Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-23 / 275. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP I960, november 13. ertalan profesz- szor íróasztala mögött ült, és elrévülten nézte az oda kirakott holmikat. Középen néhány gépírásos iraton kékfedelű, vastag füzet feküdt; mellette személyes apróholmik: karóra, két aranygyűrű, személyi igazolvány, zsebkés, és egy golyóstoll. Az íróasztal szélén egy összehajtogatott vezetékű, hallóké,- szülékhez hasonlító műszerféle hevert egy üres, lapos papírdobozon, amelyben — címzéséből és a postabélyegzésből ítélve — az egész küldemény érkezhetett. A földszinti dolgozószoba ablakai az intézet parkjára nyíltak. Az erkélyajtó nyitva volt' kellemes koraőszi napfény és meleg áradt be rajta. A teraszon feketerigók szökdécseltek. A professzor ujjai reszkető kaparászással indultak el a kék füzet felé. Pillantása gépiesen siklott végig a címkéjén: „KUTATÁSI NAPLÓ — ARGUS—I kísérlet — dr. Martin Géza — Cerebrológia”... Valahol a közepe táján felnyitotta, és olvasni kezdett. „JÚLIUS 6. — A kísérleti állatok közül a 17. számú (Zéró, német juhász, kan) bizonyult a legalkalmasabbnak : alvási periódusonként két REM-fázis, futó lábmozgás-imitációk, szünetek. fülmozgatás, farokmozgatás. .. határozott álomreflexek. JÚLIUS 7. — A kísérlet harmadik fázisában Zérót fogom felhasználni. A cél világos, az oda vezető út is: most már csak az elérés eszközét kell megtalálnom! A tjü-elektródos módszer nem jó. Túlságosan roncsolja az agyszöveteket. Egy bizonyos: az álomból fogok kiindulni! Az álom nem más. mint „belső film”, amelynek felvevőkamerája a szem. vetítőgépe, filmszalagja, vetítővászna együttesen maga az agy. Első lépésként ezt a „belső filmet” kell valamiképp felvenni, rögzíteni és kivezetni! JÚLIUS 25. — Megcsináltam a kutatási programot, és benyújtottam a főnöknek. Ráharapott. Mellesleg alaposan kikérdezett. Úgy látom, tetszik neki a téma, és csak a főnöki tekintély kedvéért tesz úgy, mintha akadékoskodna. .. Végül is jóváhagyta a programot! JÚLIUS 26. — Zéró már annyira hozzám szokott, mintha évek óta a gazdája lennék. Remek állat, a főnök is megkedvelte. Zérót már nem fogom tű-elektródokkal, halálra kínozni. Fájdalomokozás nélkül varázsolok belőle egy tökéletes vakvezető-kutyát: valóságos „élő szemet” olyan emberek számára, akiknek agyi lá- tásközpontja ép, és vakságuk a „felvevőkamera”, a szem betegségének vagy sérülésének következménye... A látás agyi központját már hetekkel ezelőtt megtaláltam, feltérképeztem. Szerkesztettem egy modulálható neuro-transzmittens bio-receptort, tű-elektróddal bekötöttem egy kísérleti állat agyi látásközpontjába, de ilymódon csak apró fényfelvillanásokat tudtam kivezetni a telerecording képernyőjére. Ez az út nem járható. .. Mi lehet a megoldás? Csakis egy tökéletesített — kívülről, a koponyatetőn keresztül működtethető — táv-receptor! AUGUSZTUS 3. — Megtaláltam ! Egy űrhajózási szaklapban figyeltem fel a vizisztorra. Ez egy miniatűr táv-receptor, amely fókuszált elektronsugár-nyalá- bokkal végzi el a felvevés, modulálás és kivezetés bonyolult műveleteit. Ez kell nekem is! Ha ezt a vizisz- tort össze tudnám házasítani az én bio-receptorommal, nem kellene többé a tűelektródokkal kínoznom a kutyákat. Elég lesz kívül, a koponyájukra rögzíteni a bio-vizisztort, a finomszabályzóval kitapogatni a látásközpontot és beállítani az optimális fókusztávolságot..» AUGUSZTUS 15. — Az ellátó szolgálattól kaptam néhány tucat különféle méretű és kapacitású vizisztort. A bio-receptorral való egybeépítés a vártnál köny- nyebben ment. Az új bio- vizisztort ragtapasszal rögzítettem a 31. sz. kísérleti állat (Cézár, korcs, kan) koponyáján és vezetékkel te- lerecordinghoz kapcsoltam. Cézárt elaltattam, és vártam az első REM-fázist. Sikerült! A telerecording képernyőjén felvillant az első „kutya-álomfilm”! Egy alapos tál közeledett felém a rácsos kutyaketrec padlóján, tele főtthúsdarabokkal; aztán úgy tűnt, mintha én magam, a saját kutya-állkapcsommal habzsolnám fel az ételt... AUGUSZTUS 20- — Következik a negyedik fázis: a kutya szemén át ébrenléti állapotban felvett képek — tehát a folyamatos látás ! kivezetése a telerecording- ra. .. AUGUSZTUS 27. — Mivel most már a közvetlen, „élő” látást kell kivezetni, előbb meg kellett keresnem ennek a fókuszpontját is, és beállítani a bio-vizisztort. Első próbálkozásaim csúfos kudarccal fenyegettek: bekapcsolás után a kutyák megzavarodtak, ugrálni, vonítani kezdtek! Hamar rájöttem, mi a baj: a bio-vizisztor a teljes látás-kvantumot elvonta, kivezette agyi látásközpontjukból a telerecor- dingra! Bekapcsoláskor tehát a kutyák előtt elsötétült a ,világ — megvakultak. .. Vakságuk szerencsére csak átmenetinek bizonyult. Kikapcsolás után négy-öt perc múlva újra láttak és megnyugodtak. Alapos vizsgálatot végeztem. Kiderült, hogy sem a szemük, sem az agyuk nem szenvedett semmiféle kimutatható károsodást. A megoldás kézenfekvőnek látszott: az állatok agyi látásközpontjában keletkező látás-kvantumot meg kell osztani, úgy, hogy abból saját agyukba is, a tele- recordingra is jusson.. . Végül kiderült, hogy mindez a pontos beállításon, rögzítésen és — némi felerősítésen múlik. A bekapcsolással egyidejűleg elektromos impulzuserősítést kell alkalmazni a kutyák koponyacsontjára. Rövid tapogatózás után ilymódon minden egyes kísérleti állatnál élesre tudtam állítani a telere- cordingon a kivezetett látás képeit! Igaz, ezek a képek az emberi látáshoz képest .életlenek, homályosabbak voltak. De hiszen mindez még csak a legelső kísérlet, s a tökéletesítésre még számtalan lehetőség kínálkozik! Ami a legfontosabb volt: a kutyák a receptorá- lás alatt most már teljesen nyugodtak maradtak, és látás-tesztjeik a kísérletek után az alap-tesztekhez viszonyítva a .legcsekélyebb romlást sem mutatták! SZEPTEMBER 5. — írtam a főnöknek egy időközi jelentést az eddigi eredményekről, és egyben engedélyt kértem a befejező fázishoz. A kísérleti „vak” szerepét természetesen sa- játmagam vállaltam. „Élő szemem” Zéró lesz... A főnök váratlanul hevesen tiltakozott, nem akart kötélnek állni! Végül nagy veszekedés után ép győztem, miután aláíratott velem egy „veszélyességi nyilatkozatot”. „Hallatlan, ismeretlen veszélyekkel” ijesztgetett, mire dühbe gurultam, és közöltem vele, hogy bármily' mennyiségű papírt hajlandó vagyok aláírni, sőt, hogy tökéletesen mentesítsem őt s intézetét a felelősség alól, holnaptól szabadságot kérek, és otthon fejezem be a kísérletet! SZEPTEMBER 8. — Elkezdtem Zéró felkészítését. Jókedvűen, a legcsekélyebb fájdalomérzés jelei nélkül viseli el a vizisztorálást. SZEPTEMBER 12. — ösz- szeállítottam egy, a saját fejemre méretezett bio-vizisztort. Közönséges halló- készülékre hasonlít. Előbb a Cézártól kivezetett — tele- recordinghoz rögzítettem — álomfilm átvételét kíséreltem meg. Felvettem egy teljes sötétséget biztosító fekete szemüveget, lehunyt szemmel bekapcsoltam a készüléket. .. Semmiféle fájdalmat nem éreztem, mégis felkiáltottam, amikor agyamban felvillantak az első képek. Hihetetlenül furcsa érzés volt ez a közvetlen, agyi látás! Első alkalommal nem is bírtam tovább néhány másodpercnél, pánikszerűen kapcsoltam ki a bio-vizisztort, vettem le a szemüveget. Később fokozatosan hozzászoktam az álomfilm-átvételé- hez. De vajon milyen lesz az, amikor folyamatosan látok majd Zéró kutyám „élő szemén” át”? Bertalan professzor felsóhajtott. Abbahagyta az olvasást, kigombolta inggallérját. A napló rendezett, olvasható kézírása a következő bejegyzéstől kezdve megváltozott, kusza, asszimetrikus, nehezen olvasható sorok következtek... „SZEPTEMBER 17. — Mindennek vége! Valahol elhibáztam. Igaza volt a főnöknek : kevés volt a kont- rollvizsgálat, és. . . Amikor elkezdtük Zéróval az udvaron, eleinte minden jól ment, Igaz, rettentő furcsa volt úgy látni, alulról, tőlem függetlenül, külön mozgó szemmel látni... Elvesztettem az egyensúlyomat, leültem, ösztönös mozdulattal letéptem a sötét szemüveget, és kikapcsoltam a vizisztort. Sajnos elkéstem — utána is teljes sötétség vett körül! Megvakultam,,. Lázasan kezdtem gondolkodni, hol követtem el a hibát? A sor rend — villant belém a felismerés. Előbb vettem le a szemüveget, és csak utána kapcsoltam ki a vizisztort! A készülék tehát egy-két másodpercen át elsötétítés nélkül, nyitott szememmel együtt működött! Megvakultam... Zéró Ott ült mellettem, simogattam. nyugtattam és vártam, hogy a kísérleti állatokhoz hasonlóan elmúljon átmeneti vakságom. Nagyon sokáig vártam. Hiába... Zéró már erősen nyugtalankodott. Ekkor kétségbeesett gondolat villant fel bennem — az utolsó lehetőség?! Újra fejemre csatoltam a vizisztort, vezetékét Zéró pórázával egybefogva a kezemben szorongattam. A sötét szemüvegre már nem volt szükségem. .. Bekapcsoltam a készüléket és — újra láttam! De mit? Az egét és a felhőket! Zéró felemelt fejjel vonított, ugrált mellettem. .. Most már mindegy. Mégis — látok! Talán ezután mindig csak így — Zéró szemével! — de mégis látok! SZEPTEMBER 19. — Két napja gyakorolunk Zéróval. Szenvedünk... Engem tűrhetetlen fejfájás kínoz, szinte parázslik a tarkóm és a halántékom. Zéró is szenved, és egyre nehezebben engedelmeskedik nekem. Kénytelen vagyok szigorúan bánni vele, hiszen neki most már mindig oda kell néznie, ahová én akarom! — ahová én akarok nézni! Mi mást tehetnék? Nem, segítséget nem kérek! Amíg tökéletesen be nem gyakoroljuk a páros látást, ki sem mozdulunk itthonról! Élelem van elég mindkettőnk számára. .. Nem kérek sem a felelősségrevonásból, sem a szánalomból! SZEPTEMBER 25. — Ez lesz az utolsó bejegyzésem. A többit majd... Ez már maga a pokol! Zéró teljesen megvadult, szembeszegült velem, nem engedelmeskedik! Rájött azzal a sátáni eszével, hogy mire használom fel, és arra is, hogyan béníthat meg! Nem nyitja ki a szemét! Hiába ütöm, verem, csukott szemmel kúszik, menekül előlem... a vak elől! Mégis mindig én vagyok a győztes: a póráz és a vizisztor vezetéke az én kezemben van! Nem engedem el... hiszen enélkül gedem el... hiszen enélkül. .. Zéró nyitott szeme nélkül!... tehetetlen vak» lennék! Nem ütöm meg többé! Sikerült újra összebarátkoznunk. Itt ül az ölemben és a naplóra néz! Holnap majd...” ertalan profesz- szot becsukta a füzetet. Arcát tenyerébe szorítva üldögélt még egy ideig, majd az előtte fekvő iratokhoz nyúlt, és kézbevette a legfelsőt. Csak a vastagbetűs cím és néhány mondatfoszlány érdekelték... — „BALESETI JEGYZŐKÖNYV. .. végzetes figyelmetlenség. .. piros jelzésen haladt át a kutyával... az állat eltépte pórázát és elmenekült. .. tíztonnás kamion. .Letette a jegyzőkönyvet, újra kézbevette a naplót, visszatette, aztán hirtelen az asztalra borult, és két karjával lesöpört róla mindent. Felcsengett a telefon. — Hallló, Irén? Maga az? Igen, éppen hívni akartam! Végeztem, elvihet mindent! Mit mond?! Hagyja már abba a siránkozást! ö t már úgy sem támaszthatjuk fel! Igen... sajnos, az élet kegyetlen és megy tovább! Lehet, hogy holnap maga vagy én járunk ugyanígy! Ebben az őrült nagyvárosi forgalomban állandó veszélyben van valamennyiünk élete... Igen... „közönséges” közlekedési baleset volt! Mi más lett volna?! A rendőrség lezárta az ügyet... Ezeket a holmikat vigye át a munkaügyi osztályra, intézzenek el mindent. A nekrológot is természetesen. .. Igen, a megszokott szöveggel: „A tragikus hirtelenséggel elhunyt dr. Martin Géza tudományos főmunkatársat intézetünk saját halottjának tekinti...” stb, stb.! Lecsapta a kagylót. Felállt, és fáradt, nehéz léptekkel kisétált a teraszra, onnan tovább, a parkba. Leült az útjába eső legelső padra, kifújta magát, és a zakója zsebében cigaretta után kezdett kotorászni. A közelben ekkor megmozdult egy bokor. Csapzott szőrű, csontig lesoványodott kutya bújt elő és szűkölve, feltartott orral szimatolva Bertalan professzor felé vánszor- gott. Csornai Zoltán : Az „ARGUS—1” kísérlet B Varga Imre: Följegyzés egy lányszobából Csak azért csak azért engedlek magamhoz mondta mert nagyon kívánsz. Aztán meg: Szedhetem újra a fogamzásgátló bogyókat hja ez az én formám. Én még így soha nem pedig már leéltem ebből a piszok életből valamennyit. Zihált odakint a város. Feküdtünk. A szám tele volt hajával. Az ablakon túlról is világított a teste. Plüsskutyák szuszogtak és játékbabák a szobában. Egy aranyhörcsög neszezett az ágy melletti műanyagvödörben. Látod milyen csintalan mondta az én pici fiam. S az állat nyugtalanul tovább kaparászott. Apró fehér tabletták az égen csillagaink ragyogtak. Zelk Zoltán: Éjszakába zárva Színérváralján Ábris bátyámnak volt egy százéves faliórája, kulccsal nyitotta indulni reggel, s zárta kulccsal minden éjszakára. Jaj, miért is, jaj, miért is tette! kapta egyszer az Isten őt tetten: HA TE ÜGY, HÁT EN IS s fogta kulcsát és rázárta az éjszakát szegény nagybátyámra. Titkoltam eddig a titkom, de mert vénen, már kimondom, miként halt meg Ábris bátyám oly hirtelen, oly nem vártan negyvennégy éves korában. Ratkó József: Térdig kővé Arcom aszálytól gyötretik, pillantásom repedezik, könnyem kannái likadnak, mosolyaim elapadnak. Láttam a jövőt mögöttem jövögélni a ködökben. Ordas arca kötve ránccal, lába vonszolódva lánccal. Nem a Napot, nem a Holdat, szarva közt hozá a múltat. S szeme mintha nem is volna, varasodó csillag volna. Gondoltam ifjúnak, másnak, nem sebekkel cicomásnak, s jaj előttem, nem mögöttem jövögélni a ködökben! Térdig kővé, majd derékig, fölnyújtott ujjam hegyéig, válik szemem kőgolyóvá,, hajam kőből való hóvá. Térden tördelt homlokomat teszik vala malom alá, csontból csiszolt csigolyáim vetik vala kerék alá. Tanulmány
