Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-01 / 1. szám
1981. JANUAR 1. Irodalom» művészet Demény Ottó: Karácsonytól újévigBH Keresztury Dezső: Újévi hajnal Fölrebben egy csapat sirály: a hajnalhozó Napba száll, mely lassan emelkedik a lengő láthatár fölé, s bár még párák fedik a világ már az övé. Fölhajnallanak frissen újévi gondjaink. Bár alakulna minden napfényes kívánságaink szerint! Dómján: Gábor: Vázlat A nyugalom nagy arany órája ez. Elalvó mozdulat a szó. Mint testet a csönd, fény fehérli most a mutatót. És tűnődik virágot az ember Elszálló szirma: jövő idő. Jelenét óvja jó szerelemmel, hűsége már a fű, a kő. Katona Judit: Elégia Nyújtsd át kezed a takarón, fagytól félnek a kertek. Tükrét leejti, úgy oson, az ifjúság holnap elmegy. Köszönj el tőlem este. Kinn virágok arca sápad. Bér csipkéz egek bokrain s holdkés siklik az ágnak. Elmegy holnap az ifjúság, közelebb lép az este s gerincem széthullt gyöngyeit nem lesz ki összeszedje. Weöres Sándor: Őszi séta Hullt lomb illatával esti szellő játszik. Fenyőág-íveken egy csillag átlátszik. Föntebb a hegykúpok párát eregetnek, földig ereszkedő ködöt teregetnek. A csillag eltűnik fehér lepedőben, tán ki se villan már az óesztendőben. A nagy nyirkosságot holdsarló hasítja, majd a viharfelhő azt is beborítja. Erdő sűrűjében vaksötétben állunk, elindulunk lassan, tán utat találunk. Fázunk, a közelgő mennydörgésbe veszve — itt az ismert ösvény, nem megyünk már messze. bunker hat lépés A hosszú volt és három lépés széles. Eredeti gazdája — egy építész mérnök — Nyugatra menekült, pedig itt. a maga építette fedezékben teljes biztonságban várhatta volna meg a háború végét. Ismerőse egy kelenföldi papír- és írószer-kereskedő tanácsára engedett oda bennünket — vélvén, hogy mégis jobb, ha távolléte alatt lesz valaki a házban. Maga a ház egy 10— 12 szobás luxusvilla, ma is ott áll a Sasadi úti villanegyedben; néha a temetőbe menet kíváncsian kandikálok ki a buszablakon, hogy minél többet lássak belőle. Akkor, 1944 decemberében az udvar felőli hátsó lépcsősoron mehettünk fel a konyhába, amelyből a cselédszoba nyílt, s ahol kegyelemre meghúzhattuk magunkat. Innen vonultunk le karácsony után a bunkerba. Visszagondolva a magam akkori „státusára”, ma már nagyképűnek érzem a szökött katona megnevezést, pedig az voltam. Hiszen az októberi nyilas-hatalomátvételt követő „általános mozgósítás” rám is vonatkozott; elmúltam tizenhat éves, be kellett vonulnom. Budaörs, az Albrecht laktanya, majd egy Váci úti iskola alagsora voltak állomáshelyeim. December 24- én ebéd után eltávozást kaptam másnap délig, s hazafelé menet a mai Alkotás mozi előtt különös szóváltásra figyeltem föl a villamoson. Egy jól öltözött úr, valami vélt sérelem miatt, azzal fenyegette meg a kalauzt, hogy jelentést tesz ellene az igazgatóságon. A kalauz, körülbelül ötvenéves, minden jel szerint megbízható, régi alkalmazottja vállalatának, az akkori időkben még teljesen szokatlan módon reagált a fenyegetésre. — Tudja, mit csinálhat az úr ... egy ilyen, aki még most is fenyegetőzik! Tudja meg, hogy az oroszok Szép Ilonán vannak ... hogy már géppuskával lövik a városmajort! Az utasok a kalauz védelmére keltek, az úr gyorsan leszállt, s én arra gondoltam, hogy hazajuthatok-e még a villanegyedbe. Szerencsére Kelenföldén át még szabad volt az út, így karácsony este együtt lehettem az enyimekkel. Ám örömünk nem lehetett zavartalan. Hét óra tájt óriási csörömpöléssel két Tigris harckocsi állt meg a ház előtt. A legénység kiszállt, és percek alatt mindent felfordított a házban. Volt ebben valami jó is, megtalálták a háziak elrejtett élelmiszer-tartalékait, amiből minden pocsékolásuk ellenére is maradt annyi, hogy a hátra levő nehéz napokban végig volt mit ennünk. Aznap este anyámmal gombócot főzettek, német módra, s szinte percenként dörömböltek az ajtónkon, valami szolgálatot követelve. Érzelmes német katonakarácsonyt rendeztek, kézről kézre adogatták egymásnak szeretteik fényképeit, könnybe lábadt szemmel énekelték közismert karácsonyi dalaikat. Később, mikor már berúgtak, a hangulat érzelmesből katonásan durvába csap cárt át, míg éjfél után nagy nehezen elcsendesedtek, s mi is nyugovóra térhettünk. Másnap aztán a legnagyobb ribilliórá ébredtünk fel. A szovjet hadsereg ezen az éjszakán elfoglalta a Budát övező hegyrendszert, s valószínűleg Budaörs és a János-hegy felől lőtte az útelágazást és a Kelenföldi pályaudvart. Kapkodva vonultunk le a bunkerba, félóránként vissza- visszaszaladva a házba valami nélkülözhetetlen dologért, miközben állandóan robbantak körülöttünk az ágyúlövedékek. Két napig tartott a nagy felfordulás, s utána különös csend támadt A3t hiszem, környékünk ezekben a napokban amolyan „senki földjévé” vált, mert néhány lézengő magyar katonán kívül senkit nem láttunk. 28-án egy ilyen lézengő hadfi magával csalt az egyik szomszédos villába, amelyet átmenetileg hadtápnak rendeztek be, de már alá volt aknázva, hogy a visszavonuláskor gyorsan fölrobbanthassák. A katona néhány civilruhát kért tőlem, s ezért jócskán ellátott konzer- vekkel, kávéval, s a pincéből még egy nagydemizson almabort is szerzett nekem. E nap estéjén, bezárva magam mögött a dupla bunkerajtót, így szóltam: — Innen pedig csak akkor megyünk ki, ha feltétlen muszáj. Hálóim ihapig- kucorogtunk a kormos gyertyafényben anélkül, hogy bárki zavart volna bennünket. Néha egy-egy eltévedt akna robbant a közelben, de ez a vastag falú fedezéknek meg se kottyant. 31-én alkonyattájt kimerészkedtünk öcsémmel, és sikerült a harmadik villa kútjából egy mosófazék vizet szereznünk. Mielőtt újból bezártam magam mögött az ajtót, a lépcsőn állva megpróbáltam tájékozódni, de semmi okosat nem tudtam kisütni. Budaörs és Farkasrét felől, meglehetősen nagy távolságból ágyúzaj hallatszott, a látóhatár körben vörös volt, itt- ott reflektorok pásztázták az eget, de a mi környékünk kihaltnak és békésnek látszottt. Anyám ezen az estén lángost sütött és plantate- ét főzött, amit almaborral ízesítettünk. Tíz óra körül ő és testvéreim lefeküdtek, de én nem bírtam magammal. A bögrét, amiből a teát ittam, mindig újratöltettem almaborral, így éjféltájban már meglehetősen berúgtam. Eszembe jutott a múlt évi szilveszter, amit Orosházán, barátaim körében töltöttem, s iszonyú honvágy fogott el utánuk. Ügy kívántam a békét, s a véle együttjáró szabadságot, hogy a vágyódástól már-már fizikai fájdalmat éreztem. Magam elé képzeltem otthoni pajtásaim arcát, elképzeltem, hogy mit csinálhatnak most, s azt, hogy lehetséges, — soha tQbbé nem láthatom őket, talán már nem is élnek, vagy én pusztulok el itt, hiszen ki tudja, mi következik még. Ügy éreztem, ki kell mennem ebből a betonbörtönből, akármi történik is velem. Elbotorkálitam az ajtóig, és feszegetni kezdtem a vaskos, elfordítható reteszt. Nagy nehezen engedett, de amikor kiléptem a másik ajtó előtti alig négyzetméternyi előtérbe, visszahőköltem. Ez az ajtó, amely cSak deszkából volt ácsolva, valószínű, hogy a légnyomástól, de kicsapódott s a bunker lépcsője nappali fényben fürdött. Pillanat alatt józanodtam ki, s közvetlen közelről hallottam a kézifegyverek ropogását, futó lábak dobaját, s egy számomra ismeretlen nyelven az indulat-, s vezényszavak keveredését. Nem tudom, hogy volt bátorságom a külső ajtót is bereteszelni, de megtettem. A fölerősödött zajra a többiek is felébredtek, s rövid, riadt tárgyalás kezdőlött arról, hogy mi lehet odakünn. Most már a bereteszelt ajtókon át is hallható volt a közvetlen harci zaj, s végül az egyetlen lehetséges megoldást választottuk. Fejünkre húztuk a takarót, és elaludtunk. Reggel 8 óra lehetett, amikor felébredtem. Anyám már talpon volt, s szerinte a lövöldözés 5—6 óra között megszűnt, de ő az ajtót még nem merte kinyitni. Lassan öltözködni kezdtem, s mikor bakancsomat) befűztem, kívülről verni kezdték az ajtót, összenéztünk anyámmal, majd megfogtam a reteszt. Amint engedett a pánt, az ajtó kivágódott, s két valószí- nűtlenül hosszú puskacső tolakodott be rajta. Az első orosz szavak, amelyeket hallottam, gondolom, sokunk számára ismerősek: nyemecki szoldát jeszty? Különös, de nem féltem. Bár a durva hang megijesztett egy pillanatra, fejemet mégis elődugtam a vasajtó mögül. Torzon borz szürkeséget láttam, hosszú puskát, nagy, szőrös föveget, s alatta kerek, vörös arcot, ami láttomra tovább kerekedett, s a gyanakvó szemek nézése barátságos kíváncsisággá enyhült. Klapci — közölte társaival a /tényt, majd újra kérdezte: nyemecki szoldát? Értetlenül csóváltam a fejemet, de ők akkor már a bunker közepén jártak. Anyám rám nézett, és így szólt: — Ne félj! Azt mondja, gyerek vagy. Nem féltem. Sok hónap iszonyatos idegizgalmai u/tán alig hallhattam mást, — falakról, hirdetőoszlopokról szuggeráüták belém — hogy köteles vagyok, fölkoncolan- dó, meg itt és itt jelentkezni... mikor már hetek óta mást se láttunk, csak nyilvános kivégzéseket, állatként terelt, elcsigázott emberroncsok tömegeit, s elemista korú, állig fölfegyverzett suhancok őrjöngését; hát most, amikor ez a csupa erő, robosztus férfi azt mondja nekem, hogy gyerek vagyok, — mitől félhettem volna? ellettem a stelázsin M egy doboz volt, benne sokhötes, száraz zsemlékkel. Nem tudom, miért, de azt vettem fel, s odanyújtottam feléjük. A vörös arcú kivett egy zsemlét, megforgatta hatalmas kezében, majd a szájához emelte, s olyan szabályos holdat harapott belé, mint amilyet a képeskönyvekbe rajzolnak. A másik nevetett, s irdatlan mélységű zsebéből vagy egy kilónyi kockacukrot szórt ki épp akkor ébredező öcsém takarójára. Mindnyájan nevettünk. 1945. január elseje volt. Bogdánfi Sándor: A tudatlan ember XANTUS GYULA RAJZA — Most már belátom, hogy tanulnom kellett volna. Tudás nélkül nem boldogulhat az ember, nem értheti meg a környezetét, a műszaki újításokat, a társadalmi átalakulásokat, a pszichikai és szociális hatásokat. Minderről alig tudok valamit. Nem tanultam, elhanyagoltam sok mindent. Nem csoda, hogy lépten-nyomon megmagyarázhatatlan kérdésekbe ütközöm, s olykor úgy nézek a dolgokra, mint borjú az új kapura. Az űrhajózásról, elektronikáról, korunk filozófiai áramlatairól csak az újságból értesültem, s annyit értek hozzájuk, mint tyúk az ábécéhez. Az embereket sem tudom megítélni. Lélektant, szociológiát nem tanultam soha, de szépirodalmat is keveset olvastam. Tökfilkó módjára lebecsültem a művészetet, s ma már érzem, hogy a művészet ismerete és élvezete nélkül nincs komplett egyéniség. A politikában sem tudók eligazodni. Én is szidom a kormányt, de csak a társaság kedvéért, mert sejtelmem sincs, mit kellene tennie a kormánynak, hogy ne szidja senki. Nem értem az összefüggéseket. A gyűléseken is tátott szájjal hallgatom a beszámolókat, de akárhogy figyelek, nem tudom követni a szónok okfejtését. He pedig felszólalok, legyintenek, kinevetnek, összesúgnak a hátam mögött. Hézagos tudásom miatt lépten-nyo- mon blamálom magam. A fiammal is folyton csak vitatkozom, veszekszem, s kellő érvek híján rendszerint kiabálással vagy pofonnal zárom le a vitát. Honnan is lennének érveim, hisz nincs tudásom. Tanulnom kellett volna. Késő. Hatvanéves korában már nehezen tanul az ember. Valamikor pedig kitűnő tanuló voltam. — Ha szabad érdeklődnöm, mit végzett ? — Egyetemet. összeállította: Rékasy Ildikó
