Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-07 / 262. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. november 7. Torony állítok. Kunmadaras határában fúrótornyot állítanak fel az „olajosok”. fotó: — nzs — Amit nem lehet pénzzel megfizetni Tomajmonostorán az idősebb asszonyok a történetet mesélve még ma is rosszallóan csóválják a fejüket. „Ej, ej,- ez a Rózsa Mari! Elszalasztottá az alkalmat, pedig kilenc hónapot kinn töltött vendégként pompában, kényelemben a dúsgazdag nagybátyjánál! Csak engedelmeskednie kellett volna, de ő hazajött. Azt mondják, még el se köszönt tőlük...” Mindezekről Rózsa Máriával — Barta Szilveszterné- vel — kengyeli otthonukban beszélgetünk. Igaz, a modern, tetőtér-beépítéses kétszintes, mutatós ház még csak félig kész, de már a földszinti helyiségeket lakják, és a gyerekszobában most is vidáman duruzsol a tűz. A karcsú, magas, szőke hajú, szép arcú 25 éves asszony már egy hároméves kislány, és egy kétéves kisfiú boldog édesanyja, és a jövő nyárig a gyermekgondozási szabadságát tölti. Váratlan visszatérés — Tudom, másnak érthetetlen a döntésem — kezdi, — pedig ma is hasonlóképpen cselekednék, ezt diktálná a lelkiismeretem. — Hogyan került ki akkor Hollywoodba? — Először egy fogalmat kell tisztáznunk: ez a helység csak névre azonos a - filmfővárossal, és nem az Óceán nyugati partjára, hanem Floridában épült. Gyönyörű a környezet: mélykék a tenger, haragoszöld a fű, örökös a nyár. Ott él már a harmadik évtizede autószerelő nagybátyám, aki egykoron csikkszedőként jutott ki. Ügy tűnik szerencsés csillagzat alatt született, mert azon kevesek közé tartozik, aki karriert csipáit. Ma autójavító üzeme van, amelyet felnőtt fiaival és a feleségével vezet. — Oda érkezett 1975-ben. — Az előző évben érettségiztem Kunhegyesen, és ugyanakkor halt meg az édesanyám is. Mégis sikerült a felvételim, és bekerültem Szarvasra az óvónőképzőbe, ahol egy évet sikeresen befejeztem. Vigasztalódni hívott ki nyárra a nagybátyám hozzájuk. Az útiévelem két hónapig volt érvényes, amelyet a kinti követségen egy évre meg- hosszabbíttattam. — Vendégként fogadták? — Teljes mértékben. Ennek ■ megfelelően igyekeztek elkápráztatni, bárhová mentünk. Láttam New Yorkot, száguldottunk kocsival öt órán át narancsligetek között, megnéztem a Niagara vízesést, Clevlandot, Torontót. Egy jellemző eset: karácsonyra egy vadonatúj Renault-val leptek meg. — Milyennek látta Amerikát? Fények és árnyak — A nagy ellentétek földrészének, ahol dúsgazdagok, meg nyomorgók, országúti cirkálóknak becézett autó- monstrumok, meg őgyelgő munkanélküliek egyaránt megtalálhatók. Ez a világ fura szokások ötvözete: óriási a pénzéhség, a hajtás a dollár után. A nagybátyámnak például három saját kocsija, svájci bankbetétje is van, de azért év közben napról napra tizenkét órát dolgozik a fiaival, a feleségével, sőt vasárnap is bemegy az üzletbe, a műhelybe, ha egy vevő azt kívánja. Azután furák az étkezési szokások. A vendéglőkben temérdek a zöldségféle, a saláta, a zöldáru, a retek, a hagyma, amely mellé a borsos ár ellenértékeként mindössze egy falatnyi hús jár. — Az árak? — A ruhafélék nagyon olcsók és gyönyörűek. Csodálatosak a műszaki áruk is. De a benzin méregdrága, és egy-egy szerény kétszobás lakás havi bérleti díját nem biztos, hogy futja a kereset fele. Még egy rém akad oda- kinn: ez a ‘betegség. Nekem egy sima injekciót magyar pénzre átszámolva 600 forintért adtak. Megismerkedtem olyan magyarokkal, meg amerikaiakkal, akiknek egy műtétre, meg a kórházi ápolásra ráment a házuk. — Hogyan teltek el a napok? — A délelőttök nyelvtanulással. Beírattak egy jó hírű, intenzív angol nyelv- tanfolyamra és öt hónap után jószerével már beszéltem a konyhanyelvet. Sajnos, a floridai iskolákban az a hiedelem rólunk, — még a tanárnő is azt híresztel- te —, hogy Magyarországon nincs egyetlen embernek sem saját személygépkocsija, és minden lakóház az államé. Ezekről a zöldségekről sokat veszekedtem, vitatkoztam velük, amelyek eredményeképpen „vörös” vendégnek . , tituláltak. De megtűrtek, mert a magas tandíjat, a Kéltségeket fizették értem. Minden a pénz — Kilenc hónap után visszatért. — Mindössze két ojjot említek csak, habár többet is tudnék. Az egyik: feleslegesnek éreztem magam, hiszen önállóan még sétálni sem mehettem. Figyelték, ellenőrizték minden lépésemet. Nem engedték meg, hogy korban hozzám hasonló fiúkkal barátkozzam. Helyette beneveztek egy szépségversenyre, amelyet azután megnyertem. A hírre előkerült egy negyvenéves milliomos, akinek a közeledését már a családom se tiltotta. Elvégre az volt a céljuk: dollárhoz, temérdek dollárhoz kell férjhez mennem. Én viszont úgy döntöttem : önnön magammal én akarok rendelkezni, és ezért hazatértem. Haraggal válr tunk el, hiszen sok pénzbe kerültem nekik, amelyből semmi sem térült meg. — Mi történt azóta? — Velem sok minden. Befejeztem a szarvasi főiskolát, férjhez mentem, két gyerekem született. A férjem rajztanár, sajnos, napköziben dolgozik, alig tanítja a szakját. Viszont már két sikeres képkiállítása is volt, és drukkolok neki, vigye valamire a művészi pályán. Azután belekezdtünk a házépítésbe is, ami jobban is sikerülhetett volna, hiszen már egyszer-kétszer becsaptak bennünket a szakipari munkákkal. Haza csak egy van — Szóval élünk, küszködünk, dolgozunk. Minden bizonnyal más gondok foglalkoztatnának, ha floridai milliomosasszony maradtam volna, dehát Florida nagyon messze van Magyarországtól. Azután meg szeretem a magam útját járni, azzal élni, akit én választok, és aki viszontválaszt engem. „Csak” ennyi az egész, nem több, amiért visszatértem. Marika szülőfalujában esetenként még ma is csodálkoznak a fiatal lány hazatérése miatt. Egy valamiről azonban megfeledkeznek a kétkedők: a boldogságot, a szülőföldet lehetetlen pénzért megvásárolni. D. Szabó Miklós HA SZÜKSÉG VAN AZ EMBERRE JNinc^nnél jobb érzés a világon ■ A szüleim szegény emberek voltak. Apuék is, anyuék is sokan voltak testvérek, ötvenhétben összeházasodtak, én ötvennyolcban születtem. Hatéves koromig a Tisza-parton éltünk. Szolnokon, ott nevelkedtem. így aztán téglaházi gyereknek mondanak. Így hívták azt a részt, bár egyetlen téglaház sem volt. A szüleim elég nehezen indultak, egyiknek sem volt elég iskolája, segédmunkások voltak. Három család, lakott az udvaron. A gyermekkoromból arra emlékszem, hogy vonalzóval gurítottuk a sündisznót az udvaron, mert nem mertük megfogni. Meg arra, hogy a nagyfiúk átúszták velem a Tiszát. Ültem a hátukon, kapaszkodtam. Nem tudtam úszni. Négy-ötéves lehettem. A Tisza partja nyárfával volt tele. az egyik fára hatalmas hintát szereltek a nagyfiúk: jól belengtek vele és innen óriásiakat lehetett ugrani a Tisza közepére. * Még most is megvan a hintafa. Nyikitának hívtak, nem tudom miért. Most is. ha kimegyek. így neveznek az öregek is, a gyerekek is. • — Szia, Nyikita, gyere focizni! Szeretnek velem focizni, mert nem látom a labdát, így bprzasztóan élvezik, mikor kötényt adnak. Hatéves koromban elköltöztünk a Vosztok útra. Megszeppentem, mikor bekerültem a komfortos életbe, a lépcsőházba, a másféle gverekek közé. Eljátszogat- tak velem, hogy kilegyen a banda, de nem voltam egyenrangú társuk. Magányos voltam. Első osztályos koromban még az utolsó nádból is el tudtam olvasni a táblára írott szöveget, nyolcadikban már csak az első paciból. A srácok észrevették. hogy egyre rosszabb a szemem, elkezdtek utazni erre. Aztán bekerültem a szakmunkásképzőbe, parkettázónak tanultam. Akkor már nagyon erősen romlott a szemem. Minden nyáron kórházban voltam, jöttek a külföldi gyógyszerek, de nem javult a szemem. Az számított javulásnak, ha kevesebbet romlott, mint az előző hónapban. Az inastársaim nagyon csúnyán bántak velem, ott is akartam hagyni a szakmunkásképzőt a második évben. Akkor jött Kerekes Géza, a mesterem. — Ne hagyd itt, hátha így. hátha úgy! Tangóharmonikázni tanultam, ez segített. Harmadikban már nem tudtam olvasni, ezt a magyar tanárnőm vette észre. Tanítás után mindig ottmaradtam, egy-két tanár segített az aznapi anyag elsajátításában. Az osztálytársaim szórakoztak velem: ki tették elém valamit, puff, elestem, ők meg röhögtek. Mikor zokniban mászkáltam az épülő házban a szőnyegpadlón, felhajtották, beragasztózták a padlót, én pedig beletocsogtam a raKét nemzedék (Fotó: Nagy Zsolt) gasztóba. Mind,ig a rossz, nehéz munkára küldtek. Ha párba dolgoztunk, én kaptam az alja melót. Ha valamit szóltam: — Te ezt úgysem látod! Aztán lehívtak focizni. — Na, most járjon a szád, most legyél okos! Nagyon sokszor mentem haza' sírva. Birkózni nem mertek velem, mert erősebb voltam náluk. Mindig boxol- ni akartak: azt nem látom, azért. Jbbban szerettem szakmunkásképzőbe járni, mint általános iskolába, mert itt már lehetett dolgozni. Szerettem a munkát, mindig el- merülten, elmélyülten csináltam. Belefeledkeztem. Olyan jól beidegződtek nálam a mozdulatok! Jó volt. Pedig még huszonötöt is kaptam a mestertől a szegély léccel. Mégis nagyon szerettem a munkát. Amikor elvégeztem a szakmunkásképzőt, az Állami Építőipari Vállalatnál bekerültem egy brigádba, mint segédmunkás. Kettes volt a bizonyítványom, ezért nem vettek be szakmunkásnak. Beosztottak egy betanított munkás mellé betont csiszolni a Csanádi' körúti íves házakhoz. Az első fizetést azt ugye el kellett inni, mert az új gyereknek fizetnie kell az öregeknek. De már az első fizetésnél gyanús volt, hogy olyan keveset kaptam A társam, a betanított munkás vezette a munkanaplót. Ebéd után ő általában meglépett, én maradtam ott végig. A fizetési papíron viszont nem volt még százharminc órám sem. Mondom, nem létezik, hát még túlóráztam is a társam helyett. De ő az én órámat írta magának, az övét nekem. Reklamáltam. A társam megfenyegetett, hogy ha még egyszer feltátom a számat, agyonver. Később sem kaptam meg a pénzemet, úgy százötven órával kevesebbet fizettek. Három .hónapig dolgoztam itt. Akkor jött a művezető, hogy ha nem tudom megfelelően elvégezni a munkámat, mondjak föl. Pityeregve mentem haza. Az volt a baj. hogy nagyon rosszul láttam, nem tudtam rendesen felmérni az anyagot, takarításnál elhagytam egy kis szemetet, nem biztonságos a közlekedésem. .. Ezek jogos kifogások voltak. Volt két-három szakmunkás a brigádban, akik -sokat segítettek, nekik rerigéteget köszönhetek. De a többiek előtt a legkevesebb becsületem se volt. Szakmailag se. emberileg se. Átnéztek rajtam, nem vettek emberszámba. Pedig én igazi munkásnak éreztem magam. Boldog voltam, hogy dolgozom Örömmel mentem munkába. Hazafelé már k!ssé keserűen. Na. három hónap után áthelyeztek egy raktárba. de aztán annyira romlott a szemem, hogy hetvenhat márciusában betegállományba kerültem, egy évre rá leszázalékoltak. Nagyon levert voltam, ön- gyilkosságot kíséreltem meg, szerencsére nem sikerült. Akkor a mesteremtől nagy fejmosást kaptam. — Hát hogy lehet ilyet csinálni? Ekkoriban nagyon féltem az emberektől. Az utcán megállt mellettem egy autó, mindjárt odafordultam, azt hittem tőlem akarnak valamit. Azt éreztem az utcán, hogy a ház rám fog dőlni. Nagyon sokat sírtam éjszaka, nem beszéltem senkivel, ha* valaki szólt, megrettentem, sohasem nevettem. Aztán belevetettem mágam a zenébe. Rájöttem: dolgozni kell. emberek közé menni! Dolgozni jó. Egy idő múlva felkerültem egy kirándulóbuszra, muzsikálni. A. Centrum Áruház dolgozói közé. Megkedveltek, megszerettek, úgy hogy bemuzsikáltam magam az áruházba. Játszottam én a tangóharmonikámon mindent: népdalokat, nótákat, tánczenét... Felvidítja az embereket. Közben megtanultam a Braille-írást is, részt vettem a Centrum különféle rendezvényein, megismertek. Egyszer jön a barátom. — Gyere be az áruházba, hívat az igazgató’ — Milyen ügyben? — Munkaügyben. Hát én akkor borzasztó boldog voltam! Bementem, szinte repültem, áruházi bemondó lettem 1979 június elsején. Nagyon szeretem. Ezt a munkát úgy érzem tökéletesen el tudom látni. Naponta négy órát dolgozom, egyik héten délelőtt, másik héten délután. Reklámszövegeket, szolgálati közleményeket mondok be . a hangosbemondóba. Néha bakizok, és akkor jókat nevetünk. Egyszer réz-díszműáruk helyett azt mondtam, hogy réz-driz. Vagy: „Felhívjuk kedves vásárlóink figyelmét, hogy d,arabosztályunkon többszáz-ujjú ing kapható!” Csak néha bakizok, talán azért is, mert hétnyolc hónapos szövegek vannak, mindenkinek a könyökén jön ki. Frissebben is le- - hetne reklámozni. De nagyon szeretek itt dolgozni. Nem bántanak? Tagja vagyok egy szocialista brigádnak. sokat segítenek nekem. Talán sajnálatból is. Én nem szeretem, ha sajnálnak. Mikor megyek haza, beállók a buszmegállóba, hallom, hogy körülöttem sok ember beszélget. Aztán amikor meglátják a kezemben a fehér botot, csend lesz, és amikor beáll a busz, már senki sincs körülöttem. Pedig csak any- nyit kéne csinálni, hogy megfogják a kezem és rátegyék a busz kapaszkodójára. Ilyen is volt már. Tőlem a lányok . is félnek. Van egy barátom, aki szmte észrevétlenül tud vezetni. Nyáron összejöttünk tanárképzős lányokkal, mentünk moziba, táncolni a diszkóba, strandra, de négy napig nem vették észre, hogy nem látok. Elhívtuk őket csónakázni, de a ladik a túlsó parton volt, át kellett, érte úszni. Ledobtuk a ruhát, átúsztunk. Este az étteremben éreztem, hogy valahogy megfagytak a lányok. Fölkértem az egyiket táncolni. — Mi a baj? ■— Becsaptál minket. Megnéztük a személyidet, míg átúsztátok a folyót. _ Szóval rájöttek. hogy nyugdíjas parkettázó vagyok. Akkor elmondtam nekik, hogy nem látok; felakadt a szemük. — Nem. létezik! Addig jó voltam a csajoknál. Aztán passz... Nem jön össze. Néha elképzelem a jövő- met: őszintén, becsületesen szeretnék élni. És dolgozni! Ügy élni, hogy szükség legyen rám! Rám, Palásti Tiborra. aki nem lát. Az embernek boldognak kell lenni. Nekem az a boldogság, ha a munkámat el tudom látni, ha szeretnek az emberek. Sportolok: a body buildinget művelem. A fiúk nem azt nézik, hogy nem látok, hanem azt, hogy jó erős srác vagyok. Huszonkét évesen nem hagyhatom el magam: egy edzésen tizennyolc-húsz tonnát emelek. Mikor kijövök a kondi-teremből klassz érzés, hogy most jól dolgoztam. Többet emeltem, mint tegnap. És ha aznap az áruházban sem bakiztam, akkor nyugodtan alszom el. Én nem ,.kell”-ből végzem a munkámat. Soha nem azt várom, hogy jaj, mikor mehetek már haza. hanem azt, mikor mehetek be. A délutá- nos műszakot jobban szeretem: amikor vége, az a sok ember megy haza. és köztük én is. Munkából megyek haza. M;nt, a többi dolgozó ember. És irtó ió érzés, hogy én most jól kidolgoztam magam. Hogy énrám szükség van. Körmendi Lajos HollywooÉBártengyel
