Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-04 / 2. szám

1981. JANUÁR 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Melyiket az ötezerből? Rádióműsor a diákoknak A pályaválasztás előtt álló fiataloknak öt adásból álló sorozatot indít a Magyar Rádió Ifjúsági Osztálya a megyei pályaválasztlasi ta­nácsadó intézetek közremű­ködésével. Az első adás hétfőn 15 óra 28 perckor kezdődik a Kos­suth adón; a témája „is­merkedés a papír és a könyv készítőivel”. A műsor egyik házigazdája a Szolnoki Pa­pírgyár. A hallgatók a szak­munkástanuló-riporterek kérdései nyomán választ kapnak többek között arra. hogy miből készül a papír, hányféle papírt állítanak elő a szolnoki' gyárban, s milyen gépekkel dolgoznak a munkások. Megismerkedhe­tünk a műsorból a Pásztor családdal is, amelynek tag­jai mindannyian a gyárban dolgoznak. A gyári „séta” záróakkordjaként a szolnoki papírgyártás múltjáról, jele­néről és jövőjéről tájékozód­hatnak a hallgatók. A mű­sor második részében a bé­késcsabai Kner Nyomdát mutatják be a leendő nyom­dászok. A pályaválasztást segítő adássorozatban kedden a kertész, a libatenyésztő és a konzervgyártó, szerdán a bőripari, csütörtökön a hús­ipari és vendéglátóipari, pénteken pedig a textil- és ruhaipari szakmákról ké­szült műsort sugározza a rá­dió. Anyanyelvi nevelés Egységes oktatási koncepció Teljesen elkészült a ma­gyar nyelv új, korszerű tan­anyaga : a Magyar Tudomá­nyos Akadémia Nyelvtudo­mányi Intézetének fiatal munkatársai — akik évekkel ezelőtt vállalták, hogy tu­dományos tevékenységükkel hozzájárulnak az anyanyelvi nevelési távlati programjá­nak kidolgozásához, — befe­jezték az általános iskola VIII. osztályának anyanyelvi kísérleti tananyagát is. Az V.—VII. és a gimnázium I— IV. osztály hasonló tananya­gát már az utóbbi években megalkották, az alsó tago­zat — szintén — új anya­nyelvi-kísérleti programjá­nak folytatásaként. A ma­gyar oktatás történetében így az első ízben alakítottak ki egységes koncepciót az ál­talános iskolák és a gimná­ziumok számára. „Élő” pipa az ibafai pipamúzeumban Kecskerágó bokor fájából készült A zselici Ibafa híres pipa­múzeuma érdekes füstölő eszközzel gyarapodott: egy „élő" pipával. A méter hosz- szúságú pipaszáron — dísz­ként — egy rácsavarodott kí­gyó helyezkedik el, amely füstölés közben megelevene­dik. A múzeum vezetője, Csizmadia Gyula faragó ké­szítette a pipakülönlegessé­get, mégpedig egyazon fából, tehát nem utólag illesztette a kígyót a pipaszárra, ha­nem együtt formálta 'meg. Az ötletet a meleg levegővel hajtott papírkígyó adta. A kecskerágó bokor fájá­ból készült dohányzó alkal­matosság is a hőhatás elve alapján működik. Amikor kellőképpen felhevül a pi­paszár, megmozdul rajta a kígyó, és lassan forogni kezd a tengelye körül. Mivel spi­rálisan helyezkedik el a szá­ron, mozgása optikai csaló­dást kelt: úgy tűnik, mint­ha előre kúszna, egyenesen a pipázó személy szájába. Az árokszállási „csárdaház” Régi szépségében tündököl daháznak és postakocsi vál- tióállomásnak'. A Műemlék Felügyelőség megállapodott a háziipari szövetkezettel abban, hogy közös költségen — eredeti formáját megőriz­ve — felújítják az egykori csárdaházat. Az 1980. elején elkezdett rekonstrukció első része az év utolsó napjaiban befejeződött. A Műemlék Felügyelőség, a megyei ta­nács műemléki albizottsága és a háziipari szövetkezet közösen 1 millió 200 ezer forintot költött a felújításra. Az épület eredeti formájá­nak megőrzése, régi szépsé­gének visszaadása mellett megteremtették az épületen belül á kényelmes és egész­séges munkához szükséges feltételeket. A rekonstruk­ció 1981-ben a kétszáz éves öreg ház udvari részén foly­tatódik. — i. a. — Közel ezer látogatója volt eddig a karcagi Győrffy István Múzeumban Győrfi Sándor szobrászművész önálló kiállí­tásának. A tárlát január végéig tekinthető meg. Képünkön a művész két új alkotása, amelyek először szerepelnek a nyilvánosság előtt, előtérben: Orsi Imre világa, hátul a Szűcs Sándor-emléktábla. „Olyan szép munka került ki a kezük alól, mintha a 18 századból itt feledkezett, a kor építési stílusát, szoká­sait jól ismerő mester csi­nálta volna az egészet. Régi szépségében tündököl a „csárdaház” kőkeretes kapu­ja, az udvaron a tereferére hívogató, szegmentes, íves árkádsor. Újkorára emlékez­tet a kalapos kéményeivel büszkélkedő, felújított tető- szerkezet, az átutazót is megállásra csábító homlok­zat”. Jászárokszálláson di­csérik így a Hímző és Sző­nyegszövő Háziipari Szövet­kezet egyik épületének — a szőnyegesek öreg házának — felújításával megbízott kivitelezők munkáját. A műemlék jellegű ház a XVIII. század elején épült, a feljegyzések szerint csár­Az öreg oroszlán és a művészetek kényszerleszállás után a repülőgép utasai kö­zül csak egy hegedű- művész maradt életben. Kétségbeesetten elindul, de hamarosan egy falka orosz­lán lépked a nyomában. Ijedtében elő­kapja hegedűjét, és játszani kezd. Az oroszlánok körbeülik és áhítattal hallgat­ják. Mígnem előballag egy kopott söré­nyű, öreg oroszlán és fel nem falja a hegedűművészt. Az egyik fiatal rászól: Talán mégse kellett volna! Az öreg ér­tetlenül odafordul és azt kérdezi: Ha...? Merthogy süket volt szegény. A viccet bizonyára sokan hallották már, sokféle értelmezésben, sokféle ak­tualizálással. Pedig érdemes egyszer ere­deti értelmében is végiggondolni; hogy <■-] akinek botfüle van, az nem képes a ze­nét élvezni. Akinek kicsi a szókincse, csak nagyon primitíven tudja kifejezni magát, annak a számára egy hasonlatok­kal, szokatlan kifejezésekkel telitűzdelt regény prózája fárasztó és unalmas. Nem is beszélve egy vers muzsikáló sorairól. Aki képi látványban, színekben szegény világban nő fel, kissé értetlenül áll a va- j lóságos formáktól és színektől picikét is eltávolodó festmények előtt. S még a film is — amely pedig a legsokoldalúb­ban igyekszik a valóság látszatát kelteni — fárasztóvá és unalmassá válik egy olyan néző számára, aki az emberi arc rezdüléseiből, az önkéntelen mozdulatok jelbeszédéből — tapasztalatok híján — nem tud olvasni. — No persze — gyanakszik most az ol­vasó már megint a közönség nyakába akarják varrni a művészeti blablát a semmiről sem szóló trükkösködést, a lát­ványos szemfényvesztést. Be kell vallani, nem kevés ilyen kísérlet történik ma­napság. Mégis vállalom a kockázatot, hogy most az emberi érzékszervek kultú­rájáról. ha szabad így mondani, „kimun­káltságáról” beszélek. Annál is inkább, mert sokan úgy gondolják, hogy ez pusz­tán iskolázottság kérdése. Tehát, ha vala­ki több iskolát járt: otthonosabban mo­zog a művészetek körében. Kétségtelen, létezik ilyen összefüggés is, de ez nem minden. Különben hogy magyarázzuk meg azt a sok diplomást, aki mondjuk nagy ívben elkerüli a koncerttermeket, és a terelő juhászt, aki kitűnő szín- és formaérzékkel fest képeket. Nyilvánvaló tehát, hogy az iskola korlátozott hatás­fokkal tud segíteni. Annál inkább így van ez, mert az iskola majdnem mindent az ésszel, gondolkodással, racionalitással akar magyarázni. (Mit csináljon az isko­la? Ez a természete.) A műalkotásoknak viszont nem csak gondolata, megmagya­rázható üzenete, szelleme van, hanem tes­te is. A szó szoros értelmében kőből, festékből, színből, celluloid szalagból, rezgő hangokból, emberi mozdulatokból álló teste is. A műalkotásnak ez a teste nem kevésbé fontos, mint a szelleme. Igaz, hogy ez a test a szellemet szolgál­ja, de enélkül nincs műalkotás. Mert a szellem, a gohdolat, lehet újságcikk, ün­nepi beszéd, tudományos dolgozat —. de a fizikai test nélkül nem lehet, művészet. Képtelenség tehát, hogy minduntalan elfeledkezünk azoknak az emberi érzék­szerveknek a kultúrájáról — mindenek­előtt a látásról és a hallásról — amelyek fizikailag érzékelik, felfogják a művésze­tek testét. Igaz, akkor sincs minden rendben, ha a füllel, szemmel semmi baj, de az ener­gia, a fáradozás, a türelem hiányzik a művészet befogadóiból. Manapság pedig mintha ilyen türelmetlenség is tapasztal­ható lenne. A fiatalokat már annyi in­ger, annyi élmény éri 15—20 éves koruk­ra, hogy ez a „kiművelt” szem és fül rit­kán hiányzik náluk. A kíváncsiságukkal és a türelmükkel azonban baj van. Mint­ha túlságosan megszokták volna, hogy nekik mindent megmagyaráznak, meg- csócsálnak, szételemeznek — és házhoz szállítanak. Amiért menni kell. amiért esetleg — elsősorban időben — áldozatot kell hozni, amihez a figyelem, a kon­centráció türelme kellene, azt gyakran elhanyagolják. Talán nem valami rokonszenves a „bez­zeg a mi időnkben” fordulatát elővenni, dehát történelmi tény, hogy 30—35 év­vel ezelőtt az ország egy jelentős része — fiatalok és nem fiatalok — rohant, hogy bepótolja, amit elmulasztott, hogy bármi áldozat árán, de „bevegye a kul­túra várát”, ahogy akkoriban mondtuk. Persze nemcsak három évtized múlt el azóta, hanem a körülmények is meg­változtak — szerencsére. Egyebek között hivatalból (az iskolában) megkapják a fiatalok azt, amit akkor pótlólag kellett beszerezni. Másrészt az életkörülmények a családok nagy többségében is megvál­toztak, ugyancsak szerencsére. A televízió is megváltoztatta a helyzetet. Nem ugyan­arra van ma szükség,' hogy a kultúra, a művészetek és a befogadók nagy tömegei rendszeresen találkozzanak'. kevesebb szájbarágóst — és nagyobb kínálatot, ke­vesebb megcsócsált él­ményt — és több olyan művet, amely kihívást, felszólítást jelent e befogadók számára: gyere ismerj meg, hódíts meg! Talán kevesebbet kellene az igényekről beszélni, hiszen a művészetekben nincs elvont igény — csak létező alkotásokra tudja azt mondani a közönség, hogy ez kell, ez pedig nem kell; ha többet lehet­ne hát az igényes művekre bízni. A szó­rakoztató művekre is, mert a szemet, fület azzal is lehet edzeni. Csak a befo­gadáshoz vezető utakat nem biztos, hogy mindig olyan sok útjelzővel kell kirakni. Az öreg, süket oroszlánok pedig — akik felfalják a hegedűművészeket — ta­lán egyre kevesebben lesznek. B. L. A sivatagi Talán Marosi Gyula: ÁPRILIS N em vagyok büdös ?” „Nem, dehogy.” Kór­házszaga van. Amikor megcsókoltam az arcát, hajá­nak fertőtlenítő szaga, bőré­nek egyenszappan íze volt. Egyik vezérlő eszméjének megfelelően ebben az intéz­ményében a társadalom az emberek egyenlővé tételéhez mindenkit a saját szagától foszt meg, és — mindennemű megkülönböztetés nélkül — mindenkit átitat a maga ha­tásos és főleg olcsó klórszár­mazékainak illatával. „Olyan büdösnek érzem magam.” Kezei vékonyabbak és csontosabbak lettek. Három nappal ezelőtt ugyanilyen mímelt nyugalommal fogtam párás tenyerembe az ő száraz, kórházmeLeg kezét, és azok a kezek még ismerősek vol­tak. A kézfejen lévő apró anyajegyek májfolttá élős- ködtek. Az elapadt párnács­kák gödreiben kitapinthatóak az erek, mint megannyi gö- csörtös, kék ceruzabél. Bőre A Központi Sajtószolgálat 1980. évi novellapályázatán díjat nyert alkotás. felpuhult, az inak megeresz­kedtek, erőtlen, védtelen ke­zek, úgy Toppanthatnám ösz- sze őket, mint egy tojásból most kikelt csibét. Tudtam, mindent tudtam előre, meg­mondták, utána néztem könyvben, de csak most ér­zem meg, talán pórusaikon át, mi is történt vele valójá­ban az elmúlt negyvennyolc óra alatt. Megszívom az or­rom: önkéntelen, felelőssé­gem elől gyermetegségbe va­ló visszahátrálásom mozdu­lata ez, biggyesztésre méltóan butácska. Kitanult tudatom­mal, kulturált önfegyelmem­mel a megmásíthatatlan tör­ténésekhez képest olyan ér­zéketlen maradtam, mint egy múzeumi rinoceroszbőr. Or­dítoznom kellett volna, vé- gigüvölteni a hosszú, az iszo- nyodásig fehér folyosón, hogy ezt én nem engedem, ezt nem fogják megtenni, dulakodnom kellett volna a műtőssel. Ha most belépne az orvos, meg­ütném. A kézfej közepén bizony­ságként stigma: sárguló szét­lő véraláfutás, a transzfuzió nyoma. Nagyujjam hegyével aligérintve csigavonallal ka- rikázom gyógyítok ráolva­sással, közben a szemeit fi­gyelem, lopva, bepárásod- tak-e a fájdalomcsillapítóktól értelmének reppenő pillantá­sait, mint szükségtelent, szi­lánkokká törték-e a vegysze­rek? Nem... Tiszták, nyu­godtak, úgy rémlik, mosoly­gósak. Megint ez az átkozott " zavar; mit kezdhetek én, az ügyefogyott rinoceroszbőr ez­zel a csak beavatottak, bi­zonyságtevők teherbírására méretezett mosollyal? Izza­dok. Arcomon torz viszont- mosoly. Együttérző és opti­mista, ahogy ilyenkor dukált viszolyogtató köcsög-törpéje vagyok önmagámnak. „A palackon rajta volt a donor neve. Antoni István­nak hívják.” Elkábítva, agyonérzéstelenítve, egyetlen villanásnyi tiszta pillanat: megnézi és megjegyzi a donor nevét. Másfél napi semmiben- lét után is emlékszik rá. Éle­tének ebben a pillanatában számára a legfontosabb em­ber az ismeretlen Antoni Ist­ván volt. „Mostantól legalább férfivér is folyik az ereid­ben.” Egy szájszögi rándulás: szellemeskedésem tudomásul véve, Tudja, hogy jobban szerettem volna, ha az én ne­vemet olvashatja azon a pa­lackon. Még azon a palackon is. Tudja, hogy a zsarnoki hajlandóságú kicsiny köcsög­törpe szellemeskedett. Hogy a legközelebbi ellenie indí­tott koncepciós peremben a köcsög-törpe ügyész vádpont­ként fogja felolvasni: „...még a vérem is méreg neked.” „Majd kinyomozzuk” mon­dom, „és írunk neki egy szép köszönőlévelet.” Két egymással szembefor­dított széken ülünk, a tár­salgóban. A széles ablakon túl hatalmas nyárfa csúcs­hajtásai, felette az áprilisi ég szélsöpörte délutánkékje. Egy friss levél önfeledten hintá­zik nyelecskéjén. Bólint. Az ablakon túli fény az ő arcá­ba esik, én az árnyékba bur- kolódzhatok legalább. „Fél­tem az altatástól... nem akartam tárgy lenni... mun­kadarab, amin csak úgy ma­tatnak. .. akartam mondani, hogy ne altassanak el, ki fo­gom bírni, egyetlen nyögés se; becsületszavamra. .. be­szélgetni fogunk közben, de mór nem mozdult a nyel­vem... nem...” A nyárfalevél fáradhatatlan, a majd elhulló zöld lubickol az örökkévaló kékben. „Akartam beszélni...” Most idősebb nálam. Álma­imból is jól ismert vonások egy kemény, megsüppedt ar­con. Sosem látott testvérné- ném megtalálásának pillana­ta ez. „Mennyi van benned anyámból, Úristen!”, de ezt nem lehet elmondani. Sem­mit nem lehet elmondani. Fogynak a pillanatok. Barna, a kórházi bevonu­lásra vett köntösét bal kéz­zel összefogja elől, nem a melle magasságában, ahogy otthon a jó öreg frottírt szok­ta kinyargalva reggel a für­dőszobából, hanem kissé lej­jebb, öklét biztosításul a ha­sához szorítva. Jobb keze be­felé fordított tenyérrel a falon. Nem támaszkodik rá, csak érezni akarja, mint a vakok. „Ugye jól tartom ma­gam?” „Nagyszerűen. Bátor és hős Malacka vagy.” Egye­nes derékkal lép, de aprókat, óvatosan, térdből rugózva. Hazudik és csal. A társalgó­ból a szobájába vezető úton, végig. Minek ez a bátorság, minek ez a hősiesség, óh nagyszerű Malacka? Moso­lyog. Csak el ne essen. „Pén­teken behozod a kisfiút?” „Be.” „Péntekre már nem fog megijedni tőlem”. „Már most sem ijedt volna meg.” „Csak tíz percre.” „Beho­zom.” E gy kövér vízcsepp pat­tan szét a lábam előtt az aszfalton. Csodál­kozva nézek az égre. Egy ne­gyedik emeleti ablakot bevág a szél, üvegcserepek potyog­nak a párkányokról. Alig érek az aluljáróhoz, vadul zuhogni kezd. Néhány szem jég is pattog a gumibevonatú lépcsőkön.

Next

/
Oldalképek
Tartalom