Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-24 / 20. szám
1981. JANUÁR 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IFilmjegyzet | Vámmentes házasság Zsombolyai János — a Kenguru, a Kihajolni veszélyes rendezője — sok mindent bizonyít új, az előzőeknél sokkal sikerültebb filmjével, amelyet finn—magyar kooprodukcióban készített. Először is talán aztj, hogy a „legfenköltebb” lelkű mozinéző is szeret nevetni, sőt netán azt is beismeri, nem szégyelli, hogy jól szórakozott. Hogy mindez Zsombolyainak hogyan sikerült, hiszen a magyar vígjátékok — vagy affélék — sora éppen a kritikusi, nézői „emelkedettségen” bukott meg, — vagy legalábbis került a „leszólt”, méginkább a „jó, jó, de minek” legyintéssel elintézett filmek sorába. Szerintünk a Vámmentes házasság azért „állja a sarat” a mozinézők — köztük a semmi se jó szemléletű hivatásos, vagy botcsinálta műbírálók — előtt, mert minden álművészkedés nélkül, a már-már kötelező szakmai hókuszpókuszok mellőzésével kedves, könnyed játék. Vitatható, ám életszerű alaphelyzetből indult, de ezt — a vége jó, minden jó alapon — a film egésze után senki sem veti szemére. Pedig hát ez a névházasságügy ma mér nem egy velőscsont, maga az élet, a mindennapi ravaszságok egymásutánja bizony elkoptatta a témát De Zsombolyai mégis felvállalta a vőlegény, szerető, férjjelölt — „minek nevezzelek?” — nélkül maradt pesti taxisofőrlány sztoriját. S csodák csodája, senki sem kötekedik, hogy az ,alaphelyzet”, az „indíték” bárgyú, vagy éppen fonák. Ez is valamiféle bizonyíték: ha jó ízű a halászlé, a vendég nem kö- tözködik, hogy miért úgy álltak a halban a szálkák, ahogy ... Mert micsoda ízek! — színek Zsombolyai filmjében : elsősorban a két barátnő, Ági és Ili, akik „ráveszik” Pekkát — ő a név- férjjelölt — hogy vigye magával Marit „külhonba” hogy találkozhassék az idegenbe szakadt vőlegényje- •löltjével. Pekka vállalja a szerepjátszást, legalábbis valameddig ... A történetet vétek lenne elmondani, inkább örvendezzünk annak, hogy a forgatókönyvírók jóvoltából a három pesti lány együtt érkezik meg Finnországba. Ezt azért hangsúlyozzuk any- nyira, mert Ági és Ili nélkül a továbbiakban már szürkécske, valószínűleg túlontúl is érzelmes történe- tecske válna a filmből. De ott van Ági és Ili — Mar- gittay Ági és Esztergályos Cecília fergetegesen, sziporkázva alakítja a két vagány pesti nőt — teljessé teszi Mari — Kis Mari a megszemélyesítője — az előző pároshoz képest szerényebb — világát. De talán ennél is többről van szó: a finnországi lakodalmi jelenetek „tájékán” olyan gondolati és érzelmi támaszt jelentenek, hogy ellensúlyozni tudják a film stílusában már-már a „levegőben lógó” kettősséget. Nem titkoljuk: a film eredeti, mesterien felépített gro- teszkségét bizony féltettük — a várható szentimentalitástól. De inkább már csak így utólag — mert Margittay Ági, Esztergályos Cecília, Kiss Mari — s a remek mellékfigurák, — játéka közben semmi aggályunk nem támadhatott, „csak” önfeledten szórakoztunk. S másra nem is vállalkozott ez a kedves, könnyed, ám nem minden meggondolkodtatást nélkülöző film. A népes szereplőgárda között örömmel láttuk Udvaros Dorottyát, Koós Olgát és Hollósi Frigyest. — ti — IBeszédmuvciés I Mit őrizzünk meg a tájnyelvből? A köznyelv a nemzeti nyelv egyik változata. Az irodalmi nyelv normáihoz alkalmazkodik, de nem azonos vele, hiszen bizonyos önállósággal rendelkezik azzal szemben. A köznyelvet általában az iskolázott emberek beszélik. A művelődés és az -iskolá- zottség általánosabbá válásával a felszabadulás óta igen sokan olyan élet- és munkakörülmények közé kerültek, hogy az „anyanyelvként” elsajátított nyelvjárás beszédszokásainak a megváltoztatására kényszerültek. A megszerzett ismeretek a beszédképesség gazdagodása révén magukkal hozták a személyiség formálását is. Ez azzal járt, hogy a képzettség megszerzésével párhuzamosan igyekeztek megfelelni a köznyelvi normáknak, hiszen a képzés köznyelven folyt és folyik. E viszonylag hosszú folyamatnak sem az a célja, hogy a műveltséget szerző s azt munkája közben hasznosító személy teljesen hátat fordítson annak a nyelvi közegnek, amelyet otthonról hozott magával. Ha a rádióban vagy a televízióban elhangzó nyilatkozatokat figyelmesen hallgatjuk, többször megállapíthatjuk, hogy hazánk mely tájáról származhat a nyilatkozó, pedig az általa használ szavak, nyelvi szerkezetek tökéletesen megfelelnek a köznyelvi normáknak. Ennek az a természetszerű magyarázata, hogy az otthonról hozott hangképzési szokásokat igen nehéz teljes mértékben a köznyelvi normákhoz igazítani, s ezért gyakran nem is sikerül. Ha pedig valaki erőlteti az említett sajátság elkerülését, beszéde teljesen elveszti egyéni színeit, ízeit. Az említettek könnyen meggyőzhetnek bennünket arról, hogy célszerűtlen lenne mindenáron magunkra erőltetni például aj Jászságban használatos zárt e (e) helyett a nyílt e ejtését, vagy a Tiszántúlon járatos szép e hangot valamiféle köznyelvi normához igazítani. Különben akkor tűnik ez természetellenesnek, ha nem is sikerül igazán. (Némely esetben az lenne kívánatos, ha a nyelvjárásban élő változatot meg lehetne honosítani, a köznyelvben is.) Az történt tehát, hogy a köznyelv elsajátítása és a nyelvjárási kiejtés összeolvadt azoknak a nyelvhasználatában, akik nem szakadtak el a tápláló környezettől. Azaz ma már nem egyetlen köznyelvi normarendszer létezik, hanem a köznyelvnek számos, tájaként több vonatkozásban elkülönülő változata van. Vagyis kialakult a regionális köznyelv, amely nyelvjárási színeket, ízeket is befogadott, és így szolgálja nemzeti nyelvünk egységesülésének fontos folyamatát. Farkas Ferenc főiskolai docens Hétvégi hívogató Táncest, kiállítás, bábbemutató A hét végén gazdag programmal várja látogatóit Szolnokon a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ. Szombat délután 4 órakor négy textiltervező iparművész, Czeglédi Júlia, Erdei Irma, Kelemen Katalin és Honfi Katalin 'kiállítását Bán András művészettörténész nyitja meg. Este 7 órakor a Népszínház táncegyüttese önálló műsorát nézhetik meg az érdeklődők. Az együttes két éve alakult meg, a táncosok művészeti vezetője György fal- vay Katalin SZOT- és Erkel- díjas koreográfus. A műsorban a művészeti vezető koreográfiái mellett Szigeti Károly SZOT- és Jászai-díjas, valamint Orsovszky István ugyancsak SZOT-díjas műveiből láthat a közönség. Az együttes zenei vezetője Ros- sa László. Vasárnap délelőtt a bábosok veszik birtokukba á MMIK színháztermét. A bemutatón a megye bábcsoportjai adnak műsort. Jelmezverseny A Jelmezkölcsönző Vállalatinál is megrendezik évente a „Szakma ifjú mestere” versenyt. A fiatalok régmúlt korok ruháit, jelmezeit készítik el. A „versenyművekkel” később kölcsönvevőik versenghetnek. A képen: Nagy Eszter verseny-munkájával Negyven éve ez a hobbija A galambősz galambász Hej, ha elmagaslanak, vagy tűnőbe repülnek! A galambász, ha nem mondaná, hogy már négy éve nyugdíjas, még őszbecsava- rodó haja láttán se sejteném a korát. Friss, kipihent, jókedvű. Arcán úgy ül a mosoly, mint ahogyan a jól végzett munkája után a munkaszerető embernek. Pedig a galambász négy éve „csak” társadalmi munkát vállal, a társaitól nem akar elszakadni, ahol alapító volt. A munkásőrségtől. Különben otthon, házában, kertjében él kedves feleségével. És napjában felmegy a padlásra. — Ezt a galambászok tudják. ismerik. A padláson fakkokban vannak a madaraim. Igen, galambok, de én gyerekkorom óta csak így becézem őket: a madaraim. Mit mondjak? Szépek, sok örömteli órát, napot szereztek már nekem. Gondolja el, több mint negyven éve ez a hobbim. (Akkor még ki tudja, minek nevezték, hobbinak, aligha...) — Azt mondják, a galamb nemcsak kellemes időtöltés, pénzt is hoz a házhoz. — Nekem nem, mert én eladásra nem nevelek, nem foglalkozom nagytestűekkel se, aminek a galambhúst szeretők elcsavarják a nyakát. Brrr... Nem tudnék ilyet tenni, nálam az öreg galamb is addig él, amíg... rá nem találok élettelenül. — Röpgalambjaim vannak. Persze, hogy nem tudja, milyen az. Pörkliknek is nevezik, a keresztezője ugyanis Pörkl volt. Nem untatom? — Nagyon érdekes, élvezettel hallgatom. — Ez a pörkli budapesti keringő néven is ismert. Annyiban különbözik az ugyancsak röpgalamb postagalambtól, hogy a posta — mint nevében is van — távolságra repül, oda-vissza. Nos, a pörkli a ház fölött kering. Szép időben csodálatos élvezet, a házam tetőteraszán nyugágyba fekszem és nézem, amint a sok galamb a ház fölött lebeg. — Mennyi az a sok? — Sajnos, most csak száznál valamivel több. Ez a bánatom. Nézze, itt van nálam a Néplap október 21-d száma. Olvassa el ezt a hirdetést. Olvasom. Ki látta? — címmel Csontos László szolnoki galambász adta fel. Hetvenöt röpgalambja „el- magaslott” október 13-án. Kéri, aki tud róluk, értesítse a címén. — Mit jelent az, hogy el- magaslott? (Szemén kis elnézést sejtető villanás. Megadja magát, látja, teljesen tudatlan vagyok.) — A galamb két dolog miatt magasük el, Ügy mint felhő fölé repüL, s a felhő elviszi őket, vagy tiszta időben tűnőbe repül. Ezt nem lehet abbahagyni. — Tűnőbe repül? (Van türelme.) — Kérem, a tűnőbe repülés azt jelenti, olyan magasra száll, hogy szabad szemmel nem látom, legfeljebb néha a színe feltűnik a jó szemű hozzáértőnek. És ott marad. Akkor keli vigyázni, ha a légnyomás emelkedő irányzatú, akkor tűnőbe repülhetnek. (Nem szabad egy embert ennyire fárasztani. Borzasztó jó lenne megtudni, hogyha ott marad, állandóan repül, s ha így van, meddig bírja a repülést, de menjünk tovább ...) — Drága hobbi ez? — Nézze, én nem szittyó- zom, nem cigarettázom, ha azt mondom, az eleség — télen vegyesen kukorica, búza, napraforgómag, költéskor borsó, repce stb... — havi 300 forint, -tán sokat is mondok. Versenyekre nem járok velük, mert itt Szolnokon egy galambász csak 24 madarat reptethet. Nekem az kevés, én azt szeretem, ha legalább hatvan-hetven repül, így nem megyek. Meg- jegyzem, aki 40—50 pár nagytestű galambbal elkezdi a tenyésztést, a költetést, annak ragyogó nyugdíjkiegészí- tés lehet, ha idősebb. Szeretettel, kis gondozással jó pénzt kereshet vele, hisz a fiókgalamb kilóját 93 forintért veszi az áfész. — Azt mondta, jó negyven éve ez a hobbija. — Igen, de négy éve szinte újrakezdtem. Akkor jöttem vissza ugyanis a szülővárosomba, akkor lettem nyugdíjas. És a korábbi városomból, Hódmezővásárhelyről nem hoztam többet, csak negyven vásárhelyi ke- rdngőt. Szépek, kedvesek, kékek, deresek, vörösek. Azóta így megnőtt a létszám, s ha az a nagy csapat nem ma- gaslik el !... Azt mondja, a nyolcvanas gyűrűkben betűhiba van. Zsolnokot írtak Szolnok helyett. Lehet, ezért nem kapott még értesítést. Mert még mindig bízik benne, hogy az „elmagaslottak” ha- zaszállnak. Szívből kívánom,1 valóra váljon a remény. — sj — Bálint Tibor: /■N " r I " Gőzfürdő ápóti úr a gőzfürdőből jött. Köny- nyű, megindult állapotban volt, kiadta a mérgét, ahogy mondani szokás. „Mert az igazság az, hogy a szervezetben felgyűlt káros anyagoknak csupán egy része távozik a vizelettel, de amikor bőrünk felületén ezernyi kis kapu kitárul, tüstént újjászületünk. Ezért imádom a gőzfürdőt!” Miközben sétabotjával bö- ködte'a járdát, ünnepélyesen piros volt az arca, s ő egyre erősebb vágyat érzett, hogy valami őszinte és megható tényt közöljön a világgal. Épp akkor pillantotta meg Romvári urat, aki a túlsó járdán közeledett. Régebb, mint barátok és gyógyszerész kollégák. együtt jártak a gőzfürdőbe is. de Romi lassan elaggott, gyámoltalan lett, félt, hogy a nyákos cementen megcsúszijk, és azóta egyre ritkábban találkoztak. Romvári úr most valósággal vonszolta kalucsniba bújtatott lábait. Vértelen nyakbőre mint fehér' nyak- kendőgöb dudorodott öltönye fölött, tekintetében a nagyothalló emberek magányos szomorúsága sötétlett. Rápóti úr viszont, mintha tüntetőén jelezni akarná, hogy vele még nem tudott elbánni az idő, frissen eléje került, és belékarolt. így mentek végig, a régi belvárosi utcán a Lábasházig. Akkor Rápóti úr megállt, még inkább elvörösödött, és így szólt: — Már rég el akartam mondani valakinek, hogy egy dologra büszke vagyok. Igenis büszke! Romvári értetlen-szolgá- latkészen pillantott rá; kis ideig várta a kinyilatkoztatás megismétlését, aztán megkérdezte: — Mi, mi vagy te, kérlek? ... — Büszke! — vágta rá a régi bajtárs, és még ki is húzta magát. — Azt mondtam, hogy büszke! Romi ismét ránézett, de mert most sem értett semmit, tekintete riadtan rebbent a villanyoszlopra függesztett huladékkosárra, onnan meg vissza Rápótira. — Én is voltam így! — legyintett. — Ne törődj vele. Négy-öt nap alatt elmúlik! — Hát azt nemigen hiszem! — kiáltotta vidáman a föllelkesült barát. — És nem is akarom, hogy elmúljék! De Romvári úr makacsul legyintett: — Az időváltozás okozza, egyedül az időváltozás! Az éjszaka rajtam is facsaró víz lett a hálóköntös! Átvágtak a zebrán a Mátyás-szobor felé. Rápóti arcán még mindig a türelem mosolya derengett. Zsebkendőjével megtörölte az arcát, köhintett, és kezdte élőiről: — Azért vagyok büszke, mert még soha senkinek nem okoztam fájdalmat. És ez nagyon jó érzés, érted? Válaszként Romvárinak nevetve elnyílt a szája: — Hiszen tudom én, milyen a gőzben. Nem kell engem csábítani. De a múltkor is megcsúsztam, és a fenekemre csüccsentem! Ez a süketség' már sok volt, ingerlőén sok, és Rápóti úr jó ideig nem is kísérletezett tovább. Leültek az egyik padra, a szobor mellé, nézték a hamcúrozó gyerekeket, akik a fehér kőoszlopok között bújkáltak, s hol az egyik, hol a -másik álló ércalak lábai mögül bukkantak elő. Romvári végül levette a kalapját, és sokáig figyelmesen nézett bele, de félig megbántott társa továbbra is csak a gyerekeket figyelte. Különösen egy kisfiút, aki apró kavicsokat hajigáit Bocskai diadalkiáltásra nyitott szájába, aztán egy másikat, aki Kinizsi karján egyensúlyozott. Hát nem felháborító? — gondolta. — Egyszer akarja megvallani élete nagy büszkeségét, és akkor sincs kinek! — Én még soha nem bántottam meg senkit! — kiáltott fel hirtelen. De Romi még mindig a kalapiába meredt — ötven év alatt egyszer sem pörlekedtem, nem voltam törvényszéken... Romvári fölpUlantott, de mintha csak sejtelem lett volna számára a másik hangja, ismét visszasüppedt magányos szomorúságába. Rápóti úr viszont ekkor már fölugrott és üvöltve, fenyegetően elindult a szoborcsoport felé. — Én még egy ujjal sem nyúltam senkihez, a kutyaistenét ! És már ott csapkodott sétabotjával az ércalakok között, és a gyerekek sikoltva menekültek előle. Egyiknek a derekára zuhant az ütés, a másiknak tojásnyi dudor nőtt a fejére a bot nyomán. Néhány perc múlva, amikor a sétapálca megmaradt, csonkját lóbálva Rápóti úr kifúlladtan lépkedett Romvári mellett, az öreg bajtárs, mint aki hirtelen visszaidézett valamit, így szólt: — Még most sem értem, mit akartál nekem az imént mondani: szóval nüre is vagy te büszke? ,,,
