fodrásznak, — s amikor nem vették föl, eljön hozzánk. Mi fölvesszük... — Elnőiesedett a szakma nagyon. — Háromszáztizenhatan vagyunk a karcagi kis telephelyiekkel együtt. Hatvanöt- hetven százalékban nő dolgozik nálunk. Adja hozzá, hogy az átlag életkor huszonhat év. 1977-tbem Inyoljcvan ipari tanulónk volt. Talán tíz ment el közülük, a többi itt van. Húsz évvel ezelőtt alig volt tanuló. — Az átlag életkor azt mutatja, hogy sok a fiatal, de ha szétnéz, feltűnik, kevés a középkorú nyomdász. Az, akinek már meglehetősen nagy gyakorlata van, aki ereje teljében dolgozik. Nálunk, sajnos, „kiesett” ez a gárda. Részben azért, mert a régi kis nyomda nem bírta, egyszerűen nem tudta befogadni a fiatalokat húsz, harminc évvel ezelőtt, részben pedig azért, mert a nyomdász már rég nem olyan divatos, tetszetős, jól fizetett szakma, mint volt. Ez a főok. Van mellette néhány aprócska, de lényeges is akad. Az például, hogy itt Szolnokon jó néhány vállalati nyomda dolgozik, s van szövetkezeti is. Akárhogy nézem, a vezetői és vezető szakemberei valamikor abban a régi nyomdában dolgoztak, többségük ott ds tanult. Aztán az is igaz, hogy ilyen szakmában egyszerűen lehetetlen kitenni a gyárka- kapura a felvételt jelző táblát. A vállalati kis nyomdákban dolgozók a nagyvállalati szociális kedvezményeket élvezik, s a lakás például mindenkinek a legnagyobb dolog. Ez magyarázza, hogy „importálni” se volt soha könnyű nyomdászt. Jöttek ugyan jó képességű gépszedők például: Szegedről _ egy páran, de mind — természetesen — családdal, s első szavuk nem a fizetés volt, hanem a lakás... Gombkötő Béla szép, színes prospektusokat, folyóiratokat, naptárakat rak az asztalra. — A nyomdaiparra jellemző termékek közül a doboz kivételével mindent gyártunk. Vegyes profilú üzem — ez illik ránk. S hogy középüzemként tartanak _ bennünket számon, ez már az új hely, a színes technika és a saját igyekvésünk eredménye. Egy nyomda akkor középüzem, ha nemcsak helyi, országos terjesztésű termékei is vannak. Tessék, nézze, ez a Szabadidő magazin, ez a História. Mindkettő a Lapkiadó Vállalat negyedévenként megjelenő kiadványa. Itt készül! Vagy nézze ezt, a karcagi Üveggyár prospektusa magyar, angol, francia, német és orosz nyelven kínálja a csodás fátyol és huta üvegeket. Most olyan nagy munkában vagyunk, amibe meg lehet bukni és meg lehet dicsőülni. A Ságvári Endre Ifjúsági Lapkiadó Vállalat megrendelése szerint a K ISZ-kongresszus anyagait csináljuk. Nagyot nevet. Van még egy országos terjesztésű folyóiratuk : — Az Édes anyanyelvűnk is itt készül. Mondtam, hátha felfrissül az anyanyelvi tudás, a helyes beszéd, írás nálunk. És az bizony nem ártana ... * * * Kint már sötétedik. A korrektorok szobájában négyen ülnek. Szendrei Miklós előtt a Néplap hasábkorrektúrája. — Kevés az anyagunk, még nem melegedtünk bele a mai napba, — mondja — de ezt te csináltad, beszélgettél a szedőkkel, lekötötted őket. — Hogyisne, — mondom — épp csak Balogh Karcsival váltottam pár mondatot. Az esti műszakban a két középkorú szedő, Lentuloy és Balogh ugyancsak dolgozik. Balogh Karcsi is csak pár percre hagyja abba a munkát. A sovány, inas gépszedő halkan beszél: — Januárban huszonhárom munkanapra négyezer-hét- száz forint volt a keresetem. Elhiszed, hogy nem sok? Számolj velem, az asszony is itt dolgozik, neki három sincs meg, és két nagy, tanuló gyerek, lakás, koszt. Mondjam, hogy elégedetlen vagyok? Húsz éve dolgozom a szakmában, teljesítménybérben, de az alapórabér alsó határán. Az tizenhét forint húsz fillér. És vedd hozzá, hogy rengeteg az állás, a hibánkon kívüli, mert a gép rossz, egyre többször romlik. Mondta, ugye, az igazgató a fényszedést? Ha nem lépnek, itt baj lesz! A kézi szedőteremben Szálai Jóska egy újságoldalt tördel. — Melyik? — nézek bele: — A legunalmasabb s a legtöbb munkás, a hatos, hirdetés. Szalai a nyomda szakszervezeti bizottságának titkára. Fiatal, tettvággyal teli ember. Sasvári Tamás és Abonyi Margit kéziszedők >— most szabadult, fiatal szakmunkások tördelik Szalai vezényletével ezen az éjszakán a Néplapot Sasvári Tamás egy nyári, iskolai szünetben „nyomdázott” először. Aztán sehogyse ment a gimnázium, s neki eszlébe jutott... Abonyi Margit kétezer-hétszáz forintos havi keresetét szépnek tartja. — Egy nőnek — mondja, s Diószegi Anna, aki három ezerért korrektor, rá- foólint. A kézirat közben egyre gyorsabb időközökben érkezik. A fényképészek a fotókat készítik elő, a levonatok sűrűn futnak a korrektorokhoz, aztán a kézi szedőkhöz, akik gyorsuló ritmusban szólnak: mehet! Mármint egy-egy oldal, a montírozókhoz. Megérkezik az újságírótechnikai szerkesztő, aki minden éjjel az újság elkészültéig együtt dolgozik velük. (Innen a tegeződés, a jó ismeretség ...) A gépmester időnként végigmegy a termeken, szétnéz, s várja, hogy indulhasson. Ez már gyorsvonat — mondhatná bárki. A négi nyomdászok ugyanis esküdtek rá: a nyomda és a gyorsvonat nem vár! A menetrend kötelez! Sistereg a levegő is, sók- szorozódik a figyelem. Reggelre újság lesz! Sóskúti Júlia Grafika: Dede Géza
