Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-11 / 9. szám

8

Irodalom» művészet

1981. JANUÁR 11.

Csörsz István:

ELSŐBBSÉG

Szépvölgyi és a Zöldmáli út kereszteződésénél két perc alatt összetorlódott a forgalom. Egy fehér Skoda állt az út közepén, tetején tanuló vezető tábla. A volánnál szőke asszony ült, mellette Tass, az oktató. A kocsi bal hátsó gumijában lehetett volna egy kicsit több levegő. Négy óra tíz volt.

A Skoda mögött olajfoltos Fiat várakozott, ablakában zöld overal- los fickó könyökölt. A Fiat mögött kékszemű férfi ült egy Volkswagenben, borostás állát tapogatta és a tanulóvezetőt nézte.

— Akár egy ólommadár — morogta. Az overallos elvigyorodott,

és behúzta a kéziféket. Mindenki a szőkét bámulta, még a bal oldalon épülő társasház tetőfedői is: egyikük törülközőt csavart a fejére a nap ellen. Hátul dudált valaki.

Az asszony egy pillanatra az oktatóra nézett.

— Csak nyugodtan — mondta Tass. — A sarok után balra fordulunk.

Az asszony gázt adott.

— De eressze ki a kéziféket — morogta Tass. Az asszony kiengedte, a kocsi gurulni kezdett hátról felé.

— Ez mindjárt elgázol minket — vigyorgott az overallos. ö is kiengedte a kéziféket, hagyta a kocsit hátragurulni — a kékszemű ugyanúgy. A harmadik kocsiban szemüveges tanárnő ült, aki mozdulatlanul figyelte az eseményeket.

— Csak nyugodtan — mondta Tass. Egy pillantást vetett az asz- szony fehér shortjára, amely megfeszült fenekén az erőlködéstől, és látszott alatta az asszony bugyija. Lila, gondolta. Na persze mindegy. Nekem is mindegy, meg ezeknek is ott hátul. Tudta, hogy mindegyik ide képzeli magát most az ő helyébe, és találgatják, mit mond az asszonynak, aki már tizenkét órát vezetett, de nem tudott többet, mint más az első napon. Azért se mondott neki semmit.

— Ide figyeljen — kezdte az asszony; gyorsan beszélt, de minden második szó után beszívta az

alsó ajkát. Fehér volt a foga, és úgy haarpta vele az ajkát, hogy az is elfehéredett.

— Nem vinné át a kocsit a kereszteződésen ?

— Nem — mondta az oktató. — Maga viszi át.

— Elegem van az egészből! Nem akarok levizsgázni!

— Dehogynem akar. A sarok után megállunk.

A tetőfedő röhögött odafent A turbános előrehajolt — közben meglökött egy tucat egymásra rakott palát. A lábujjával fogta meg, amely kilógott a tornacipőjéből:

• A Központi Sajtószolgálat 1980. évi novellapályázatán dijat nyert alkotás.

egy pala így is lecsúszott és a járdára pottyant.

A kékszemű még mindig a asz- szonyt nézte.

— Fantasztikus — morogta. Hátul ismét dudáltak. A szőke asz- szony rángatni kezdte a biztonsági övét, ki akart szállni a kocsiból, de Tass megfogta a karját és visz- szahúzta. Olyan vékony csontja volt, hogy átérte ujjával a könyöke felett.

— Induljon! — parancsolta. Az asszony engedelmeskedett. A kocsi elindult, de három méter után ismét megállt.

— Én is elbajlódnék vele — mondta az overallos a kékszeműnek.

— Imádom a szörnyű feladatokat. Ismertem egy ilyen asszonyt, új Audija volt, ezerhetes. Azt mesélte, hogy a barátja küldte neki Rómából. Nem hittem el egy szavát sem. Soha egy büdös szavát el tudja képzelni? Másfél évig vele jártam, és azalatt soha egy szavát el nem hittem.

A Skoda végre keresztüljutott a kereszteződésen.

— Itt megállhat — mondta Tass. — Iszunk egy kávét, jó?

Az asszony a fejét rázta.

— Akkor iszik egy szőlőlevet.

— Ügy kéne beszélni vele, mint egy gyerekkel, gondolta Tass. Amit az isten se fizet meg. Ebéd után legurított egy fél barackot, mert úgy érezte, romlanak az idegei. Nézte az asszony kezét. Hosszú, barna ujja volt, a körme holdalakú. Nyalka és a válla nagyon barna. Víz mellett volt a nyáron, gondolta Tass. Biztos, hogy nem dolgozik. Akkor vette csak észre, hogy az asszony sír; behúzta a kéziféket, kikapcsolta a motort, és a volánt markolászta, Tass pedig arra gondolt, milyen vidám volt reggel, ruganyosán lépkedett, és visz- sza-visszanézett a válla felett. Ügy ment a kocsi felé, mint aki vezetni akar. Tass mindjárt észrevette a változást, és egyáltalán nem örült neki. Nem szerette a váratlan dolgokat, különösen nem a nőknél. Egyébként sem szerette a szőke nőket, már repülős korában ugratták ezért a többiek. Nézte kicsit az asszonyt, várta, hogy felé fordul, vagy mond valamit. Ha megint hisztizni kezd, letolom, gondolta. Ha kétszer egymás után ráhagyom, akkor ezt csinálja egész nap. Lehet, hogy én is az oka vagyok, gondolta. Szombaton, amikor ugyanígy megálltak keresztben a villamossínen Újpesten, és kiszállt a

villamosvezető, Tass letekerte az ablakot, és elküldte a fenébe a fickót. Az tovább kiabált, erre Tass kiszállt a kocsiból, és megindult felé. A villamosvezető visszaugrott a peronra, és volt valami furcsa az arcán. Tass maga sem értette a dolgot. Éppen eléggé utálta ezt a szakmát ahhoz, hogy bárkivel is veszekedjen miatta. Utoljára akkor fordult elő ilyesmi vele, amikor még repült, és megmutatta a szerelőnek azt a rozsdás karabinert. A szerelő visszapofázott, mire Tass felvett egy pajszert a földről, és kihajtotta fickót a hangárból. Végülis ő húzta a rövidebbet, mert a szerelőnek valami kapcsolata volt a parancsnokságon —egy hét múlva a vitorlázórepülőkhöz küldték Tasst, négy évig húzkodta a Vitorlázó gépeket, és akkor kezdett inni. Harmincéves korában leszerelték.

Mire mindezt végiggondolta, az asszony jól kibőgte magát, és Tassnak volt annyi esze, hogy ne szakítsa félbe. Az a legjobb, ha bőgni tud valaki, gondolta. Az asszony elővett egy papírzsebkendőt, gondosan megtörölte a szemét, és megnézte magát a visszapillantó tükörben.

— Az ég szerelmére, mondjon már valamit! — szólalt meg váratlanul.

— Mit mondjak? — kérdezte Tass.

— A nyavalyának ül itt, hogyha nem mond semmit? — kiáltott rá az asszony.

Na tessék, gondolta Tass. De nem gondolt haraggal az asszonyra.

— Menjen fel balra — mondta. A kőkerítésre sandított, amely az utca túlsó oldalán emelkedett, és amely ugyanolyan volt, mint harminc évvel ezelőtt, amikor átmásztak rajta hátul a kert felől a srácokkal. Egy gróf lakott a villában. Hátul a kertben márvány férfiszobor állt. Tass emlékezett rá, milyen éles pittyenésekkel pattogott le a kavics a szoborról, amikor megdobálták, öt fiatal nő járt a grófhoz. Azt beszélték róla, hogy fotós és aktképeket csinál a nőkről. A fiúk elhatározták, hogy betörnek hozzá, és ellopják az egészet. Egy szuroksötét este indultak el négyen, Tass ment elől, ő volt a legbátrabb közöttük. De amikor a kőfalhoz értek, amelyen mozdulatlanul lógtak a vadszőlő indái, ő is félni kezdett. Olyan volt az egész, mintha egy kriptába lopóz- tak volna be, vagy olyan házba, ahol csak halottak laknak. A kert

Szenyei Sándor:

BÁLINT

Furcsa emberként tartották számon Bálintot a szomszédok. Nem azért, mert késő délutánonként mindig dúdolva érkezett haza. Este az udvar lakói már megszokták. Valójában arra figyeltek’ volna fel, ha Bálint egyszer csendben nyit be a kapun, és úgy megy végig az udvaron a hosszú ház leghátsó — hatodik egyszobás lakásáig.

Az udvaron gyári munkások laktak; öntő, lakatos, kárpitos, cipőfelsőrész-készítő, kovács és Bálint, az asztalos.

Bálint érkezett mindig utolsónak haza a lakók közül. Utolsónak, mert a gyárból rendszerint egy ablakkereteket készítő kisiparoshoz ment, annak segített két-három, de előfordult, hogy négy órát is egy- egy délután. Aszerint, hogy mikor mekkora megrendelése volt a kisiparosnak.

Két gyermeke volt Bálintnak, és beteges, a háztartás gondjaival foglalkozó, korán megvénült asszonya. A fia nyolcéves volt, a leány hat, két egészséges, értelmes gyermek, akik mindennap türelmetlenül vár- ták-lesték apjuk érkezését.

Bálint érkezését azonban az udvar lakói is szinte annyira várták, mint a gyermekek.

A kovács felesége szerint Bálint „módszere igenis figyelemre méltó”. A mondat hallatán csak a kárpitos bólogatott, miközben a kovács egy ásítást fojtott el tenyerével. Ezzel a gesztussal is érzékeltette, hogy feleségével nemcsak

egyetért, hanem ehhez a sikerűit megfogalmazáshoz neki is köze van.

Hasonló megbeszélésekre gyakran sor került a kárpitos lakásában. Egyszerűen azért ott, mert az ő szobájuk volt a legnagyobb a ház hat szobája közül. Előfordult azonban — és meglehetősen sűrűn —, hogy a megbeszélésre nem került sor, mert a kárpitos részegen került haza késő délután, s ilyenkor az udvaron mély pátosz- szál és tökéletes átéléssel szavalni kezdte a „Mit nekem, te zordon Kárpátoknak” kezdetű verset. Mindig ugyanezt. És mindig — ebben az állapotban valóban csodálatra méltó — önkritikával. Mert a szavalás előtt mindenkor leszögezte: „A rum nem bővíti a repertoárt.”

Erre a bölcs megjegyzésre a ko- vácsné minden esetben bólogatott, a kovács pedig ásítást fojtott el tenyerével. De mindez senkit sem zavart. A fő téma, a tulajdonképpen megfejthetetlen és végső állásfoglalást még senkiben sem eredményező téma, Bálint volt. Pontosabban: Bálint és gyermekei.

Bálint esténként dúdolva lépett be a kapun, és dúdolva haladt végig az udvaron a lakása felé. Panaszkodni soha nem hallották az udvar lakói. Az állandó dúdolás- sal pedig egyenesen az elégedett ember benyomását keltette. És Bálint az is volt. Elégedett ember.

A kisiparos Bálintnak mindennap fizetett, aszerint, amennyit dolgozott — darabszámra. Ha nagyobb volt a rendelés. Bálint többet dolgozott, de több pénzzel is siethetett haza. Mert mindig sietett. Akkor is, amikor bőven lett volna mit dolgoznia. De ő este nyolc órakor kibújt a munkakötényéből, leseperte az ingére, nadrágszárára rakódott gyaluforgácsot, és szólt: „Megyek, mert ébren akarom találni a gyermekeket.”

Felesége — ahogy hazaért — azonnal tányért tett Bálint elé. A gyerekek pedig az asztal túlsó oldalán csendben várták, hogy apjuk befejezze az étkezést.

Kint az udvaron, a Bálinték szobájának ablaka előtt lassan gyülekeztek a szomszédok. Rendszerint csak az asszonyok, akik a szobájuk ajtajában álló férjeket időnként türelemre intették: „Még csak eszik.” ’

Bálint, miután befejezte az evést, átült az asztal mellett levő ágyra. Intett a fiának, s a fiúcska az apja ölébe tette a kopott szőrű, Mica névre hallgató macskát. A macska nem érezte jól magát Bálint ölében, sunyított, szőre felborzolódott. De ő jobb kezével combjához szorította az állatot, a ballal pedig fémpénzt tett az asztal szélére, és odaszólt a fiának: „Kezdjed te, Lackó!”

Kint az udvaron az ablak előtt álló asszonyok izgatottan intettek a férjeknek: „Kezdődik!”

A szabadon engedett macska szempillantás alatt bemenekült az ágy alá. A fiú kis idő múlva húzta elő nagy nehezen onnan. Bálint újra fémpénzt tett az asztal szélére, s szólt: „Te következel, Nu- sika.”

Az asztal sarka lassan megtelt fémpénzekkel, az ágy alá menekülő macskát pedig felváltva hozta ki a fiúcska és a kislány. Bá- lintné időközben, háttal az ágynak és az eseményeknek, mosogatott. A végszót várta, amelyet hol kevesebb, hol több idő múlva valóban hat lőtt is: „Nincs több” — mondta ilyenkor Bálint, s bizonyításként kifordította zsebe bélését. Az asszony ekkor hátrafordult, beszaga is furcsa volt. Tass azt mondta a többieknek, hogy otthon hagyta a zseblámpát. Valamennyien tudták, hogy hazudik, de látszott a fiúkon, mennyire örülnek a dolognak, és továbbra is Tass maradt az, akit a legbátrabbnak tartottak.

— Na, menjen már! — mordult az asszonyra. Az asszony bólintott, és gázt adott. A motor bőgött. Tass ösztönösen előrekapott a jobbkezével, mintha a botkormányt akarta volna elkapni — ugyanakkor hátrapillantott a tükörben, és látta, hogy éppen az ő helyükre áll az a Volkswagen, amely mögöttük állt a kereszteződésben is. Látta a hegyek felett lilára színeződött cumulusokat, és azt is, hogy a bal oldali ház ablakán, ahol Perlakiék laktak harminc éve, felhúzza valaki a redőnyt. Tudta, hogy az asz- szony túl egyenesre vette a kanyart, megfogta hát a kormánykereket. Még azt is látta, hogy az asszony hátranéz a visszapillantó tükörben. Olyan erősen fogta a kormányt, hogy Tass nem tudta félrerántani.

— Az istenit! — morogta, és már benne is voltak a kőfalban, a kocsi eleje összeroppant, a szélvédő kitört, és Tass érezte az arcán, hogy eltalálja egy szilánk. A motor leállt, és egy pillanatra nagy csend lett. Por szállt a kocsiban, az a rejtélyes, átkozott por, amely ilyenkor előjön valahonnan. Tass az asszony karja felé kapott. Érezte, hogy ott van, érezte, hogy milyen vékony a csontja, és valahogy azt is tudta, hogy nem történt baja. Kicsit meghökkent, amint az asszony arcára nézett: átkozottul nyugodtan ült ott a porban. Mielőtt még szólhatott volna, melléjük kanyarodott a Volkswagen, kiugrott belőle a kékszemű fickó, feltépte az ajtót, és kirántotta az asszonyt a kocsiból. Nem kérdezett tőle semmit, csak rángatta jobbra-balra, megnézte elől-hátul, ahogy a műtárgyakat szokás, de úgy látszik, hogy ő se talált rajta sérülést.

Tass kimászott a kocsiból, és kipróbálta, hajlik-e a térde? A férfi közben beültette az asszonyt a Vol ks wagenbe.

— Hé! — mondta Tass. — Hová

viszi?

— Haza — mondta a kékszemű.

z asszony az összetört Skodát nézte — csaknem derűs volt az arca. Tass akkor már tudta, hogy soha nem fogja megérteni azt, ami történt. Habár a jegyzőkönyvbe úgyis mást kell írni, gondolta. Nézte a férfit, amint hátratolatott, hogy megforduljon. Szóval a férje, gondolta, és már rémlett neki, mintha látta volna kint a gyakorlópályán, amint az asz- szonyra várt egy délután. Idejöhetett volna előbb is, gondolta dühösen.

seperte a pénzt az asztalról egy pléhdobozba, miközben odaszólt a gyermekeknek: „Mosdás és fekvés.”

Bálint pedig rágyújtott egy cigarettára, mosolyogva dőlt hátra az ágyon, s a mosdótál körül szorgoskodó gyermekeket figyelte.

Kint az ablak alatt oszladozni kezdtek az udvar lakói. A kárpitos jegyezte meg: „Ma többet keresett, mint tegnap.” A kovács.né szólalt meg aztán: „De nem kellett, hogy szöveget is mondjanak a gyermekek.” A kovács a feleségére nézett: „Miféle szöveget?” — kérdezte-„Hát a szokottat —mondta az asszony. — Hogy munka nélkül nem lehet pénzt keresni. Ra- ta-ta-ta, ra-tata satöbbi.” „Ja, igen” — szólt a kovács, és tenyerével elfojtott egy ásítást.

/