Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-12 / 240. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. október 12 r u gy tűnt, minden összefogott ellenünk, a hét­végét mégis vidéken kell töltenünk. Komoran ültük körül az asztalt. Kálmán, a felesége, Klára, a sofőr, és jómagam. Az étterem is pan­gott. A felszolgálókon kívül csak egy öreg roma hárfá- zott a dobogón. Hajdan bá­náti földesurak mulatós ked­vére méretezték a helyiséget, mi meg csak kortyolgattuk a Coca-Colánkat a hatalmas kristálycsillár alatt, bámul­tuk magunkat a falon poro­sodó Velencei tükörbén, és szomorúak voltunk, mint egy országos eső. Kálmán pör­gette a kartonokat és sorol­ta: ez meghalt, ez Pesten dolgozik, ezt ma műtötték, ennek ma van az esküvője, ez börtönben van, ezt hetek óta nem látták. Már napok óta jártuk ezt a határszéli várost, ismertük minden gondját-baját, ismert bennünket minden pincér és rendőr, nem beszélve a ha­tárőrökről. Az • első napok­ban mind azt gondolták, hogy szép kis disszidens-jelöltek érkeztek. Szép, nagypecsétes engedélyünk volt a városka kérdőívezésére. Ezt a papírt nagy gyönyörűséggel mutat­tuk fel az egyenruhás és pol­gári ruhás közegeknek egy­aránt, de még az ajánlkozó alkalmi embercsempész-je­lölteknek is, hadd tanulja­nak. Minden alkalommal el kel­lett mondanunk, hogy mi nem menni jöttünk, hanem dolgozni. A Magyar Rádió és Televízió illetékeseit ér­dekli a városka közvélemé­nye. Ami viszont azért tűnt a helybéliek számára álságos szövegnek, mert az egész vá­ros a jugó tévét nézte, az új­vidéki rádiót hallgatta, a mi kérdőívünkben pedig még egy kurta rubrika sem volt a külföldi adókra. Rosszkedvűnk volt, mert mentünk volna haza, Pest­re. De nem mehettünk, mert egv nyavalyás kérdőív még üresen állt. És nem választ­hattunk ám ki akárkit kér­dezettnek. Csakis a népesség­nyilvántartóból, és véletlen­szerűen. Szombat este volt. A népesség-nyilvántartó csak hétfőn nyitott. És erről egyi­künk sem tehetett. Kálmán jó sok címet kiválasztott ér­kezésünkkor, nem számítha­tott rá, hogy egy részük ki­esik, mert meghalt, elköltö­zött, üdül, betegeskedik. Sza­bálytalanságot nem akart el­követni. Egyrészt félt, hogy kirúgják érte a jó állásá­ból, másrészt pedig velejéig becsületes volt, mint egy kis­cserkész. — Itt maradunk, és majd hétfőn választok pótmintát — mondta. És még a felesé­ge is utálta ezért a nagy- nagy rendességéért. — Az esküvőt kéne megpróbálni — mondta a sofőr. — Nem le­het — mondta Klári, — dél­előtt úgy kirúgtak, mint egy házalót. De a sofőr nem hagyta annyiban. Kérdezgette Klá­rit, és kiderült, nem a vőle­gény, nem az örömapa, ha-' nem csak valami ott lebzse­lő rokon mondta neki, hogy most nem érnek rá az atya­úristennek sem. — Lehet, hogy örülne ne­ki az ifjú pár! — kockáztat­tam meg. De Kálmánt nem lehetett könnyen meggyőzni. Ügy szavalt, mint egy anya­könyvvezető, az ilyen alka­lomból fenségéről, bensősé- gességéről, és végül, legsú­lyosabb érvként intézetünk becsületét hozta fel, mely idáig közismert volt tapin­tatáról. Bennünket a sofőr­rel azonban akkor már nem csak a hazamenetel és a nyavalyás kérdőív érdekelt, hanem a parasztlakodalom, a maga teljességében. A fe­hér ruhás nyoszolyólányok. A sercegő sültek. A demi- zson borok. És a Fő utcai cukrász habostorta-monstru- mai. — Nincs igazad, Kálmán — mondtam neki szelíden. — Mert kifelejted azt, hogy fennél nagyobb (nászajándé­kot keresve sem kaphatna az ifjú pár. Gondolod, elő­fordult már ebben a nyava­lyás városban, hogy a Ma­gyar Rádió és Televízió kép­viseltette magát az ifjú há­zasak közös élete első órái­ban?! Kálmán lehajtotta a fejét. Szerettem volna tudni, mi játszódik le benne. De hát a hét eleje óta ő sem evett főtt ételt, ezt tudtam bizto­san. Kálmán egészen addig nem válaszolt, míg az öreg roma hárfáján a dal utolsó akkordja is el nem halkult. — Jó, menjünk. De csak te mész be. Mi kint megvá­runk. — Majd bemegyünk mind­annyian — dünnyögte a so­főr elszántan. — Kapaszkod­jatok! — kiáltotta, és gázt adott. A lakodalmas háznál azonban senkit nem talál­tunk. Felzörgettem a fél ut­cát, mire megtudtam, hogy a Nagyvendéglőben vannak. Akkor már nem volt megál­lás. Hiába károgott Kálmán, hogy oda azért mégsem me­hetünk, hiszen a „Kérdezők kézikönyvében” és a meg­bízóleveleinken az van, hogy keressük fel a kérde­zettet a lakásán. Akkor már Klári is belejött. — Majom vagy ezzel a szabályzattal — mondta megvetően. Díszkivilágítás volt a Nagyvendéglőnél. Legalább ötvenen leskelődtek befelé. — Biztosan most falnak — súgta áhítattal a sofőr. —‘ Ne feledkezz meg rólunk, cimbora! — kiáltotta utá­nam, ahogy frissen kipattan­tam a kocsiból. A vőfély jött elém. Ügy fel volt virágozva, mint Gá­bor Áron rézágyúja, és na­gyon részeg volt. A teremben legalább kétszázan voltak, és mind ettek. Az asztalon pe­dig annyi ennivaló volt, hogy jutott volna a kisváros teljes lakosságának, de ta­lán a délvidék határőrségé­nek is. — Meghívód van? — kérdezte nyájasan. — Az nincs! — feleltem határozottan, majdhogynem büszkén. — De a Magyar Te­levíziótól jöttem! — és elő­húztam a kartont, felolvas­tam róla a kérdezendő ne­vét. A vőfély meglepődött. Az örömapa jött oda hoz­zánk. Neki is elmondtam új­ra, csak még annyit tettem hozzá, hogy a televízió Fia­tal Házasok Órája — című műsora számára készülne az interjú. Pár markosabb férfi felállt az asztaltól. De ak­kor már az örömapa intett az ifjú férjnek. Frakkban ült azt asztalfőn, fehérruhás hit­vesét átkarolva. Elém jött. — Mi van, haver? — kér­dezte. Neki is elsütöttem az Ifjú Házasok^dumát. Köz­ben a násznép vitatkozott. Egyesek nagyon megörültek a megtiszteltetésnek. Mások pedig szinte Kálmán szöve­gét mondták: egy ilyen ün­nepi alkalmat nem lehet za­varni. A terem végén lévő rokonokat már csititani kel­lett, nincs még verekedés, egyenek csak nyugodtan. — Mennyi idő ez az inter­jú? — kérdezte az ifjú há­zas. De én már láttam raj­ta, meghozta felnőtt élete első döntését: interjút ad. — Olyan tíz-tizenöt perc — mondtam. Gondoltam, majd kint elmagyarázom, neki, hogy csak a násznép miatt kellett a nagy duma. Közben előkerült a hitves örömapja is, aki már látott egy részt a Fiatal Házasok Órájából, és nagyon tiszte­letreméltó műsornak tartot­ta. — De akkor maga itt ma­rad addig zálogban! — rik­kantotta a vőfély, hatalmas nevetés terjedt a teremben. Kikísértem az ajtóig az ifjú férjét, átadtam a sofőrnek, aki mély meghajlással fogad­ta, és a fekete Volgához ve­zette. Engem pedig visszakísér­tek, és leültettek, mint zálo­got, az ifjú férj helyére. Be­csületükre legyen mondva, azonnal elém tettek öt tálat, nem tudtam, hirtelen me­lyikhez kapjak. Az ifjú asz- s|zony azonban sajátkezűleg tett a tányéromra egy bíbor­vörösre sült libamájat, és bort töltött. Egészségükre emeltem a poharam. Félel­metes volt látni, ahogy vé­gig a teremben mindenki emeli a poharát. A vőfély hatalmas beszédbe kezdett a Magyar Televízióról, min­denki tátott szájjal hallgat­ta, csak én ettem serényen. De ahányszor ők ittak, sza­kítottam rá időt. Beszaladt a sofőr, egyene­sen hozzám. — Főnök, hány perces le­gyen a felvétel? — kérdezte. — Tizenöt, húsz, majd vá­gunk belőle. — Az öröm­anya hellyel kínálta. Gon­doltam, Kálmán kérdezi a fiút, most már nagy baj nem lehet. A sofőr elfogadta a szíves kínálást, és rekord­idő alatt annyit evett, hogy attól féltem, tüstént megbe­tegszik. De becsületére le­gyen mondva, hiába unszol­ták, nem ivott. Ettünk. A násznép zajongott, mi pedig ettünk. A násznép nyugta­lankodott, mi még mindig ettünk. Egy nagybajszú bá­csika hangosan közölte, hogy ameddig az ifjú férj vissza nem tér az őt megillető hely­re, addig nem iszik, nem iszik. A közhangulat kezdett ellenünk fordulni. Akadt egy ember, aki fennhangon állí­totta, hogy mi nem igazi te­levíziósok vagyunk, hanem csak afféle statisztikusok, tegnap is jártunk a komájá­nál. Nem feleltünk neki, csak ettünk. Egészen addig, míg Klári, és az ifjú férj feltűnt az ajtóban. A nász­nép hangosan vivátozott, és versenyt röhögtek. „Meghoz­tad az új asszonyt?!” — Az ifjú asszony megbántottan pislogott, és fehér fátyla mögé rejtőzött. K lári egészen az asztalfőig jött. Egy pohár borral felköszöntötte a gyü­lekezetét, kezet fogott az if­jú párral, és az összes öröm­szül őkkel. .— Menjünk — mondta halkan. Mi is kezet ráztunk, akivel csak értük. — Ne haragudj — mond­tam az ifjú férjnek. — Nem haragszom, ha­ver. — mondta. De láttam rajta, hogy rosszkedve van, hiszen azért egy nyavalyás kérdőív és egy tévéinterjú között nagy különbség van. Még akkor is, ha valaki ál­landóan a jugó adást nézi, és ezért nem tudja, hogy nincs Ifjú Házasok Órája című műsor a magyar adásban. Mózes Lajos: A MENYEGZŐ Szikszai Károly: Beszélgetések Rendetlen szavaim, tehát rendetlen jelvényeim unatkoznak az asztalon csak úgy. Könnyű káromkodások látványos házal szép jógák mögül a buta locs-pocs •más dolog. (Az együttbólogatás nem érdem. Rendszertelen rendszer, avagy csak romlott gyümölcsök toccsanásai.) Es rendetlen szavaimból készítek rózsafűzért, így ragyogok, hiába vaksötét vászon szemeimen, bizalmas titkok, egyértelműen ostoba körítéssel. Benke László: Gyerekkor Tejkoromban mesék kellős közepében este mikor csillag lobbant az én anyám gyufát gyújtott s magasodva szentként szépen fölmutatta mint az Urat úgy vitte föl azt a lángot leikéből az árnyat oldva föl a szegre istállónkban gerendára fölakasztott lámpásunkra Énnekem még nem volt árnyam lámpafényben mesék kellős közepében tejre vártam faküszöbön üldögéltem úgy vártam az édes tejet anyám keze lüktetését tehéntőgyek szép zenéjét Az én anyám azt mesélte minden este mondogatta habzik a tej fejökénkben Jézus lesz a jászolunkban lámpa ég a fejünk felett S ki volt az a holdas árnyék ki lépte át küszöbünket mesék kellős közepében ki itta el meséinket édesanyám mért nem mondtad hogy a hóhér hóhérunk is tejet iszik fejőkéből

Next

/
Oldalképek
Tartalom