Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-01 / 1. szám

1981. JANUAR 1. Irodalom» művészet Demény Ottó: Karácsonytól újévigBH Keresztury Dezső: Újévi hajnal Fölrebben egy csapat sirály: a hajnalhozó Napba száll, mely lassan emelkedik a lengő láthatár fölé, s bár még párák fedik a világ már az övé. Fölhajnallanak frissen újévi gondjaink. Bár alakulna minden napfényes kívánságaink szerint! Dómján: Gábor: Vázlat A nyugalom nagy arany órája ez. Elalvó mozdulat a szó. Mint testet a csönd, fény fehérli most a mutatót. És tűnődik virágot az ember Elszálló szirma: jövő idő. Jelenét óvja jó szerelemmel, hűsége már a fű, a kő. Katona Judit: Elégia Nyújtsd át kezed a takarón, fagytól félnek a kertek. Tükrét leejti, úgy oson, az ifjúság holnap elmegy. Köszönj el tőlem este. Kinn virágok arca sápad. Bér csipkéz egek bokrain s holdkés siklik az ágnak. Elmegy holnap az ifjúság, közelebb lép az este s gerincem széthullt gyöngyeit nem lesz ki összeszedje. Weöres Sándor: Őszi séta Hullt lomb illatával esti szellő játszik. Fenyőág-íveken egy csillag átlátszik. Föntebb a hegykúpok párát eregetnek, földig ereszkedő ködöt teregetnek. A csillag eltűnik fehér lepedőben, tán ki se villan már az óesztendőben. A nagy nyirkosságot holdsarló hasítja, majd a viharfelhő azt is beborítja. Erdő sűrűjében vaksötétben állunk, elindulunk lassan, tán utat találunk. Fázunk, a közelgő mennydörgésbe veszve — itt az ismert ösvény, nem megyünk már messze. bunker hat lépés A hosszú volt és három lépés széles. Eredeti gazdája — egy építész mérnök — Nyugatra menekült, pedig itt. a maga építette fedezékben teljes biztonságban várhatta volna meg a háború végét. Ismerőse egy ke­lenföldi papír- és írószer-kereske­dő tanácsára engedett oda ben­nünket — vélvén, hogy mégis jobb, ha távolléte alatt lesz vala­ki a házban. Maga a ház egy 10— 12 szobás luxusvilla, ma is ott áll a Sasadi úti villanegyedben; néha a temetőbe menet kíváncsian kandikálok ki a buszablakon, hogy minél többet lássak belőle. Akkor, 1944 decemberében az udvar felőli hátsó lépcsősoron mehettünk fel a konyhába, amelyből a cselédszoba nyílt, s ahol kegyelemre meghúz­hattuk magunkat. Innen vonultunk le karácsony után a bunkerba. Visszagondolva a magam akkori „státusára”, ma már nagyképűnek érzem a szökött katona megneve­zést, pedig az voltam. Hiszen az októberi nyilas-hatalomátvételt kö­vető „általános mozgósítás” rám is vonatkozott; elmúltam tizenhat éves, be kellett vonulnom. Buda­örs, az Albrecht laktanya, majd egy Váci úti iskola alagsora vol­tak állomáshelyeim. December 24- én ebéd után eltávozást kaptam másnap délig, s hazafelé menet a mai Alkotás mozi előtt különös szóváltásra figyeltem föl a villa­moson. Egy jól öltözött úr, valami vélt sérelem miatt, azzal fenye­gette meg a kalauzt, hogy jelentést tesz ellene az igazgatóságon. A ka­lauz, körülbelül ötvenéves, min­den jel szerint megbízható, régi alkalmazottja vállalatának, az ak­kori időkben még teljesen szokat­lan módon reagált a fenyegetésre. — Tudja, mit csinálhat az úr ... egy ilyen, aki még most is fenye­getőzik! Tudja meg, hogy az oroszok Szép Ilonán vannak ... hogy már géppuskával lövik a városmajort! Az utasok a kalauz védelmére keltek, az úr gyorsan leszállt, s én arra gondoltam, hogy hazajut­hatok-e még a villanegyedbe. Sze­rencsére Kelenföldén át még sza­bad volt az út, így karácsony es­te együtt lehettem az enyimekkel. Ám örömünk nem lehetett za­vartalan. Hét óra tájt óriási csö­römpöléssel két Tigris harckocsi állt meg a ház előtt. A legénység kiszállt, és percek alatt mindent felfordított a házban. Volt ebben valami jó is, megtalálták a házi­ak elrejtett élelmiszer-tartalékait, amiből minden pocsékolásuk elle­nére is maradt annyi, hogy a hát­ra levő nehéz napokban végig volt mit ennünk. Aznap este anyámmal gombócot főzettek, német módra, s szinte percenként dörömböltek az ajtónkon, valami szolgálatot köve­telve. Érzelmes német katonakará­csonyt rendeztek, kézről kézre ado­gatták egymásnak szeretteik fény­képeit, könnybe lábadt szemmel énekelték közismert karácsonyi dalaikat. Később, mikor már be­rúgtak, a hangulat érzelmesből katonásan durvába csap cárt át, míg éjfél után nagy nehezen el­csendesedtek, s mi is nyugovóra térhettünk. Másnap aztán a leg­nagyobb ribilliórá ébredtünk fel. A szovjet hadsereg ezen az éjsza­kán elfoglalta a Budát övező hegyrendszert, s valószínűleg Bu­daörs és a János-hegy felől lőtte az útelágazást és a Kelenföldi pá­lyaudvart. Kapkodva vonultunk le a bunkerba, félóránként vissza- visszaszaladva a házba valami nél­külözhetetlen dologért, miközben állandóan robbantak körülöttünk az ágyúlövedékek. Két napig tartott a nagy felfor­dulás, s utána különös csend tá­madt A3t hiszem, környékünk ezekben a napokban amolyan „senki földjévé” vált, mert né­hány lézengő magyar katonán kí­vül senkit nem láttunk. 28-án egy ilyen lézengő hadfi magával csalt az egyik szomszédos villába, ame­lyet átmenetileg hadtápnak ren­deztek be, de már alá volt ak­názva, hogy a visszavonuláskor gyorsan fölrobbanthassák. A kato­na néhány civilruhát kért tőlem, s ezért jócskán ellátott konzer- vekkel, kávéval, s a pincéből még egy nagydemizson almabort is szerzett nekem. E nap estéjén, bezárva magam mögött a dupla bunkerajtót, így szóltam: — Innen pedig csak akkor me­gyünk ki, ha feltétlen muszáj. Hálóim ihapig- kucorogtunk a kormos gyertyafényben anélkül, hogy bárki zavart volna bennünket. Néha egy-egy eltévedt akna rob­bant a közelben, de ez a vastag falú fedezéknek meg se kottyant. 31-én alkonyattájt kimerészkedtünk öcsémmel, és sikerült a harmadik villa kútjából egy mosófazék vi­zet szereznünk. Mielőtt újból be­zártam magam mögött az ajtót, a lépcsőn állva megpróbáltam tájé­kozódni, de semmi okosat nem tudtam kisütni. Budaörs és Far­kasrét felől, meglehetősen nagy távolságból ágyúzaj hallatszott, a látóhatár körben vörös volt, itt- ott reflektorok pásztázták az eget, de a mi környékünk kihaltnak és békésnek látszottt. Anyám ezen az estén lángost sütött és plantate- ét főzött, amit almaborral ízesítet­tünk. Tíz óra körül ő és testvéreim lefeküdtek, de én nem bírtam magammal. A bögrét, amiből a teát ittam, mindig újratöltettem almaborral, így éjféltájban már meglehetősen berúgtam. Eszembe jutott a múlt évi szilveszter, amit Orosházán, barátaim körében töl­töttem, s iszonyú honvágy fogott el utánuk. Ügy kívántam a békét, s a véle együttjáró szabadságot, hogy a vágyódástól már-már fizi­kai fájdalmat éreztem. Magam elé képzeltem otthoni pajtásaim ar­cát, elképzeltem, hogy mit csinál­hatnak most, s azt, hogy lehetsé­ges, — soha tQbbé nem láthatom őket, talán már nem is élnek, vagy én pusztulok el itt, hiszen ki tud­ja, mi következik még. Ügy érez­tem, ki kell mennem ebből a be­tonbörtönből, akármi történik is velem. Elbotorkálitam az ajtóig, és feszegetni kezdtem a vaskos, el­fordítható reteszt. Nagy nehezen engedett, de amikor kiléptem a másik ajtó előtti alig négyzetmé­ternyi előtérbe, visszahőköltem. Ez az ajtó, amely cSak deszkából volt ácsolva, valószínű, hogy a légnyomástól, de kicsapódott s a bunker lépcsője nappali fényben fürdött. Pillanat alatt józanodtam ki, s közvetlen közelről hallottam a kézifegyverek ropogását, futó lábak dobaját, s egy számomra is­meretlen nyelven az indulat-, s vezényszavak keveredését. Nem tudom, hogy volt bátorságom a külső ajtót is bereteszelni, de megtettem. A fölerősödött zajra a többiek is felébredtek, s rövid, ri­adt tárgyalás kezdőlött arról, hogy mi lehet odakünn. Most már a bereteszelt ajtókon át is hallható volt a közvetlen harci zaj, s vé­gül az egyetlen lehetséges megol­dást választottuk. Fejünkre húztuk a takarót, és elaludtunk. Reggel 8 óra lehetett, amikor felébredtem. Anyám már talpon volt, s szerinte a lövöldözés 5—6 óra között megszűnt, de ő az aj­tót még nem merte kinyitni. Las­san öltözködni kezdtem, s mikor bakancsomat) befűztem, kívülről verni kezdték az ajtót, összenéz­tünk anyámmal, majd megfogtam a reteszt. Amint engedett a pánt, az ajtó kivágódott, s két valószí- nűtlenül hosszú puskacső tolako­dott be rajta. Az első orosz sza­vak, amelyeket hallottam, gondo­lom, sokunk számára ismerősek: nyemecki szoldát jeszty? Különös, de nem féltem. Bár a durva hang megijesztett egy pilla­natra, fejemet mégis elődugtam a vasajtó mögül. Torzon borz szürke­séget láttam, hosszú puskát, nagy, szőrös föveget, s alatta kerek, vö­rös arcot, ami láttomra tovább kerekedett, s a gyanakvó szemek nézése barátságos kíváncsisággá enyhült. Klapci — közölte társai­val a /tényt, majd újra kérdezte: nyemecki szoldát? Értetlenül csóváltam a fejemet, de ők akkor már a bunker köze­pén jártak. Anyám rám nézett, és így szólt: — Ne félj! Azt mondja, gyerek vagy. Nem féltem. Sok hónap iszonya­tos idegizgalmai u/tán alig hallhat­tam mást, — falakról, hirdetőosz­lopokról szuggeráüták belém — hogy köteles vagyok, fölkoncolan- dó, meg itt és itt jelentkezni... mikor már hetek óta mást se lát­tunk, csak nyilvános kivégzéseket, állatként terelt, elcsigázott ember­roncsok tömegeit, s elemista ko­rú, állig fölfegyverzett suhancok őrjöngését; hát most, amikor ez a csupa erő, robosztus férfi azt mondja nekem, hogy gyerek va­gyok, — mitől félhettem volna? ellettem a stelázsin M egy doboz volt, benne sokhötes, száraz zsem­lékkel. Nem tudom, miért, de azt vettem fel, s odanyújtottam feléjük. A vörös arcú kivett egy zsemlét, megforgatta hatalmas ke­zében, majd a szájához emelte, s olyan szabályos holdat harapott belé, mint amilyet a képesköny­vekbe rajzolnak. A másik neve­tett, s irdatlan mélységű zsebéből vagy egy kilónyi kockacukrot szórt ki épp akkor ébredező öcsém ta­karójára. Mindnyájan nevettünk. 1945. január elseje volt. Bogdánfi Sándor: A tudatlan ember XANTUS GYULA RAJZA — Most már belátom, hogy ta­nulnom kellett volna. Tudás nél­kül nem boldogulhat az ember, nem értheti meg a környezetét, a műszaki újításokat, a társadalmi átalakulásokat, a pszichikai és szociális hatásokat. Minderről alig tudok valamit. Nem tanultam, el­hanyagoltam sok mindent. Nem csoda, hogy lépten-nyomon meg­magyarázhatatlan kérdésekbe üt­közöm, s olykor úgy nézek a dol­gokra, mint borjú az új kapura. Az űrhajózásról, elektronikáról, ko­runk filozófiai áramlatairól csak az újságból értesültem, s annyit értek hozzájuk, mint tyúk az ábé­céhez. Az embereket sem tudom megítélni. Lélektant, szociológiát nem tanultam soha, de szépirodal­mat is keveset olvastam. Tökfilkó módjára lebecsültem a művésze­tet, s ma már érzem, hogy a mű­vészet ismerete és élvezete nélkül nincs komplett egyéniség. A poli­tikában sem tudók eligazodni. Én is szidom a kormányt, de csak a társaság kedvéért, mert sejtelmem sincs, mit kellene tennie a kor­mánynak, hogy ne szidja senki. Nem értem az összefüggéseket. A gyűléseken is tátott szájjal hall­gatom a beszámolókat, de akár­hogy figyelek, nem tudom követni a szónok okfejtését. He pedig fel­szólalok, legyintenek, kinevetnek, összesúgnak a hátam mögött. Hé­zagos tudásom miatt lépten-nyo- mon blamálom magam. A fiammal is folyton csak vitatkozom, ve­szekszem, s kellő érvek híján rendszerint kiabálással vagy po­fonnal zárom le a vitát. Honnan is lennének érveim, hisz nincs tudá­som. Tanulnom kellett volna. Ké­ső. Hatvanéves korában már ne­hezen tanul az ember. Valamikor pedig kitűnő tanuló voltam. — Ha szabad érdeklődnöm, mit végzett ? — Egyetemet. összeállította: Rékasy Ildikó

Next

/
Oldalképek
Tartalom