Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
8 Irodalom, művészet i9so. december 25. \mmmm Bistey András: MACHE E béd után kiültek a teraszra. Még sütött a nap, de a völgyben már szürkés ködfoszlányok gyülekeztek. Fiatal pincér rendezgette a terítékeket a terasz túlsó végében. Ottó intett neki, a fiatalember közelebb jött, várakozó testtartással megállt az asztaluk mellett. — Két kávét kérek! A pincér bólintott, és szabályos hátraarcot csinált. Menet közben megigazított egy-egy ferdén álló evőeszközt vagy összegyűrődött abroszt. Vera fölnevetett. Ottó előre nyújtotta a lábait, a két karját hátul lelógatta a szék támláján. — Mát nevetsz? — Nem bírja elviselni, ha nincs tökéletes rend az asztalokon. — Végre egy ember, aki szenvedéllyel csinálja, amit csinál! A terasz túlsó végén ismét megjelent a pincér, két nagy csészét hozott egy tálcán. — Milyen idő várható délutánra? — kérdezte Ottó. A pincér letette eléjük a kávét. — A völgyben köd lesz, uram, — mondta, — de reméljük, hogy itt még sütni fog a nap. Nagyon erős idegen akcentussal beszélt magyarul, kissé vontatottan, gondolkoznia kellett, hogy helyesen formálja meg a mondatot. — Lehet meg sétálni egyet? — Azt hiszem, igen — mondta a pincér. — Feltéve, hogy nem távolodnak el túlságosan a hoteltől. — Köszönöm. A pincér meghajolt, ismét csinált egy hátraarcot. Egyedül maradtak a teraszon. Vera újra elnevette magát. — Igen, uram — mondta, és ültében meghajolt. — Bizonyára megmarad a napfény, feltéve, hogy nem lesz köd. Ivott egyet a híg és túl édes kávéból. Ottó nem felelt, elnyúlt a széken, mozdulatlanul, mintha nem is érzékelné, ami körülötte történik. Jóllakott — gondolta Vera. Végignézett rajta, mintha először látná. A karja, lába hosszú, mint a növésben levő kamaszoké. Ottó hirtelen felugrott, és a terasz kőmellvédjéhez dőlve készített néhány fölvételt a lassanként ködbe vesző völgyről. Két óra volt. Már megebédeltek — gondolta Vera. Attila focizik a játszótéren, anyám mosogat, rendbeteszi a konyhát. — Mégis feljön idáig a köd — mondta Ottó, és a fényképezőgépet óvatosan letette az asztalra. — Kihűl a kávéd Ottó fölkapta az öblös csészét, egy pillanat alatt megitta a kávét, azután visszaült a székre. — Ügy gomolyog a köd, mintha fortyogva főne odalent valami. Nézd meg! — Lusta vagyok fölkelni. Ottó legyintett — Mache — mondta gúnyosan. — Te erre is azt mondanád. — Ennyire bántott? — Képzeld el! — Ottó előrehajolt. — Megnyílik az első kiállításom. Taps, gratulációk. „Micsoda technika!” „Jai de cuki, ezt hogy csinálta?!” „öregem, ez valami egészen mély ...”, és akkor ... — ... jön egy ki emlékszik, honnan ismert rajztanárnő az Ürge utcai Általános Iskolából, és azt meri mondaná, hogy „mache”. De te faggattál, először nem akartam ... — Észrevettem, hogy valóban megnézted a képeket, — mondta Ottó — és azt is, hogy valami nem tetszik. — De arra nem számítottál, ami következett. — Ki volt az a Bana? — Bánó. Tanított a főiskolán. Ö mondta mindig, ha valami csi- náltságot, mesterkéltséget látott a rajzainkon, hogy „mache”, és elhúzta a száját. — Mint te is — mondta Ottó. — Szeretőd volt az a Bánó? Vera nevetett. — Hófehér szakállú, hatvankét éves öregember volt, térdnadrágban járt. — Elismerem, hogy a válogatás lehetett volna szigorúbb is, — mondta Ottó — de azért az egésznek a megítélésében igazságtalan voltál. Vera lehajtotta a fejét. — Szánom, bánom ... — Az a kép a forgó biciklikerékkel, az elgurult kenyérrel és a széttört borosüveggel, tényleg ... A pincér egy pillanatra kidugta a fejét a teraszra vezető ajtón, Ottó elkapta a pillantását. Intett, a fiatalember elindult feléjük, menet közben megigazított egy abroszt, amelynek a sarkát fölfújta a szél az asztalra. Ottó hirtelen lefotózta, azután még egyszer, amikor megállt melettük. A pincér mosolygott, de Vera észrevett valami kényszeredettséget a mosolyában. Ottó elővett egy százkoronást, és akkora borravalót adott, hogy a pincér értetlenül bámult rá. Átmentek az éttermen, az előcsarnokban Ottó megállt. — Fölmenjünk? — mosolyogva az emelet felé intett a fejével. — Sétáljunk inkább. Ottó magához szorította, hogy Verának elakadt a lélegzete. — Hiszen azért jöttünk ide, hogy... — Én nemcsak azért jöttem! Vera engesztelőén elmosolyolyodőtt, mert a mondat túl élesre sikerült, maga is meglepődött tőle. Ottó 'Vállat vont. A bejárat előtt megálltak. A köd ismét följebb emelkedett,' a lejtőn álló haragoszöld fenyőfáknak csak a csúcsa állt ki belőle. Fönt még mindig sütött a nap, de az árnyékok már nem voltak olyan élesek, mint korábban. Jobbra indultak a virágágyások között. Egy kis szél támadt, hirtelen lehűlt a levegő. — Anyád tudja, hogy most hol vagy? — kérdezte hirtelen Ottó. Vera csodálkozva ránézett. — Tudja. — 'Azt is, hogy velem vagy? — Azt is. — Mit szólt? — Semmit. Vigyáz Attilára. — Nem csodálkozott? Vera hirtelen megállt. — — Mit akarsz ezzel a faggatózással? — Semmit — mondta Ottó, és vállat vont. — Csak kérdeztem .. . — Ha esetleg kíváncsi vagy rá: nem azért nem csodálkozott, mert megszokta, hogy a válásom óta a hétvégeken rábízom a fiamat, miközben én... A fényképezőgép az egyik lámpaoszlophoz koccant, Ottó aggodalmasan megnézte a koccanás helyét, azután a gépet a nyakába akasztotta. — Hallod egyáltalán, hogy mit beszélek ? — Hülyeségeket beszélsz. Vera elnevette magát. — Ügy faggattál, mintha valami titkot akarnál kiszedni belőlem. — Ideges vagy. — Tudom, hogy Attila jó helyen van, anyám nagyon gondos, és mégis... Ottó újra magához szorította. — Nem volt jó? — Jó volt. — Vera nevetve kibontakozott a szorításból. — Kipréseled belőlem a szuszt, merő szeretetből! — Csak már elég volt? A betonjárda keskenyebb lett, s egy kanyar után meredeken lefelé futott. Élmaradtak mellőle a virágágyások és a lámpaoszlopok. — Forduljunk vissza! — mondta Vera. — Fázol? — Nem. — Lefotózlak a forrás kőpárkányánál. Utána visszamegyünk a szállodába, egy óra múlva roboghatunk hazafelé. Hirtelen elborította őket a köd. Vera megállt. — Mégis menjünk vissza! Ottó nevetett. — Mintha egy tejesköcsög alján sétálnánk. — Eltévedünk. — A betonjárda egyenesen a forráshoz vezet. Nem tévedhetünk el. Továbbindult, Vera riadtan követte. A szél néha megritkította a ködöt, ilyenkor fölsejlett egy-egy közeli fa, azután ismét elveszett minden a fehérségben. — Úgysem tudsz fényképezni — próbálkozott újra Vera. — Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen él is szállhat a köd. Meredek sziklafal alá kanyarodott az út. Lentről patakcsobogás hallatszott, a hátuk mögött, a szálloda közelében felbőgött egy autó motorja. Vera megnyugodott egy kicsit. Nyirkos szél támadt, s hirtelen továbbröpítette a ködöt. Megálltak. Ottó sokáig nézte a fénymérőt, elégedetlenül csóválta a fejét. A nap gyenge, szórt fénnyel világított. Egy enyhe ívű kanyar után feltűnt a forrás öblös kőmedencéje. — Menj oda! — mondta Ottó. — És valami vonzó pózt... Vera előreszaladt, azután a forrástól néhány lépésre hirtelen megállt. Egy férfi feküdt a kőmedence mellett. Ottó várt egy darabig, azután türelmetlenül odakiáltott : — Miért álltái meg? — Valaki fekszik itt! — nyögte Vera. — Mi van ott? — Fekszik itt valaki! — S mivel Ottó még mindig mozdulatlanul állt, hirtelen rákiáltott: — Gyere már ide, a szentségit! Ottó odabaktatott. — Mi van? — kérdezte sértődötten. Vera a földön fekvő férfire mutatott. Ottó közelebb lépett, lehajolt hozzá, körbeszaglászott. — Biztosan részeg. — Nem hiszem. — Vera fölnézett, . harmincméteres, meredek sziklafal magasodott a forrás fölé. — Talán leesett onnan. — Akkor vérezne, vagy legalább látszódnának a zúzódások ... Ottó néhányszor lefényképezte a férfit egészen közelről, azután hátrább lépett, hogy a forrás is benne legyen a képben. — Mit csináljunk vele? — kérdezte Vera. Ottó leguggolt, sőt szinte lehasalt, olyan képet akart, amelyen a fekvő ember mögött érzékeltetni tudja a sziklafal magasságát is. A férfi felnyögött, félig oldalt fordult, most már látták az arcát. — Rosszul lett — mondta Vera. Ottó most egészen közel vitte a gépet a férfi sovány, mélyen barázdált arcához, úgy készített néhány fölvételt. — Mit csinálunk vele? — Vera türelmetlenül tonogott. Ottó ismét megpróbálta, hogy a fekvő férfi mögött levő sziklafal is látszódjék a képen, de ehhez túl kicsi volt a távolság. — Hagyd már abba! — Vera a fúi vállára tette a kezét. A férfi egy pillanatra kinyitotta a szemét, de le is hunyta azonnal, azután nyögött valamit. Vera azt sem értette, hogy milyen nyelven beszél. Ottó hirtelen fölállt. — Vigyük arrébb! — mutatta, hogy Vera a két kezénél fogva emelje föl a férfit. — így nem vihetjük el a szállodáig. — Nem a szállodáig. — mondta Ottó. — Csak oda. — Egy kis füves területre mutatott, az úttól néhány méterre. — Jobb lesz ott, mint a nedves kövön. A férfi fájdalmasan felnyögött, amikor megemelték, és megköny- nyebbülten sóhajtott, amikor óvatosan lefekteték a puha fűre. Behunyta a szemét, az arca kisimult. — Menjünk már! A szállodából majd telefonálnak a mentőknek. — Várj! — Ottó lehasalt a fűre a férfi mellé, próbálta, hogy a sziklafal is rajta lehet-e már a képen. Elégedetten füttyentett. — Induljunk! — Vera lehajolt, megfogta a fiú karját. — Hagyd már azt a rohadt fotózást! — Jól van ... rögtön ... V era letérdelt, és hirtelen kiütötte a gépet Ottó kezéből. Teljes erejét beleadta az ütésbe, a gép messzire repült. — Megőrültél? — Ottó elképedt, dühös arccal felkapta a gépet a fűből, megtörülgette a szvettere ujjával, és óvatosan körülnézett, próbálgatta, nem tett-e benne kár az ütés. — Tudod, hogy mennyibe kerül egy ilyen gép? — Nem tudom! — kiáltott Vera. — Nem tudom, és nem is érdekel! — Felugrott, és futni kezdett a szálloda felé. — Várj meg! Ne hülyésked! Az út meredeken emelkedett. Vera egyre jobban kifulladt. Lehet, hogy Ottó még kiáltott valamit, de már nem értette. Kalapácsütések zuhogtak a dobhártyájára. Mezei András: Együtt Ha simogatnál szüntelen, simogatnálak szüntelen. Fénnyé válna tíz ujjhegyed. Fénnyé válna tíz ujjhegyem. Napod ragyogna tízszeres, a bőrök útvesztőiben. Napom ragyogna tízszeres, a húsok útvesztőiben. De csontjaid, mint csontjaim állnak köréd, állnak körém. Fehér erdőbe érsz te is. Fehér erdőbe érek én. Csanády János: Mennek, mennek az örök katonák A behavazott háztetőket ki védje, ójja meg, a behavazott nádtetőket, amik már nincsenek, a szegénység eleven giz-gazát, elmúlt világom vadvirágait ki öntözi a temetőben sírkeresztjeim babérbokrait, csakis, csakis az élő szeretet elmúlt virágok hamvai felett, mennek, mennek az örök katonák, öntözik az idegen harcteret, egy ló, egy csizma mindenük, cipelnek fegyvereket, nádtetős házakat szívükben jászlat és istállót szívükben, hol a kisded megszületett, ó segíts, segíts, élő szeretet ne porba; kőbe vésni arcukat, a bennem szétáradó meleget, ahogy figyelem, s magam is viszem soha véget nem érő harcukat. Szokolay Zoltán: Magyar méhedben mert megfogantam szólítalak anyanyelvnek testem lelkem néked adtam hívtalak már mátka-nyelvnek sorsomul a dalt fogadtam fiam-nyelv én fölnevellek SOMLAI VILMA: TÉLI ABLAK SZALAY LAJOS: AZ ÁLLATOK TEREMTÉSE
