Szolnok Megyei Néplap, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-14 / 38. szám

1981. FEBRUÁR 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A herpályi kultúra emlékei A debreceni Déry Múze­umban kiállításra készítik elő a négy év óta folyó szovjet—magyar közös fel­tárásban felszínre került her­pályi ásatások legszebb da­rabjait. A lelőhelyéről her­pályi kultúrának nevezett anyagot a berettyóújfalui Bihari Múzeumban és a szolnoki Damjanich Múze­umban mutatják majd be. A régészeti emlékek az új kőkorból, a korai és a kö­zépső bronzkorból valók. A képen: q, középső bronz­korból származó használa­ti edények — parázsborító, szűrő, csuprok és tálkák Mivel tölti a'szabad idejét? A bőrdíszműves életei Életei? — kaphatja fel fe­jét megütközve az olvasó. Hát nem egy élete van min­dönkinek? Hiszen — neki­rugaszkodván csodálatos próbatételeiknek — még a mesék hősei is azt rikkant­ják: „Egy életem, egy halá­lom!” Ráadásul akit bemutatunk, nem ás a képzelet teremtmé­nye: olyan valóságos, hétköz­napi ember, amilyennel nap, mint nap találkozhatunk. Vagy — azért nem egé­szen? ... Vadkerti Gyula munka­ügyi csoportvezető egyik éle­te a Papírgyárban zajlik!. Zajlik, a szó szorosabb ér­telmében is: szinte percen­ként cseng a telefon. — Ma egyebet sem csiná­lok, mint a bérfejlesztési tervünket magyarázom — mondja. — Az elosztás mód­járól tegnap dönöttek a szakszervezeti bizottság ki­bővített értekezletén, s a ha- tározaifól ma értesültek a dolgozók. Szereti, érti á munkáját, nem a kielégületlenség hajt­ja tehát haza, s nem a ha­szontalanul eltöltött vagy át- unatikozott órákért keres kárpótlást otthon, amikor a konyha asztalán kiteríteti a bőröket. — Nyugtalan természet va­gyok, és valósággal fáj, ha úgy repül el felettem az idő, hogy nem marad nyoma va­lamilyen formában. Ez ná­lunk afféle családi hagyo­mány. A nagyanyám is na­gyon ügyes kezű asszony volt: gyönyörűen festett, és egész' kis bábszínházát ren­dezett be nekünk, unokákh naty, a városszéli házban. Abban, amelyhez kerítést, a kerítéshez pedig vaskaput a nagyapám csinált. Mestersé­gére nézve ugyan kárpitos volt, de értett a vashoz és a fához is. Az ő kezét dicsérte a bútor is a házban. Sőt: csinált ő magának szalagfű­részt, darálógépet — mindent amire szükség volt. Olykor befogott: hajtsam neki a kártolót, a fúrógépet. Nem valami szívesen csináltam akkor, de ma hálás vagyok neki, hiszen most veszem csak észre, mennyi minden ragadt rám mellette. Hogy pontosan mikor jöttem rá én is a fúrás-faragás „ízére”, azt nem tudnám már ponto­san megmondani. Az biztos, hogy az időponti, a nősülés, a saját lakás berendezésé­nek idejére esik. Hol egy polc kellett, hol egy csillár, aztán, vagy kevés volt a pénzünk, vagy nem találtunk a kedvünkre valót — neki­fogtam hát, és megcsinál­tam magam. így kóstoltam bele egyebek mellett a réz­domborítás. a fafaragás és a famozaik-készítés tudomá­nyába. Ám legszívesebben mégis a „bőrözéssel” foglal­kozom. — Kitől tanulta? — Senkitől. Csak úgy csi­nálom — ahogy mondani szokták: a magam esze után. Egyszer vendégségben vol­tunk a főnökömnél, és ná­luk láttam a szobafalon egy bőrmunkát Annyira megra­gadta a képzeletemet, hogy elhatároztam — szerzek bőrt, és megpróbálom én is. *En- nek már vagy három éve, s azóta is próbálgatom Jó idő­be telt például, amíg rájöt­tem, hogyan lehet hajlítaná a bőrt, hogy tálszerű vagy egy virágsziromhoz hasonló for­mát öltsön, s hogy meg is tartsa azt: denaturált szesz- szel lágyítom, aminek nagy előnye, hogy kiszáradás után a bőr színe mélyebb tónust kap. — Ezeket a kemény bőrö­ket vágni, nyesni, fúrni, fá­rasztó lehet. Meddig bírja csinálni? — A végtelenségig bír­nám. Van úgy, hogy vasár­nap — az evés idejét nem számítva — egész nap el­bütykölök velük. — Mit szól ehhez a család? — A nagyfiamat nem ér­dekli különösebben, ám az ötéves kislányom roppant élvezi. Odaül mellém, és mindenben segít: adogatja a szegecseket, a bőrdarahká- kat, sőt tanácsot is — ezt ide tegyem, azt meg oda. — És a felesége? — örül neki, ha valami szép darab kerül ki a kezem alól. A szoba fala már tele van velük. A szekrény pedig bőrszoknyákkál, bőrmellé­nyekkel. Sőt, csinálok neki nyakláncot, karperecét, fül­bevalót is. Ha ezek után bárki azt hinné, hogy Vadkerti Gyula a magánéletében visszahúzó­dásra hajlamos, otthonülő ember, akkor alaposan té­vedne. Jónéhány társadalmi tisztsége van: tagja például a gyári pártbizottságnak, s igen aktív .tevékenységet fejt ki a pártbizottság mellett működő ágit. prop. bizott­ságban is. Tagja továbbá a Szőke Tisza Szocialista Bri­gádnak, amelyben ő a napló­vezető. Szándékosan említem egy­más mellett a nagyobb és a kisebb tisztséget. Vadkerti Gyula ugyanis egyforma lel­kiismeretességgel látja el mindkettőt. Mi sem bizo­nyítja ezt jobban, minthogy naplójával, illetve a napló- vezetésről írt dolgozatával első díjat nyert az SZMT pá­lyázatáig A munkaügyi szakember élete és a bőrdíszműves éle­te mellett ez Vadkerti Gyula harmadik élete: a közösségi cselekvés. — káposztás — Hétvégi hívogató? Ezen a hétvégén sajnos el­marad, no nem azért, mint­ha nem böngésztünk Volna át jó néhány műsorfüzetet, nem érdeklődtünk volna a városok művelődési központ­jaiban. Böngésztünk, érdek­lődtünk, de legnagyobb saj­nálatunkra sem találkoztunk olyan kulturális programok­kal — eltekintve egynéhány discotól, kiscsoportos foglal­kozástól, és a régebben nyit­va tartó kiállításoktól — amelyekre okvetlenül szeret­nénk felhívni olvasóink - fi­gyelmét. Hétvégi hívogató helyett tehát legfeljebb csak hétvégi „elmarasztalónknak” adhatunk hangot, pontosab­ban szólva annak a vélemé­nyünknek, amely a kulturá­lis rendezvények hiánya mi­att alakult ki bennünk. Ne­héz elképzelni ugyanis, hogy a művelődési intézmények munkatársai ne gondoltak volna arra, hogy általában ilyenkor van legtöbb szabad idejük a művelődni, szóra­kozni vágyó embereknek. Vagy talán úgy vélekedtek, hogy töltse a hét végét min­denki úgy, ahogy ők? „Há­zon” kívül... (t. e.) A z autóbusz élesen ki­kanyarodott a megál­lóból. A férfi lehuny­ta a szemét, hátradőlt az ülésen. „El kell döntenem, hol szállók le. Ügy kell visel­kednem, mint egy rendes utasnak”. Szerette az autóbuszokat, hallgatni az emberek beszé­dét, nevetését. Változó ar­cok, hangok, sörsok. Távo­linak tűnik az üresen ásító lakás néhány éves csöndjé­vel. Klári jutott az eszébe, amint az ajtóban áll, bő­rönddel a kezében, ajkán gúnyos mosoly: „Hát ide jutottunk”. Megrázta a fe­jét. Miért gondol erre? Kinyitotta a szemét, kiné­zett az ablakon. A város neonfényei, csillogó kiraka­tai megnyugtatóan suhantak el az ablak előtt. Az utcán járókelők sziluettjei, s ahogy a neonfénybe érnek, alakju­kat körbefonja a fény me­lege. Megállóba értek. Nő száll föl kisfiával, mögöttük a férj nagy utazótáskával. „Kirándulnak. Klári soha nem akart csavarogni, szét­nézni, pedig hányszor hív­tam!” Bosszantotta, hogy megint a volt felesége jutott az eszébe. Hiszen annyi nő volt már' az életében az­óta ... a válás óta. S Klá­riból nem maradt más. csu­pán néhány kellemetlen em­Egyetemisták népművelési gyakorlaton Ahogy ök látják A megye öt településén, Tiszafüreden, Kunhegyesen, Jászberényben, Mezőtúron és Törökszentmiklóson a közel­múltban tíznapos népművelési gyakorlaton vett részt a Debreceni Agrártudományi Egyetem, az Orvostudományi Egyetem és a Kossuth Lajos Tudományegyetem,' valamint a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola hu­szonegy hallgatója. A helyi művelődési köz­pontok szakmai irányításá­val elsősorban azokat a kér­déseket tanulmányozták, amelyek általában véve a mai magyar' társadalom, konkrétan pedig az adott te­lepülés társadalmi életét, kö­vetkezésképp közművelődési munkáját, a közművelődési szakemberek teendőit is meg­határozzák. A tíznapos gya­korlati idő nyilvánvalóan nem adhatott módot arra, hogy minden tekintetben ala­pos társadalmi ismeretekre, „valóságismeretre” tegyenek szert a hallgatók, megíté­lésünk szerint azonban jól szolgálta azt a célt, hogy közelebb kerüljenek, egyál­talán betekintést nyerjenek abba a közegbe, amelyben majd munkájukat kezdik az egyetem, a főiskola elvégzése után. Ezt a meggyőződésünket támasztotta alá az a kerek- asztal-beszélgetés is, amelyet a népművelési gyakorlat vé­geztével a napokban rendez­tek Szolnokon, a Megyei Mű­velődési és Ifjúsági Köz­pontban. A beszélgetést Hor­váth Attila, a művelődési központ igazgatóhelyettese vezette. A vitában többek között részt vett Fedor Ist­ván (DOTE), Dalanics László (Nyíregyháza, Tanárképző Főiskola), Kiss Katalin (DO­TE), Pável Mária • (DATE) és Mácsár Melinda (KLTE). Az alábbiakban a népmű­velési gyakorlaton töltött idő általános tapasztalatai mel­lett a vitának elsősorban azt a részét emeljük ki, amely az értelmiségiek feladatai és az ifjúság művelődési hely­zete körül bontakozott ki. — Talán kezdjük a beszél­getést azzal, hogy milyennek ítélik meg a népművelési gyakorlat programját? A programok megfelelően se­gítették-e a reális kép ki­alakítását az adott városról, nagyközségről? Dalanics László: — Tisza­füreden nyolcán töltöttük a gyakorlatot. A programot sokrétűnek, alaposnak talál­tuk, alkalmat adtak arra, hogy megismerjük Tiszafü­redet, sőt a járás jó néhány községét is. A reális kép kialakításában természetesen szerepet játszott az is, hogy mennyire voltak őszinték azok az emberek, akiket fel­kerestünk. Általában úgy tapasztaltuk, hogy nem igye­keztek „rózsaszínűre” feste­ni a valóságot. Fedor István: Véleményem szerint minden értelmiségi pályára készülő fiatalnak részt kellene vennie népmű­velési gyakorlaton. Elsősor­ban azért, hogy egyetemről kikerülve ne csupán szak­mai képzettsége alapján vall­ja magát értelmiséginek, de vállaljon részt környezete tudati szintjének emelésé­ben is. Pável Mária: Én azt hi­szem, hogy az értelmiség mű­velődési szokásai is hagy­nak kívánnivalót maguk után. Törökszentmiklóson például, ahol a népművelési gyakorlatot töltöttem, azt tapasztaltam, hogy a 240 ér­telmiségi közül elenyésző azoknak a száma, akik láto­gatják a művelődési közpon­tot. S amikor megkérdez­tem, miért van ez így, ma­gasabb szintű kulturális igé­nyeikre hivatkoztak. Nos, nem tudom, így van-e? Kiss Katalin: A kultúra fogalmát én bővíteném a mindennapok kultúrájára. Jászberényben például jól felismerték, hogy a közmű­velődés esetében is a szük­ségletekből kell kiindulni, a meglevő igényekre kell és le­het is építeni. A „nyitott ház” program igazolta azt az elgondolást, amely a tár­sadalmi valóságot, az embe­rek érdekeit szem előtt tart­va kíván kultúrát terjesz­teni. — Megfelelőnek tartják-e a fiatalok számára biztosí­tott művelődési lehetősége­ket? Mácsár Melinda: Én úgy vélem, a közművelődés nem találta meg azt a formát, módszert, amely leginkább alkalmas lenne a fiatalok nevelésére. Mert amíg a gye­rekek az égvilágon mindent megkapnak a művelődési há­zaktól, addig a 18—30 éve­sek szinte mindenből kima­radnak. — Ezek szerint csak elmé­let lenne a permanens mű­velődés? Dalanics László: Nem va­szószínű. Két dologra vezet­ném vissza a problémát. A művelődési házak igen rossz körülmények között működ­nek, sokszor az adottságaik teszik lehetetlenné, hogy fo­lyamatosan tudják biztosíta­ni a szórakozási, művelődési lehetőségeket. A másik; a fiatalok energiáját a család- alapítás s az ezzel összefüg­gő sok egyéb gond — külön­munkák, takarékoskodás, la­kásszerzés stb. — köti le. Bizonyos mértékig kénysze­rítve vannak arra, hogy rit­kábban vegyék elő a köny­vet, s helyette az életük anyagi megalapozásává tö­rődjenek. „ Kiss Katalin: Az sem va­lószínű, hogy nincs közössé­gi igényük, hisz az óvodától a középiskoláig, az egyete­mig mindig közösségben él­tek. Egyfajta közösségi igény az is, hogy hétvégeken el­özönlik a szórakozóhelyeket Az már megint más kérdés, hogy a vendéglátóhelyeken is lehet kulturáltan szóra­kozni, ha azok olyanok ... Fedor István: Én viszont azt tapasztaltam, hogy a mostani fiatalok visszahúzó- dóbbak, mint az előző gene­ráció volt. Mindenesetre jó­val nehezebben fogadják már el azokat a közművelődési formákat, módszereket, ame­lyeket régebben alkalmaz­tak a művelődési intézmé­nyek. Török Erzsébet BUSZOK lék, pillanatok, képek, ame­lyeket ki kellene rázni a fejéből. „Leszállók, a mai utazás­ból elég”. Amikor . leszállt, megbán­ta. „Mi lesz, ha hazame­gyek ?” Megmagyarázhatat­lan félelem fogta el. S ment volna bárhová, csak haza nem. Megemberelte ma­gát. „Egy fenét. Nem fogom szomorkodással és semmit­tevéssel tölteni az időt. Ma jó film megy a tévében. Ott az újság, mosni is kel­lene, takarítani...” Meggyorsított^ a lépteit: Elhatalmasodott benne a tü­relmetlenség, minél hama­rabb otthon lenni, s munká­hoz látni. „Másképp lesz minden, mint eddig volt!” Majdnem szaladt a lép­csőkön, fel a hatodik emele­tig, s eszébe sem jutott, hogy liftet hívjon. Sietve előko­torta a kulcsot, s kinyitot­ta az ajtót. Ahogy belépett az előszobába, mintha alább­hagyott volna a türelmet­lensége. Itthon van — a ki­halt lakásban. Bement a kisszobába, ledobta a tás­káját a fotelba. „Na!” — kiáltott fel. Hangja üresen kongott a lakásban. Bekap­csolta a tévét. Dokumentum­film ment az útépítőkről. „Inkább mosok!” A fürdőszobában a szeny- nyesláda tele volt begyűrt ingekkel, zoknikkal. Bevág­ta a mosógépbe az ingeket, s kiment a konyhába. „Tojást főzök, az a leg­egyszerűbb”. Előkeresett egy lábast, négy tojást tett föl főni. Visszament a fürdőszobába. A mosógép nem járt, a vize szinte mozdulatlan volt, csak az ingek csücske ha­tolt át a sima felületen. „Mi a fene lelte, . hiszen van áram!” Kikapcsolta a gépet, majd újra bekapcsolta. Hiába. Kedvetlenül kiszedte az in­geket, átrakta a lavórba, vi­zet engedett rá, mosóport szórt a tetejére. Mire vissza­ment a konyhába, két tojás szétfőtt. A fölrepedt héján keresztül a fehérje szalagok­ban kígyózott a forró víz­ben. Kikapcsolta a villany- főzőt, átment a kisszobába, leült egy fotelba. Hiába minden, amihez hozzáfog, nem sikerül. Földerülve, tettvággyal', türelmetlenség-» gél -iott haza... és most? Ül a szobában és nem tudja, mit tegyen. Elment a kedve mindentől. Fél nyolc. A té­vében a híradó megy. Fel­robbantották, lezuhant, tár­gyalt, hazaérkezett;... Hü­lyeség. Kikapcsolta. A nagy- szobába nyíló ajtó sötét üvegére nézett. Ügy érezte, megfojtja a sötétség. Be­ment a nagyszobába, fel­kapcsolta a villanyt. Az üres szoba megtelt fénnyel. Néz­te a semmit. „Mit tegyen?” „Hová menjen?” A tárgyak úgy hulltak ki a kezéből, mintha félnének tőle, tekintete egy pontot (keresett, ahol megnyugod­hatna. „Az autóbusz. Miért száll­tam le az autóbuszról?” Hi­szen egyik buszról le, a má­sikra fel. Minden cél nél­kül. Csak, hogy ne legyen egyedül. Így megy ez minden nap. Aztán amikor magába szívta az utások hangját, nevetését, mozdulatait, ha­zamegy aludni. Miért hitte, hogy ma másképp lesz? Mi­ért sietett haza? A, gyön- geség! Erősnek kell lennie. Kinyitotta az ablakot, hogy a világ felé forduljon. Mit és a két szoba összkomfort? Leste, várta, hogy elmenjen az ablak előtt egy autóbusz. A gondolatok feszítették ko­ponyáját ... Klári, „felrob­bantották”, „lezuhant”, hi­szen van áram ... Egy autóbusz húzott el az utcán. Nézte reménykedve. Aztán visszafordult az ab­laktól. — Üres volt, — dadogta, — Üres ... Paulina Éva

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom