Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-23 / 275. szám

I IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1W0 »"•"*« 23 SZOLNOK MEGYE múltjától 1548-bóI származik Szolnok legrégibb török adóösszeírása Szolnok fejadót fizető lakói az 1571-es összeírásban A bodrogkeresztúri kultúra emlékéből Amikor még a rézcsákány hatalmi jelvény volt Ki gondolná, hogy a sok pusztítást megélt Alföld és Dunántúl középkor végi né­pességi és gazdasági viszo­nyaira éppen a török adó­összeírások nyújtják a leg­több adatot. Szolnok vonat­kozásában még érdekesebb, hogy — bár 1552. szeptem­ber 4-én került török kézre — már négy évvel hamarabb, 1548-ban elkészült a szegedi és a csongrádi náhijéhez (je­lentése a mai járásnak felel meg) tartozó településként a török adóösszeírása.- A defter (adóösszeírás) eredeti példánya a párizsi Nemzeti Könyvtár török anyaga közt található, a ró­la készült mikrofilm alapján fordította és dolgozta fel Vass Előd: „A szegedi és csongrádi nahije 1548. évi török adóösszeírás” című ta­nulmányában. A szolnoki vo­natkozású rész közreadását különösen az indokolja, hogy részletezve megtaláljuk ben­ne az adófizetésre kötelezet­tek család- és keresztnevét (ami akkor itt már gyakor­lat volt), a családi állapot megjelölését, egyes esetek­ben pedig a birtokolt juhok számát is. (1. ábra) A családnevek vizsgálata azt mutatja, hogy Szolnok lakossága teljesen magyar volt. Népességszáma pedig megközelítette a háromszá­zat. A törökösszeírás Szolno­kot faluként jelöli, pedig Csánki Dezső a XV. századi oklevelek alapján vásártar­tási joggal rendelkező mező­városként sorolja fel. Az adóösszeírás gazdasági adatainak vizsgálatához szükséges azt tudni, hogy a török uralom alá jutott te­rületeken a szultánt, a török kincstárt illette meg a föld- tulajdon joga. Ezért igyeke­zett földesúri bevételeit pon­tosan fölméretni, de nem a földterület nagyságára, ha­nem a rajta élők termelő ere­jére, termékeik várható ti­zedére és adóik összegére volt figyelemmel. A török defterdár (adóösz- szeíró) először a fejadót fi­zetők nevét vette nyilvántar­tásba. mert török előírások szerint, „aki a házán, föld­jén, szőlőjén kívül állataiban és egyéb ingóságaiban 300 akcse értékkel rendelkezik, akár nős vagy nőtelen, ha önállóan él, évente 50 akcse dzsizje-adót köteles fizetni”. (Az akcse török pénznem, 50 akcse akkor egy magyar fo­rinttal volt egyenlő.) Ennek az adónak a mennyisége megfelelt a rovásadó kive­téséről intézkedő 1547. évi X. törvénycikknek: „Ügy- hogy mindazokra rójják ki az adót, akiknek hat forin­tot érő dolgaik és javaik vannak ...” A „kapu” egy másik török adófajta, török földesúri adó, amely a magyar királyok ál­tal korábban portánként sze­dett egy magyar forintnak megfelelő összeg, azaz 50 akcse lett. 1548-ban Szolnok lakóira kivetett török adók a követ­kezők voltak: Az adófizetők száma: 53, egyenként 50 akcse. kapu 40, egyenként 50 akcse. bevétel á tizedekből és az illetékek­ből 6240 akcse, búzatized 158 kila. egyenként 10 akcse, kétszerestized 102 kila, egyenként 5 akcse. árpatized 98 kila. egyenként 5 akcse, báránytized 45 db, egyen­ként 10 akcse, méhkastized 65 akcse. szénatized 450 ak­cse, haltized 500 akcse, ser­tésadó 200 akcse, büntetés­pénz 35 akcse. Ha az egyes adónemeket összegezzük, 13 970 akcsét kapunk. S mivel a szolnoki kikötő jövedelmét „Szeged lakói átvétték”, annak meny- nyiségét csak 1549. nov. 20. és 1550. szept. 10. közti tíz hónapra ismerjük, ami 23 738 akcsét tett ki. Ez a szolnoki átkelőhely nagy forgalmát mutaja, mert ugyanakkor a várkonyi rév 1560 akcsét, a vezsenyi pedig 2367 akcsét jövedelmezett. Az adózási tételekből ter­melési adatokra'is következ­tethetünk. Az 1 kila akkor egyenlő volt 31 kg-mal, azaz egy vékával. Így egy család­ra jutott 11 mázsa búza és 6 mázsa kétszeres (búza és rozs kfeverékéből álló ke­nyérgabona). összesen 100 sertés után adóztak, tehát háztartásonként 2 sertés után. Mindez azt bizonyítja, hogy termékfeleslegük is volt eladásra. Az első világháború előtt az erdélyi vándorkereskedők, vándorárasok és vándorko­médiások gyakran megfor­dultak az Alföldön. A létre­jött kapcsolatok gyakorta kulturális kölcsönhatást eredményeztek a hegyvidéki (bihari hegyek) magyar és román lakossága, valamint az alföldi, tiszántúli magyarság között. Az érintkezés egyik fő útvonalát a Körös folyó képezte. Többek között Magda Pál és Fényes Elek még a múlt század első felében született leírásaiból, valamint a kun­szentmártoni egykori taná­csi jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy a Körösökön élénk tu­tajozás, faúsztatás folyt. A tutajokat épületfának adták el a fában szegény alföldi te­lepüléseken. A tutajokon nem egyszer gyümölcsöt és más árucikket is szállítottak, amelyeket elsősorban gabo­nára cseréltek el. A század- forduló tájékán Kunszent- mártonban még gyakran megjelentek a vándorárusok, akiktől a helybeliek szer­Ha az 1548-as adóösszeírás családneveit összhasonlítjuk az 1571-es szolnoki defter adataival, látható, hogy a szolnoki vár török kézbe ju­tása után népességcsökkenés következett be, Szolnok la­kossága 38 családra apadt. De számos név azonossága (Révész Márton, Révész Ber­nát, Csikós Máté, Kalmár Pál, Kalmár Tamás, Simonyi Máté stb.) mutatja, hogy a népesség csak részben cseré­lődött ki. Az értelmiségi fog­lalkozásra utaló „diják” meg­nevezésű három adózóból is csak „Balázs diják Pál há­zas” leszármazottja élt „Ba­lázs diák István” néven. számnyeleket, fakanalakat, gyümölcsöt vásároltak. E gazdasági jellegű kap1 csolatokon túl, amelyeket a múlt század végén a nekilen­dülő kapitalista ipar amúgy is fokozatosan háttérbe szo­rított, volt egy másik, ugyan­csak el nem hanyagolható kapcsolat is. A tiszántúli településeken nagyon sokszor találkozunk különböző alkalmakkor med­ve-maszkos alakoskodókkal. Ezek eredete talán magya­rázható azokkal a vándor­komédiásokkal is, akik sze­lídített, legtöbbször öreg, medvékkel járták az alföl­det, s sorra felkeresték a so- kadalmakat. Itt zeneszóra idomított medvéiket táncol­tatták, s mutatványukért né­hány fillért kaptak a med­vét soha nem látott alföldi néptől. Vándorlásuk során gyak­ran voltak vendégei az al­földi csárdáknak. Egy ilyen medvetáncoltató vándorko­médiásról szól az alábbi kun­szentmártoni történet is. Egy alkalommal egy med­vetáncoltató Cibakházáról „Jászkunok” a Népek Csatájában 1813. október 16-án zajlott a „Népek Csatája”, amikor a szövetségesek Lipcse mel­lett döntő győzelmet arattak Napoleon seregei fölött. A csatamezőn ott voltak a Nádor-huszárok is. 1800-ban alakított huszárezred, mely­nek kiegészítő területe a „Jász-Kun” vidék volt, s amely 1809-ben Jászberény­ben állomásozott, 1813. októ­ber 16-án délután 2 órakor rohamozott a franciák ellen Liebertwolkwitz és Seiferts- hain térségében. Aznap 14 tisztük és 279 közhuszár esett el az ütkö­zetben, míg egy nappal ké­sőbb 1 tiszt és 75 közhuszár. Emléküket a lipcsei csataté­ren külön emlékoszlop hir­dette. A napóleoni csaták után ki Gyöngyösön az émlékér- meket azoknak a huszárok­nak, akik különösen is ki­tüntették magukat. Két ha­dirokkantról is gondoskodás történt. „Tóth Márton Jászberény­ből 13 évet szolgált. 1813. ok­tóber 16-án tíz bajtársával járőrben lévén a kétszeres túlerőben lévő ellenségnek bátran nekiugratott és azt szétverte. Eközben szúrt se­bet kapott a combján, de ez­zel mit sem törődve tovább bátorította bajtársait, hogy a közben ismételten visszatérő ellenséget ismételten meg­támadják és szétverjék. Ez sikerült is, de Tóth ekkor lö­vést kapott a bal szeme fö­lé. Mivel a golyót nem lehe­tett eltávolítani, és még min­dig a szeme mögött van, ez a derék vitéz megvakult” — olvashatjuk az 1876-ban kelt ezredtörténetben. A jászberényi Tóth Már­ton elvesztett szeme világá­ért kárpótlásul egy .paraszt­házat, 6 köblös szántót, ré­tet, szőlőt kapott mindenfaj­ta urbáriális szolgáltatástól mentesen, s a berendezkedés­hez pedig 24 forint kész­pénzt, 12 véka vegyes gyü­mölcsöt és egy tehenet. A többi, a lipcsei csataté­ren pihenő 300 elesett „jász­kun” legény nem kapott semmit, még a neveiket sem ismerjük. Pozder Miklós jövet megszállt a gyulai csárdánál. Szegény ember volt a medvetáncoltató, „kó- dus” volt, s ezért nem fize­tett a csárdában. A kocsmá- ros így is beengedte. Az is­tállóban a szénatartóban aludt, a medvét pedig bekö­tötte a jászol elé. A medve ugyanis nem bántja a lovat, s az emlékezet szerint a lo­vak sem félnek tőle. Ám az éjszaka mégis nyugtalanul telt el. Az éj leple alatt két betyár lopakodott be a csár­da istállójában: a lovakat akarták elkötni. Az egyik be­tyár az ajtó előtt fülelt, a másik pedig bent ténykedett az istállóban. A sötétben azonban nem vette észre, hogy amit el akar kötni, nem ló, hanem medve. S bizony ugyancsak megijedt, hogy a medve megölelgette, s mancsával jól orrbavágta. A medvetáncoltató a zajra fel­riadt, kiáltozni kezdett, s így a póruljárt betyárt sike­rült elfogni. A társa pedig gyorsan kereket oldott. Reg­gelre kelvén a medvetáncol­tató is útrakelt Mezőtúr felé, Dr. Barna Gábor A Damjanich Múzeum félt­ve őrzött kincsei közé tar­toznak az ellentett élű réz­csákányok — mindössze két darab van belőlük —, ame­lyek az általánosan elfoga­dott vélemény szerint a bod­rogkeresztúri kultúra „nem­zetségfői” jelvényei voltak. A bodrogkeresztúri kultúrát létrehozó nép kb. 4200 évvel ezelőtt ' élt megyénk terüle­tén, amíg egy erősebb, a Balkán felől hazánkba jövő népesség magába nem ol­vasztotta. A bodrogkeresztúri kultú­ra népének megjelenése a rézkort jelenti hazánk népei­nek történetében. A rézkor olyan történelmi időszak, amikor a Kárpát-medencé­ben, és így megyénk terüle­tén élő népek is megismer­kedtek egyes fémek felhasz­nálásával, nevezetesen a réz­zel és az arannyal. A réz sokféle eszköz ké­szítésére sokkal alkalmasabb, mint a kő és a csont. A rézből készült eszközök el­terjedése a termelésre, a gazdálkoldásra is kihatott. A nagyobb termékfelesleg lehetővé tette a ..társadalom tagozódását. Ennek tanúbi­zonyságai a réz aranyleletek és az ellentett élő bronz har­cicsákányok. Előbbiek a fe­jedelmek hagyatékába tar­toztak, utóbbiak pedig fel­tehetően a nemzetségfők jel­vényei voltak. A bodrogkeresztúri kultúra lakossága sűrűn benépesítet­te megyénk területét. Lele­teik előkerültek többek kö­zött Pusztaistvánházáról, Jászladányból, Kengyelről, Kunszentmártonból, Jászbe­rényből Tiszaroffról, Tisza- szentimréről, Besenyszögről, Szolnokról, Mezőtúrról, Üj- szászról, Kungyaluról, Szele- vényről, TiszaföFdvárról, Ti- szasasról és Tiszaszöllősről. Ezek közül legjelentősebb a tiszaszöllősi aranykincs és a pusztaistvánházi temető. A tiszaszöllősi jobbágyokat 1839. augusztus 13-án lázas izgalomban tartotta egy szo­katlan esemény. Az asszo­nyok a Nagyaszóparton, a Tisza vizében mosakodtak, s észrevették, hogy valami megcsillan a parti föveny­ben. Nem kis csodálkozásuk­ra aranytárgyakat találtak. Egy részét értékesítették, ami pedig megmaradt, azt a ki­rályi fiskus embere lefog­lalta s Budára küldte. Onnan a kincs Bécsbe került a császári kincstárba. A tisza­szöllősi leletből egy 11 cm átmérőjű korong alakú aranyékszer, két arany te­kercs. 4 db kettőskúpos aranygyöngy és két db gyű­rűzött felületű arany csö­vecske maradt meg. Ezek együttes súlya valamivel több mint 450 gramm. A rézkorban az a lelet, egye­dülálló hatalmas értéket kép­viselhetett, s feltehetően a fejedelem kincse volt. A bodrogkeresztúri nép máig is legteljesebb temető­jét szintén Szolnok megyé­ben tárták fel, bár leletei ennek sincsenek Szolnokon. 1919-től a Kunszentmárton melletti Pusztaistvánházán végeztek ásatást, s az itt előkerült temetőből 32 sírt bontott ki a régész ásója. Mind a 32 sír zsugorított volt. A férfiak a jobb, a nők a bal oldalukon feküdtek. Néhány csontváz lábfeje hi­ányzott. Még a sírbatételkor levágták őket, félve a visz- szajáró halottól. — A ha­lottakat az eddigi népektől eltérően már külön temetőbe temették, messze a lakóhely­től. A halottak mellé tették munkaeszközeiket, fegyverü­ket, élelmet adtak nekik, hogy a túlvilágon folytat­hassák azt, amit az életben elkezdtek. A sírokban talált állat­csontokból tudjuk, hogy ser­tést, juhot és szarvasmarhát tenyésztettek. Az egyszerű kő- és rézeszközök földmű­velésre utalnak, de még je­lentős szerepe volt a létfenn­tartásban a halászatnak is. A női sírokban rendszerint csak ékszereket találunk és a férfiak sírjaiban vannak a munkaeszközök. A temeté­si rítus ilyetén különbsége jól példázza a férfiak és a nők közötti munkamegosz­tást. A bodrogkeresztúri kultú­ra népe az első rézkori nép megyénk területén. Az első olyan nép, amely megismer­kedett a fémmel, s elsőként észlelhette a fém feltalálá­sának hasznát, szerepét az emberi munka könnyebbé tételében. Dr. Selmeczi László összeállította: dr. Selmeczi László Kaposvári Gyula Az Alföld csárdáit járta 7\ medvetáncoltató Tejesköcsög alakú edény Pusztaistvánházáról 32. SZOLNOK falu, tartozik a nevezetthez Sebős János házas 300 juha van, Máti fia legény, Benedek testvére legény, Miklós legény, Sánta István házas. Sánta Bálind házas, Uzo Egyöd házas, Benedek fia legény, Radován Gergel házas, Uzo Petri házas, Ferencs fia legény. Kalmár Pál házas, Szabó Mátyás házas, György fia legény, Csödör András házas, Pál fia legény, Márton testvére legény, Miklós testvére legény, Tod Lázár házas, Tomás testvére házas, Oláh Pál házas, János fia legény. Fésűs Alberd házas, Novák Pál házas, Kis György házas, Benedek legény, Varga Miklós házas. Halász Alberd házas, Benedek fia legény, Ötövéni György házas, Gergel testvére legény. Lukács Morics házas, Mihál tetsvére házas, András testvére legény, Benedek Ferencs házas, Kalmár Lu­kács házas, Kovács Benedek házas, Szabó Dimetri házas, Gergel testvére házas. Révész Tomás házas, Márton diják házas, András diják legény, Szabó Feréncs házas, András fia legény, Rács Filep házas, Balaskó Dimetri házas, György fia legény, Gergel legény, Révész Bernát házas, Bertalan testvére házas. Kovács László házas, Balázs Diják Pál házas, Vig Ferencs házas, Jakab fia legény, Doboka Élijás házas, András fia legény, Simogyi Balázs házas, Simogyi Máté házas, Ága Bertus ? házas, 150 juha van, Pál testvére legény, Kun Máté házas. Tar György házas, Ferencs test­vére házas. Lopó Bálind házas, Pál fia házas, Dora Petri házas, 150 juha van, Dora Benedek házas, Szita Máté házas, Ferencs testvére legény, Csipő Jakab házas. Bak Máté házas. Fél Berta hazas, Révész Petre házas, Uzo Benedek házas, Szabó Pál házas. Mátyás testvére legény, Csikós Anbrus házas, László fia házas, Csikós Máté legény, Szabó Petre házas, András fia legény, Szabó Mihál házas, Csikós Petri házas, Özstön Pál házas, Tar Gergel házas, Simogyi Bálind házas, Fosós Mátyás házas. Kis Máté házas, György fia legény, Damakos Sebestyén házas, Szabó Máté házas. Kis Máté házas, György fia legény, Tahi Benedek házas, Mihál fia legény, István legény, Hirvát János házas, Ferencs testvére házas, Benedek legény, Máti házas, Berabin György házas, Gergel legény, Berabin János házas, Fűz István házas. Szolnok adófizető lakói az 1548-as török adóösszeírásban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom