Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-07 / 287. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. december 7. ATOMERŐMŰVET „ÁCSOLNAK” Hárman az atomerőművet építő szolnokiak közül (balról): Nagy János, Jakab Kelemen József és Major Ernő Jókor reggel elindulunk, de a síkos, 6-os számú főútvonalon vesztegelő, magukra hagyott gépkocsik kerülgetése miatt így is a szokásos másfél óra helyett három óránál tovább tart az út a fővárosból Paksra. Mire megérkeztünk, az atomerőmű-építkezés beruházásának KISZ-bizottságán már a kilencórás hírek végén jár a rádió: az ország fontosabb útvonalai járhatók ... a vonatok hatvan— százötven perces késéssel érnek célállomásaikra... a pályaudvarokon nagy erőkkel dolgoznak a váltók kiszabadításán ... a Volán egyelőre nem indít távolsági járatokat az Engels térről... — Sokan nem tudtak idejében megérkezni a munkahelyükre, azt hiszem, Szolnok megyéből is csak délutánra várhatók, akik odahaza voltak szabad napjaikon — mondja Gulyás György, a KISZ KB paksi szervezőjének műszaki helyettese. — Az építkezésen dolgozók hatvan százaléka harminc éven aluli fiatal, a KISZ IX. kongresszusa után KISZ-építkezésnek nyilvánították a létesülő paksi atomerőművet. Az említett tízezres munkáskollektíva része a kétszáz fős Lékai János KISZ-építőbrigád is. Tagjai közül tizenhármán Szolnok megyeiek, s ha nem szolnoki újságíró kérdezné, akkor is azt mondanám, „jegyzik” őket a KISZ-építőbrigádban. — Mást ne mondjak: a fegyverneki Szalai Péter több mint két év után a KISZ- építkezésen végzett kiváló munkáért plakettel és Aranykoszorús KISZ-jelvénnyel tért haza Paksról. Az utóbbi elismerést kapta a jelenleg is itt dolgozó Romvári József, aki a Tiszamenti Vegyiművekből jött. Fekete István szolnoki fiatalembert a KISZ KB dicsérő oklevelével tüntették ki az itteni helytállásáért. Szívesen foreknek tartjuk magunkat, de- hát amíg mi ácsok el nem készülünk az állványzattal, nem tudnak munkához látni a csőszerelők, a lakatosok vagy éppen a hegesztők. Én azt hiszem, minden fiatal szakembernek jó iskola ez az erőmű-építkezés. Többet tanultam itt a másfél év alatt, mint öt évig, amióta a szakmában dolgozom. * Félemeletnyi magasságban ácsszekerce csattog a fejünk fölött. A 22. sz. ÁÉV hegesztőinek készíti az állványt a szolnoki Jakab Kelemen József. — Engem a KEVIÉP delegált a KISZ-építőbrigádba. Reggel fél héttől délután fél hatig, az ebédidőt leszámítva, itt szó szerint nincs megállás. Nem ritka a túlórázás se, olyankor, ha a munka úgy kívánja, hajtunk este tízig. Utána egy korsó sör, és beesünk az ágyba. De ha nincs túlóra, akkor is van hol jól eltöltenünk a szabad időt. Bent a városban, ahol a munkásszállásunk van, színházba, moziba mehetünk, bérlettel. A KISZ- alapszervezetünknek van egy jól felszerelt klubja, mindenféle társasjátékkal, a dominótól a biliárdasztalig. Magnó, lemezjátszó, szóval zene is van a tánchoz, de- hát látott itt lányokat, az építkezésen? Major Ernő szekercéje „pihen” a derékszíjon hátratolt bőrtokban. A jászladányi fiatalember, az ács brigád vezetője, éppen a csőállvány bilincsein erősíti meg a csavarokat. — Tíz napot dolgozunk, négyet odahaza vagyunk pihenni. Én a korábbi évekhez képest tulajdonképpen többet vagyok a családdal, öt esztendeig ugyanis kenyérgyári és autószerviz-építkezéseken dolgoztam az NDK- ban és Csehszlovákiában. Jó, hogy magammal hoztam onnan egy kis hajtós munkatempót, mert látja, itt nemcsak a hagyományos ács szerszámokkal, a szekercé- vel meg a stilfűrésszel kell tudni bánni. Ha szükséges, betonozunk, vasbetont szerelünk, vagy akár hegesz- tünk is. — Gyorsan telnek az odahaza töltött szabad napok — veszi vissza a szót Nagy János. — Először mindig elvégezzük a ház körül azt, amihez tíz napig hiányzott a férfikéz, azután gondolom, ki-ki a családdal, a gyerekeivel tölti a pihenőidejét. Hogy anyagilag hogy boldogulunk? Megéri, ha tíz napon át távol vagyunk is a családtól, mert ha figyelembe veszem az utazásra, az itteni kosztolásra és szórakozásra költött pénzt •— akkor is másfélszer any- nyit keresek, mint odahaza Mezőtúron. Kell is nagyon a pénz, a nyáron családiházépítkezésbe fogok. * Kísérőm, Gál János szakítja meg beszélgetésünket: kezében az engedély, megmutathatja a reaktort. Fehér köpenyt veszünk, ez kötelező annak, aki a félajtónyi nyíláson bebújhat a csupa- beton-csupavas reaktorbox- ba. A fő keringtető vezeték fél méter átmérőjű, krómnikkel csövei alatt hajlongva jutunk el az atomerőmű fémesen csillogó „leikéhez”. — Harminc méter mély aknában, teljesen hermeti- kus térben helyezkedik el a 216 tonna súlyú reaktor — magyarázza a fiatal mérnök. — Tizennégy méter hosszú, négy méter átmérőjű, kétszáz milliméter falvastagságú a platírozott szénacél tartály, amely a talajszint alatt hat, és fél méterre elhelyezett, 170 centiméter vastag vasbeton alapon nyugszik. Mindezek csak kis részét jelentik azoknak a megoldásoknak, amelyekét a szovjet tervezők, a világon érvényes legszigorúbb előírások alapján terveztek, és a talán még szigorúbb ellenőrzéssel épülő atomerőmű veszélytelenségét biztosítják. A több millió tonna szenet pótoló „mindössze” 42 tonna enyhén dúsított uránnal üzemelő erőmű hazánk lehetőségei és jelenlegi ipari színvonala mellett a legtisztább energiaforrás lesz a környezet szempontjából is. Kijutva a reaktorházból, kísérőm elégedetlenkedve summázza: fél napon át bujkáltunk tolózárak, csövek, állványok között, maximálisra fejlesztettük a lépcsőre fel, lépcsőről le technikánkat, mégis csak töredékét láttuk az atomerőműépítkezésnek. Hiába, rövidek a december eleji nappalok, négy órakor már nyi- lodoznak az erőmű fényei. Többhelyütt tovább villódza- nak a hegesztőívek is, a fontosabb munkahelyeken éjjel-nappal dolgoznak az építők. Lassan megélénkül’ az atomváros, a November 7. úti lakótelep, benépesül a munkásszállás is. Ma nem kell túlóráznia az ács brigádnak. A mezőtúri Nagy Jánosnak eszébe jut, hogy a napokban lejár a kölcsönzési idő, összeszedi a könyvtári könyveket. A szolnoki Jakab K. József mozibérlettel a zsebében filmmúzeumi előadásra indul a paksi városi művelődési házba. A jászladányi Major Ernő levélpapír fölé hajol: „Terikém! A kisfiúnknak megvettem karácsonyra a szánkót, azzal már ne legyen gondod. Szóljatok édesapámnak, és az öcsémnek, ha továbbra is így fogja az idő, a jövő héten megyek és levágjuk a hízót ...” Temesközy Ferenc Egy-egy emeleti szinten csak kis része látható a 14 méter hosszú, 42 tonna dúsított uránt befogadó reaktornak Arckép vázlat A szerencsés ember gadnánk még az építőbrigádba állványozó, festő, hegesztő. lakatos vagy Villanyszerelő fiatal szakmunkásokat a Jászkunságból, bár eddig is a Szolnok megyei KISZ- bizottság volt az egyik legjobb mozgósítónk. * Paksra is hirtelen köszöntött be a tél. Fázósan topor- gunk a drótfonat-falú liftben, amellyel az erőmű 40 méter magas üzemi főépületének tetejére „utazunk”. Negyvencentis hóréteget lapátolnak el az odafönt dolgozó munkások. Végig belátjuk a hóborította hatalmas építkezést. Kísérőmtől, Gál Jánostól, a leningrádi egyetemen nemrég végzett fiatal mérnöktől megtudok néhány érdekes adatot, amely a sok milliárdos jelzőn kívül szintén a beruházás nagyságára utal. — Csaknem négyszáz hektáron terül el az üzemi főépületet, a segédlétesítményeket, az építőipari és technológiai felvonulási épületeket magába foglaló építkezési terület. Az atomerőműhöz épült vízkivételi mű teljesítménye a Tisza átlagos vízhozamával egyenlő, a folyami kikötőnk darukapacitása 320 tonna. És talán az is sokat mond, hogy egy- egy blokknál a Szolnok— Budapest közötti távolsággal egyenlő hosszúságú varratot kell készíteniük a hegesztőknek. Négyszáz hektár? Azt hinné az ember, ekkora területen lehetetlen megtalálni egy négytagú ácsbrigádot, amelyben három Szolnok megyei fiatal dolgozik. Az I. számú reaktorblokkhoz tartozó gépházban hamarosan találkozunk velük. — Mindig ott keressenek bennünket, ahol a legsürgetőbb a munka — mondja mosolyogva Nagy János, aki 1979 tavaszán „szegődött” Mezőtúrról, az Alföldi Tégla- és Cserépipari Vállalattól Paksra. — Félre ne értsék, nem a legfontosabbaknak, valamiféle kulcsembeEzentúl minden vasárnapi számunkban arcképvázlatokat közlünk olyan dolgozó emberekről, akik hivatástudattól vezérelve az átlagosnál többet tesznek társadalmunk, munkahelyük és társaik érdekében. Szeretnénk, ha olvasóink, a munkahelyi kollektívák segítségünkre lennének ebben és megírásra javasolnának olyan embereket, akiknek élete példa lehet mások számára is. Javaslataikat „Arcképvázlat” jeligére a szerkesztőségbe kérjük. Beke Imre, az abádszaló- ki Lenin Tsz elnöke világéletében azt vallotta, hogy hosszú távon sikerélmény nélkül dolgozni katasztrofális. Persze, a sikert meg is kell alapozni. Ö kiváló főiskolai és egyetemi tanulmányaival, azokat követően pedig szorgalmas munkájával tette ezt. Nem véletlen, hogy mindössze három évi szakmai gyakorlat után már a Középtiszai Állami Gazdaság tiszaszentimrei kerületének lett a vezetője. A szakemberek között korántsem számított rangidősnek, amikor az állami gazdaság főagronómusának nevezték ki. Tizenhat évi „középtiszai” munkája során emberileg, szakmailag sok segítséget kapott társaitól. Megállapodott ember volt, nem kívánkozott sehová.- Családja, lakása, egyaránt Kunhegyeshez kötötte, 1979. április 6. óta mégis naponta jár át Abádszalókra. Amikor a Lenin Tsz elnökének invitálták, tudta, hogy a szövetkezet jelentős gondokkal, alap- és mérleg- hiárinyal küzd, mégis — vagy talán éppen azént — kötélnek állt. Munkája kezdetén a közös gazdaság állapota minden elképzelhetöt felülmúlt. A korábbi körülmények hatására a szakgárda jó része máshol kereste boldogulását. A beruházások széttagoltságából adódó gondokat bel- és fakadóvizek növelték. Ráadásul a szövetkezet tagjai és alkalmazottai ígéretekkel el voltak telve. Az új elnök nem mondhatott mást, mint azt, hogy nincs mást tenni, mint várni a becsületes és szorgalmas munka eredményét. Kezdeti lépéseihez pártbizottsági és tanácsi vezetőktől jelentős támogatást kapott. A szövetkezeti tagok pedig mindennapi helytállásukkal segítették. Három veszteséges esztendő után •1980-ban elérkezett a „fordulat éve”. Fajlagos .termelési eredményeik jelentős mértékben emelkedtek. Az egy tehénre jutó tejtermelés például évi 2 ezer 640 literről 3 ezer 600-ra emelkedett. Kukoricájuk (májusi mor- zsoltként) körülbelül 65 mázsa hektáronként a korábbi 50 helyett. Ilyen tények eredményeként vált lehetővé az, hogy az idén átlagosan hét százalékot meghaladó mértékű bérszintnövékedést tudnak biztosítani. Beke Imrének sok álmatlan éjszakájába került mindez. Sok intézkedése volt a siker forrása. Így például a szövetkezet vezetésének és munkaszervezetének átalakítása. Az állami gazdasági munkaszervezési rendszert igyekezett ötvözni a szövetkezeti jelleggel. (Üzemegységeket hoztak létre.) Több fiatal, de már gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező szakembert „telepítettek le”, olyanokat, akik ebben a szövetkezetben akarnak bizonyítani, szakmai rangot szerezni! Leegyszerűsítették, a helyi körülményekhez igazították a gazdaság vetésszerkezetét. Az új irányítási rendszer természetesen sok bizonytalanságot szült a tagok körében. Sok emberrel kellett konzultálni, érvelni a változások * időszerűsége mellett. Nagy viszhangja volt például az adminisztrációs létszám 12 százalékos csökkentésének. Az így felszabadult munkaerő egy része más beosztásban, a termelő munkában tevékenykedik. Voltak, akik megsértődtek, és munkahelyet változtatva panaszos levelekkel árasztották el a különböző fórumokat. Az új elnök azonban változatlanul kitart amellett, hogy a boldogulás útja nem az adminisztráció növelése, hanem egészen más. Az például, hogy megfelelő szakképzettséggel rendelkezzenek az állattenyésztésben dolgozók. Az alcsiszigeti szakemberekkel együttműködve ezért szerveznek számukra januártól több hónapos tanfolyamot. A hatékonyabb gazdálkodás megany- nyi egyéb feltételére is kiterjed az új elnök figyelme. Az utóbbi két évben ezért fordítottak közel negyven- millió forintot munka- és célgépekre. Az idén előreléptek a melléküzemági tevékenységben is. Tartálygyártó üzemük évi 12 milliós termelési értéket produkálva harminc embernek ad munkát. A Vasipari Vállalat kunszentmártoni üzemének hozzájuk való áttelepítése most van folyamatban. Az is negyven dolgozót (főleg nőket) foglalkoztat majd. A most folyó tárgyalások eredményeként jövőre újabb 70 —80 dolgozó melléküzemági foglalkoztatásában bíznak. Mindez akkor értékelhető igazán, ha tudjuk, hogy a környékről — a munkaalkalom hiányában — rendkívül nagy a lakosság elvándorlása. Persze nemcsak a munka- alkalom biztosítása okozott gondot Beke Imrének. Sokkal inkább az, hogy visszaadja az embereknek abbeli hitét, hogy lehet eredményesen dolgozni, nem kell min- dik indokokat keresni a rossz munkára. Talán ez volt a legnehezebb feladata. És emellett az, hogy elérje: az embereket úgy ítéljék meg, ahogyan dolgoznak. Ne egyéb szempontok legyenek a döntők, hanem az: ki mennyit használ a közösségnek. A vezetőség és a különböző bizottságok újjáválasz- tásával a szövetkezetben olyan emberek kerültek irányító posztokra, akik azonosulva az új törekvésekkel jó segítőtársai Beke Imrének. Jobbító szándékú, a téesz iránt felelősséget érző emberek veszik körül. Az üzemi pártbizottság és a párttagok segítsége meghatározó jellegű. Az új elnök azt vallja, hogy szerencsés ember, hiszen nap mint nap azt csinálja, amit szeret, és amihez megvan a képzettsége. Tegyük hozz.á: megvan az elkötelezettsége és a fanatizmusa is. Tizenegyezer hektárnyi terület, közel ezer dolgozó téesztag ügyes-bajos gondja hárul az elnökre. Feladatának ellátása érdekében jó emberi kapcsolatokra, kedvező munkahelyi légkör kialakítására törekszik. Azt vallja, csak így érhető el, hogy mindenki teljesítőképessége maximumához közel eső szinten dolgozzék. Erre azért is szükség van, mert a szövetkezet egy kicsit még elmaradottabb az átlagnál, emiatt gyorsabban kell előre haladnia társainál. Ráadásul a községpolitikai feladatokat is ‘jobban kell segíteniök. Beke Imre azt vallja, hogy a hozzájuk tartozó két település — Abádszalók és Ti- szaderzs — lakosságának nemcsak érzelmi, hanem értelmi kötődését is erősíteni kell szülőföldjéhez. Elérni például azt, hogy a helybeli fiatalok iskolájuk elvégzése után értelmét lássák a falujukban vállalt munkának. Beke Imre felszólalt a XII. pártkongresszuson. Azt mondja, életre szóló élményt jelentett számára a kongresszuson megnyilvánuló lelkes, jobbító szándék. És most már egyre inkább gyarapodnak napi élményei is. Nem érzékeny típus, mégis összeszorult a torka, amikor hírül adta a kisegítő üzembe kerülő asszonyoknak, hogy most már folyamatos keresethez jutnak, és látta, hogy az asszonyok szemében őszinte öröm csillant. Nem tudni, mérlegelte-e már Beke Imre, hogy a kollektíva iránti elkötelezettség milyen fontos alkotó eleme a hivatástudatnak, öt mindenesetre ez élteti — cselekedetei erre vallanak. Simon Béla