Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-07 / 5. szám
1981. JANUÁR 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 i A tévé I képernyője előtt Az első szolnoki fazekas Szilveszter 1980 Volt már rosszabb is, és bizonyára lesz még ennél jobb is, és lassan már el is felejtjük. Mindenesetre az a tény, hogy a televízió lemondott arról — helyesen, — hogy vígasságban egyetlen estén hozza be mind azt, amit egész évben elmulasztott, fel- szabadítóan hatott a szilveszteri program tervezőire, alkotóira, így ez az este mentes volt a régebben tapasztalt görcsös nagyot akarásoktól. Csak tette a televízió a dolgát úgy, miként megszoktuk tőle máskor is: a képernyő nem égett az óév végi búcsúztatás különös lázában. Ezzel függ össze az a módszerbeli sajátosság is, hogy igyekezett időben is meglehetősen széthúzni szilveszteni programját, már a fél hétkor jelentkező Szuperbola is •lényeges részét képezte az esti mulatságnak. És itt rögvest meg is állnék. Ugyanis az Árkus József szülte paródiacsokor, Szuhay Balázs parádés közreműködésével, nagyszerű szórakozást nyújtott. Nemcsak mulathattunk, de ugyanakkor gondolatokat is ébresztett, amit láttunk. És itt született meg a „paródia paródiája” is. Egy ismeretlen fiatalember, nevét a műsorújság sem említi, a Szuperbola alkotóinak névsorában is épp csak hogy felbukkant a képernyőn —a jódlis Forgácsról van szó, aki néhány éve a Ki mit tud- ban tűnt fel, s aratott nagy sikert — olyan hamisítatlan Hofit varázsolt a képernyőre, hogy akár eredetinek is vígan e1.mehetett volna. Ugyanakkor finoman és ele- gásan — már amennyire ez egy Hofi-karikatúrában lehetséges, de szándékait tekintve mindenképpen szellemesen — felvillantotta a hofizmus néhány jellegzetes vonását, a neves humorista egyéniségének fellelhető modorosságait. Mi tagadás, a Szuperbolát szívesebben láttam volna a számomra semmitmondó Házibuli helyén, amelv ugyan életképes ötletre épült, és határozott sza- tíramagja is volt (lám milyen képmutatók, álszentek is vagyunk mi, felnőttek!), csakhogy az alapötleten túl szellemes megoldásokra nem igen futotta az alkotók — Kállai István. Szálkái Sándor — erejéből. Sőt. Egy idő után a filmet nézvén már csak az foglalkoztathatta fantáziánkat, s azt tippelget- hettük némi kajánkodással, hogy ezek az egyébként derék családapák és családanyák vajon meddig merészelnek majd elmenni a malackodásban és lameztelen- kedésben; hogy lesz-e igazi sztriptíz, vagy csak „be kell majd érnünk” afféle ' félbe- szerbe hagyott mutatvánnyal. Persze ízlés dolga is ez, és gondolom másképpen ítéli meg mindezt, aki nemcsak a képernyőtől várta a mámort, és megint másképpen az, aki józan fejjel nézte végig (úgy kell neki) ezt a házi kalamajkát. Mindenesetre a tévészatíra készítői filmjük sikerébe alaposan bekalkulálták az ilyenkor szokásosan kialakuló alkoholmámoros nézői lelkiállapotot. A ravaszkás alcímű Szil- vesztern sem mutatott túl sok eredetiséget, dehát ettől a műfajtól nem is várható el különösebb szellemi-gondolati frissesség. Mostanában éppen eleget látunk belőle, hogy ezt az egyszerű tényt megállapíthassuk. Így hát a Hol colt hol nem colt... Bed- nai Nándor munkája, csak ismételten ezt igazolhatta. Arra persze alkalmasnak bizonyult, hogy meggyőződhessünk róla: nem azért nincs magyar western, mert képtelenek volnánk hazai forrásból előállítani, színész is akadna rá, — Koncz Gábort például az isten is westem- hősnek teremtette, — hanem mert az általa felkínált élvezet korántsem lenne arányban a belefektetett szellemi energiákkal és anyagiakkal is, természetesen. így azután ebből a műfajból olcsóbb: az import. Persze lehetett volna harsányabb, végletesebb is ez a műfaj sematizmusát, kiismerhető megoldásait ka- rikírozó Szil vesztem, akkor talán még a humora is jobban felszínre jöhetett volna, így inkább csak azt élvezhettük benne, hogy Koncz, Har- sányi és a többiek milyen magabiztonsággal álltak helyt a szokatlan szerepkörben, hogy milyen jól áll rajtuk a western ruhája, és nem a műfaj ostobaságain derültünk,- Tetszett Alfonzó mini- show-ja. Mennyi ötlet fért a mindössze tízpercnyi időbe! Itt aztán burjánzott a szellem. Bár egyik-másik ötlet kissé ismerősnek tűnt és az ötletek ilyen mennyiségben ontva már-már ki is oltották egymás hatását. így azután a végeredmény korántsem volt Oly hatásos, mint önmagukban a fel-felsziporkázó egyes ötletek. Talán kevesebb több lett volna? Ugyanez aligha mondható Hofira, akiből a sok is kevés. Ezen az estén ismét csak ő képviselte valójában az igazán közéleti humort, megszokott színvonalán, de ezúttal talán kevésbé arrogánsán, inkább játékosabban, könnyedén játszadozva a legsúlyosabb poénekkel is. Furcsa dolog: lényegében mindig ugyanazt mondja, csak más-más formát választ, más-más eszközökhöz folyamodik. Most találóan az őrültek házából jelentkezett, arra a régi igazságra építve, lásd Shakespeare szókimondó bolondjait, hogy olykor az őrült világosabban lát, mint éoelméjű kortársai. Meg aztán gátlástalanul jobban is kimondja, amit gondol. Mestere ő annak, hogy egészen apró jelenségekből kiindulva filozófiai mélységekig jússon el, anélkül, hogy a bölcselkedés legkisebb jelét is mutatná. Például az Ifjú Kommunistából vett hettyen- pitty játék szellemes kifigurázásában olyan ellentmondásra világított rá, amelyben az ifjúsági mozgalom célkitűzései és a választott módszerek, eszközök közötti feszültség, vagy bizonytalanság érhető tetten — lényegében. Nem eredetien képernyőre született ez a mostani Hofi- műsor, csak a Mikroszkóp Színpad előadásának felvétele volt, mégis jól tette a televízió, hogy a szilveszteri friss televíziós termékek közé beillesztette ezt a „régi színházi árut” is, hiszen a Mikroszkópban látható Hofi- program a képernyő előtt ülő nézők nagy részének, különösen vidéki nézőknek, valójában premiernek számított. Elszórakozhattunk az öt dudás visszatérésén, és szívesen koccinthattunk együtt a Fővárosi Operettszínház színpadára lépő színészekkel, akik ezúttal csapatostul képviselhették „munkahelyüket”, persze egészen mást művelve, mint ott. A legrokonszenvesebbnek és tartalmában is legfajsúlyosabb- nak a Madách Csehov-paró- diáját éreztem — három férfi a Három nővér szerepeiben, Haumanm Péter, Körmendi János, Márkus László —, és a nemzeti beliek kettősét, Agárdi és Kállai Ha- csek—Sajó jelenetét. A másfél órás sztárparádénak persze akadtak halványabb pillanatai, sőt kifejezetten unalmas részei. Nem is értettem olykor, hogy min szórakozott olyan jól, és min nevetett akkorákat az operettszínházi közönség? Dehát bizonyára lesz alkalmam ezt is tüzetesebben megfigyelni: hisz régi jó szokás szerint a televízióban mindig kétszer van szilveszter. Az ismétlés bizonyára ezúttal sem marad el. V. M. Beszélgetés Chlumetzky Ildikóval A Tisza partján a fa és a nád volt a .legfontosabb tetőfedő anyag. Bánta is ezt .sokszor a régi Szolnok — többször leégett. A várostörténet kutatói szerint éppen azért nem alakultak itt ki fazekasdinasztiák, mert az égetőkemencék szikrájától könnyen a lángok martalékává lett volna az akkori Szolnok. A város első fazekasmestere viszont már elektromos kemencében égeti a megformált agyagot.- Ezt sem olyan régen, még két éve sincs, de a pécsi, a szolnoki fazekasvásárok. a különböző kiállítások révén már ismeri munkáit a közönség. Egyébként Mezőtúr tanítványa. — Hogy lehet az, hogy hátat fordított a túri cserépnek? — Nem erről van szó... Szolnokon érettségiztem, ezután mentem tanulónak Mezőtúrra. Mestereimet, Busi Lajost és Gonda Istvánt ma is nagyra becsülöm, sokat tanultam tőlük. Mégis, nekem másféle elképzeléseim alakultak ki a fazekas mesterségről. Mégegyszer mondom: legjobb alkotásaikat a mai magyar fazekas művészet remekeinek tartom — ám én mégis más utat választottam. Abból indultam ki, hogy a jó cserép nemcsak szép, de hasznos is lehet. Azért mondom, hogy „lehet”, mert napjainkra az agyagedények kiszorultak a konyhából, az ebédlőből, felkerültek a falra, dísztárgyakká váltak. Nehogy félre értse, ezt nem megrovón mondom, sőt nagyon örülök annak, ha látom, hogy népi kultúránk emlékei ott vannak a szép, modern lakások főhelyein. — De azoknak az eszközöknek, amiket maga csinál — legalábbis jó részüknek — a konyha volt hajdan a természetes közegük. — Járni kezdtem a múzeumokat, megismerkedtem a régi főző-, sütő- és tálaló- edényekkel. Egyre erősödött bennem a szándék, hogy a cserépfazekat, tálat, szűrőt, sütőt, szilkét, kantát, kan- csót „visszahozzam” a mai konyhába. Megítélésem szerint ugyanis ezek nemcsak esztétikusak, hanem használati értékük is van. — Igen, de más most a főzés tüzelés technikája ... — A népi fazekasság erről is mindent tudott. Nézze meg ezt az edényt: a feneke szűk, majd az oldala fokozatosan öblösödik, a füle fölött meg már újra „kar- csúsodik” az alakja. Mit gondol, ez az edény miért ilyen, amilyen? — Nem tudom. — Nos, akkor nézze ezt Kacsasütő, szűrötál, nyeleslábas, szűrőkanál, tarkedli sütő és fakanáltartó a másikat. A feneke a legnagyobb sík felület az egészen ... Miért... mert ezt az edényt már „platnira” tették, míg az előzőben szabad láng fölött főztek. — A láng körülnyaldosta ... azért hasonlít egy csonka cseppalapra... De hogy következtetett mindezekből a mai tüzeléstechnika következményeire? — Megismerkedtem a gö- möri edényekkel, az ottani fazekaskultúrával. Kiderült, a gömöri agyagból készült edények hőálló képessége magasan a legjobb. Gömöri agyagom ugyan nincs, de a szekszárdi agyag is igen jó céljaimra. így aztán főleg a csákvári és a gömöri fazekas hagyományokat követem, — szekszárdi agyagból. — Ezek a használati eszközök a csaknem feledésbe ment régi ételekhez kötődnek, tehát óhatatlanul éleszSzolnokon Puccini: Bohémélet A Szegedi Nemzeti Színház nagy sikerű vendégjátéka A múlt század Párizsának levegőjét, a Quartier Latin korabeli padlásszobái hangulatát, a nyomorgó művészek — a „bohémek” — életét, emberi tisztaságát, nagy- szerűségét varázsolta a szolnoki közönség elé — Puccini örökszép muzsikája segítségével a Szegedi Nemzeti Színház operatársulata. A Szigligeti Színházban hétfőn este bemutatott Bohéméletet parádés szerep- osztásban, kitűnő előadásban láthatta a nagy számú közönség. A Horváth Zoltán rendezte tiszta, világos, minden régies ballaszttól mentes előadásban a nagyszerű énekesek nemcsak muzikalitásukról, de kiváló színészi képességeikről is meggyőzték a nézőket. Mimit Vámossy Ágnes, Rodolphe-t, a költőt, Gulyás Dénes — meghívott művészként — a Magyar Állami Operaház tagja alakította. Musette-t Karikó Teréz, Marcelt Gyimesi Kálmán énekelte, Coliin Gregor , József volt, Schaunard szerepében pedig Várhelyi Gábort láttuk. Az előadást Váradi Zoltán nagy pontossággal, terméMimi és Rodolphe kettőse (Vámossy Ágnes, Gulyás Dénes) szétes biztonsággal, harmó- niateremtő erővel veszényel- te. — ti — O Sz-sssz! Jól ráütöttem. A körmöm alja már meg is kékült. Számba kapom ujjamat, le-föl járkálok a pincében, s el- folytott káromkodások közben nézegetem a vaskerítést, Mikor fog így kikerülni a telekre? Ilyen kézzel tán vezetni sem tudok. — Sikerült? — Az! — mormogom szinte csak magamban, anélkül, hogy megfordulnék. — Hát. te!!! Csak most fordulok feléje. Bálint. Nem láttam legalább három éve. — Amúgy nem rossz. — És szakértő szemmel kezdi méregetni a kerítést. Le is hajol. Még nem őszül, nem is kopaszodik. Ez, hogy most. pár év után, amikor elmondhatnánk egy-két szólamot. „Hogy vagy?” „Mi újság?”, s nem teszi, sőt a kerítés nézegetésével szinte meg is akadályozza, mondom, ez a viselkedés része a tréfának. Végül hátbavágom. Nekiesik a kerítésnek és nevet. Tollasodunk. mi? Hát a kerti törpék hol vannak? Leveszem a barkács-sa- rokban álló szekrény tetejéről az üveget, töltök két pohárba. Megisszuk. — Na, mi van? S amint néz, eszembe jut az a ködös reggel, amikor eljöttem az átbeszélgetett éjszaka után. Illetve, csak hajnalig beszélgettünk, mert addigra már kiderült, hogy sem ő, sem én nem fogunk engedni. Én mondtam neki. hogy ne használja fel azt a bizonyos ötletet. Végül megígérte, hogy kihagyja. Persze, nem hagyta ki. Az eltelt évek alatt én nem hoztam szóba a dolgot, bár bántott. Szavát adta valamire, és nem tartotta meg. Most hát néz. A szeme alatt ráncok vannak. — Veled mi van? — kérdezek vissza. Végigsimítja homlokát: — Gondoltam. megnézem már ezt a házat belülről. Ezt is én terveztem. — Ezt, amiben lakunk? Vagyis... nem hozzánk jöttél?' S amit most mond. arról nem tudom eldönteni, hogy komolyan mondja-e, vagy pedig tréfál. Talán csak azért tűnik komolynak, mert fáradt az arca? — Ha már úgy is itt vagyok, benézhetek hozzátok is. Semmi fintor, ami jelezné, hogy csak viccel. — Én kertes házban lakom — meséli. — Ez a második házasságom, tudod. Éppen nem tudom, de ez lehet amolyan töltelékszó is. S úgy beszél a második házasságáról, mintha ismerős volna előttem minden. Egy pillanatra olyan érzésem van, mintha összetévesztene valakivel. Mit sem tudok a feleségéről, s főként azt nem, hogy ismertem-e azelőtt is, tehát együtt járt-e velünk egyetemre, vagy nem. Engem ez az egy érdekelne. Valami alapvetőt nem közöl tehát, s ahhoz kénest úgy ad elő itt sok mindent, mintha közismert volna. Még a nevét sem tudom. Egyelőre nem értem, várom, mire lyukad ki. — Láttam, amikor ideköltöztetek, mert itt járok el kocsival reggelente, s gondoltam, megnézlek már benneteket. Illetve, hogy megnézünk. — A feleségeddel? Számonkérően néz rám, mintha nem figyeltem volna. — Természetesen a fiammal. Nem tudtam, hogy fia van. Dehát... akkor ez a második házasságából való. Ha magával hozta, hol van? — És ő hol van? — Nen akart lejönni a pincébe. Ott maradt az udvaron. a gyerekek közé ment. Talán hintázik, vagy valami... Bálint hosszan beForog a korong ti a parasztkonyha hagyományait. — Nem is tagadom, sőt... Az ízletes parasztkonyha ugyanis sokkal egészségesebb volt a mainál. Férjemmel gyűjtjük a régi recepteket is, hiszen elkészítésük egy-egy cserépedényhez kötődik. Tessék: ez a lába-lá- bas, — vagyis egy cserépbogrács, három, saját anyagából készített lábon. — A közönség érdeklődése milyen e régi, ám ma~ls jól használható, szép cserepek iránt? — Magam sem gondoltam volna, hogy ekkora sikerük lesz az edényeimnek. Folytatom, amit elkezdtem... A múzeumokban még sok olyan régi eszköz van, amelyet örömmel használhat a ma embere is. — Köszönjük a beszélgetést. Tiszai Lajos 11 horvát Zrínyi-opera 1876-os partitúrája Szigetváron A jugoszláviai Eszéken, egy régi ház padlásán, zenetörténeti értékű és magyar vonatkozású művet találtak: a horvát Zrínyi-opera 1876-os partitúráját. A ritka példányt a Zrínyi-emlékek legfőbb magyarországi ápolójának — a Szigetvári Várbaráti Körnek — ajándékozták. Á másfélszáz oldalas kiadványt a zeneszerző, Ivan Zajc portréja díszíti, s egy szép metszet, amely az 1566-os szigetvári drámát ábrázolja: Zrínyi Miklósnak és vitézeinek hősies kitörését a rommá lőtt várból. Az 1832 és 1914 között élt Ivan Zajc olyan szerepet töltött be a horvát nemzeti opera megteremtésében, mint nálunk Erkel Ferenc.néz az ajtó felé, majd idébb mozdul, és nagyot hallgat. A semmibe néz. Elkezdem magyarázni, hogy szeretnénk menekülni ebből a városi betonrengetegből, azért vettük a telket, és azért készül a kerítés. Látszólag figyel. Vete- ményeztem. bokrokat irtottam, kiástam a házikó betonalapját. Annát meg a kislányomat majd csak akkor viszem oda, ha már mutat valahogyan. Felmegyünk a lakásba. Annával, ha látásból is. de ismerték egymást az egyetemi évekből. Ceremóniákusnak indul az egymás üdvözlése, aztán Anna egyszerűén arcon csókolja és megöleli. Leülteti a szobában. Hát. ha egyszer a barátom? — kérdez rám Anna a tekintetével. Hiszen jól van. Miközben Piroska, a kislányom Bálint hatéves fiával mélységes egyetértésben húzigálja kifelé a tulipán- hagymákat a zöld ládikóból, a kerti földből, én. mivel sehogy sem akar megindulni a beszélgetés, előveszem azokat a fényképeket, amelyek még az építőtáborban készültek. tíz évvel ezelőtt, vagy annál is régebben. Ezek a közös dokumentumok az utolsók, azt hiszem. Annának is itt kell lennie valamelyiken. Bálint biztosan, megvan azon. ahol lapátokkal állunk, emlékszem. Tűnődve nézzük egykori magunkat. (Folytatjuk) Konozek József: Mi ez a vacogás
