Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-10 / 238. szám
1980. október 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Gondok között Üjszászon Könyvek a zugolyban Ha a település nevének említése nélkül írnánk az újszószi könyvtár helyzetéről: bizonyosan több Szolnok megyei apró és nagyközség „találva” érezhetné magát. Lépjünk be az újszászi könyvtárba! Frissen festett falak, csiszolt parketta, korszerű világítóeszközök a mennyezeten. És a könyvek is kis híján a mennyezeten: a felnőittkönyvtár alapterülete 52 négyzetméter nagy a zsúfoltság. A felnőtt olvasók száma meghaladja a kilenc- százat, az állománygyarapításra fordítható összeg évente több mint 70 ezer forint — jelentősen a megyei átlag fölött. Balogh Regina, a könyv- • tár vezetője kalauzol tovább. Kis sufnit mutat, ami nem barátságtalan ugyan, de aprócska zugoly mégis. Ez a gyermekkönyvtár. Másik sufni: az úgynevezett táp és duplumraktár — azokat a könyveket tartják itt, amelyekre ritkábban van szükség, vagy kettő van belőlük. — A duplumrak tárnak hamarosan el kell innen költöznie — egy jóval nagyobb alapterületű helyiséget kapunk a művelődési ház mozigépházában. A jelenleginél mindenképpen jobb lesz — bár messzebb van a kölcsönzőhelynél. — És így biztonságosan kényelmesen elfér a 25 ezer kötet könyv? — Arról szó sincs. Főleg, ha figyelembe veszem az évi gyarapodást — amiről természetesen semmilyen körülmények közt sem mondhatunk le. A fenntartó tanács s a megyei könyvtár munkatársai szerint: az újszászi könyvtár tartalmi munkája — a nehézségek ellenére — jó. Balogh Regina megjegyzi: — A körülmények szorításában ezt a szintet is egyre nehezebb tartani. Sőt már vannak adatok, amelyek némi törvényszerű visszaélését mutatnak. Például a gyermekolvasók száma csökkent. Gyermekolvasók — gyermekkönyvtár. Kissé képtelennek tűnő történetet ismerhettünk meg Üjszászon. 1978. júniusában egy 100 Ahol a mintegy negyedmillió forint ráfordítással kialakított gyermekkönyvtár állt... A felnőtt kölcsönzőben: a könyvek mennyezet-közeiben négyzetméter alapterületű épületben önálló gyermek- könyvtár nyílt meg Űjszá- szon. A könyvtár létesítéséhez 100 ezer forintot kaptak a központi alapból, ehhez tették hozzá a tanács 60—70 ezer forintját, plusz az évi 30 ezer forint bérleti díjat, az épület tudniillik a MÁV tulajdonát képezte. Az épületre tehát cirka negyedmillió ráment. Könyvtárürügyről lévén szó: igen szép summa. Csakhogy az újonnan avatott gyermekkönyvtár sok évtizedes, toldozott, toldozott vályogépülete megunta a dicsőséget: falai „hasat eresztettek”, életveszélyessé vált. Ma már bontják az épületet, — amelybe két éve mint egy negyedmilliót öltek. (Szó szerint.) A helyi ktsz két év előtti szakvéleménye szerint az épület állaga jó volt, alkalmas könyvtárrá alakításra. Mitagadás: különös. .. — És most hogyan tovább, van-e tovább? — kérdeztük Molnár Illést, a nagyközségi tanács közművelődési előadóját. — A végrehajtó bizottság tervei között szerepel, hogy a következő években — toldással — alakítunk ki gyermekkönyvtárat. — Fedezete? — A tanács fejlesztési alapja lenne... Ismét egy toldás, ismét nem olcsón. Addig marad a sufni — s ha a könytárosok továbbra is megfeszített erővel dolgoznak: talán nem fogynak el az olvasók. Sz. J. Aki munkát kerns Nem „elveszett ember” Életéről beszél a munkaközvetítő — Kedvem szerint egy mondatba préselném a munkába eltöltött éveket, egy másikba pedig az esztendőkre tett pontott, hogy Ja- kus Vendel ideje lejárt, nyugdíjba megy. így lenne jól, hiszen deres fejjel és obsittal a kézben már nem való hosszúra nyújtani a szót, csak hát... kérdezett, és elmondom a 60 esztendőmet. Azt, amit magam mögött hagyok. Tízéves legény- ke voltam, amikor elmentem dolgozni nyári munkára, mert akkor kellett a fűnyeső a sínek mellett. így is büszke voltam, „állásomra” pajtásaimnak eldicsekedtem, hogy MÁV-alkalmazott vagyok. Később gazdáéknál vállaltam munkát, a szántástól a betakarításig mindent megcsináltam, kemény munkával hoztam össze a télire valót. Csinálni kellett, mert otthon öten voltunk testvérek. Nem bánkódtam, amikor behívtak katonának, a jászberényi méntelepre kerültem, lovakat bíztak rám, annyira kedvemre való munka volt, hogy leszerelés után — akkor már civilben — oda mentem visz- sza dolgozni. Szeretem a lovakat, de megkedveltem a pénzügyes, a munkaügyes tennivalóit is. 1963-ban átkerültem a Jászsági Állami Gazdaságba belsőellenőrnek, egy évvel később pedig főkönyvelőnek a Kossuth Tsz- be. Ilyen kitérőkkel jutottam el a jászberényi városi tanácshoz, ahol nyugdíjba vonulásomig a munkaügyi csoport vezetője voltam. Most, hogy leteszem a lantot, azt mondom: bár 40 éves szolgálati időmnek kisebbik része a 15 éves „munkaügyis” szolgálat, mégis ezekre az évekre gondolok vissza legszívesebben. Szolgálat — ugye azt mondtam — mert az, és nem hivatal a munkaügyes beosztása. Igaz, kezdetben azt hittem, hogy munkaközvetítő irodába kerülök, ahol elég, ha van pontos kimutatás arról, hol kell munkaerő és ki keres munkát. Nem így volt; Sokféle ismeretekre jó kapcsolatokra és megértésre van szükség. Tudni kell, hogy kit hová ajánlhatok, és kinek küldöm a munkát keresőket; hogy nem tudhat mindent — még sokéves tapasztalattal sem — a munkaügyis, nem tudhatja például, hogy az a munkavállaló, akiről ma meggyőződéssel mondja, jól jár vele az üzem, pár nap múlva nem kéri-e majd munkakönyvét, mert „belefáradt” a munkába. Nem biztos az se, hogy a munkahely mindig meg tesz mindent azért, hogy a pályakezdő vagy a több munkahelyen önmagát kereső „ott ragadjon”. Hát ettől a szolgálattól búcsúzom most — bevallom, fájó szívvel —, mert szerettem azt, amit csináltam. Szerettem annak ellenére, hogy jónéhányszor „leégtem” azokkal, akikről meggyőződéssel vallottam, hogy iparkodó munkaerőt „komendá- lok”. Sok olyan munkaadónak, aki kikötötte; hogy ne „elveszett” embert küldjék neki, meg kellett magyarázni ‘ aki munkát keres, nem elveszett ember. — illés — Zenei kavalkád forró hangulatban A kubai Los Tainos együttes műsora Szolnokon Európai ember számára a latin-amerikai zene szokatlan gyönyörűséget szerez. Az afrikai és spanyol népzenei gyökerekre építve csodálatos melódiavilág bontakozik ki az egyszerű, folklorisztikus elemekből. Az élettől, erőtől duzzadó dallamok szinte magukban hordozzák a fantasztikus, megfoghatatlan ritmusfüzéreket. Ebből a százszínű muzsikából kapott ízelítőt a szolnoki közönség szerdán este a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ színháztermében. A nagyszerű zenei kavalkádot — jóval több volt egy egyszerű hangversenynél — a kubai Los Tainos együttes szolgáltatta. A zenekar ebben az évben ünnepli fennállásának 25. évfordulóját. A kubai forradalom győzelme óta a muzsikusok hivatásos együttesként járják a világot. A szigetország második legnagyobb városából, Santiago de Cubából érkeztek Szolnokra. Másodszor járnak Európában, de Magyarországon most debütálnak. Tíz koncertet adnak összesen, melynek ötödik állomása a Tisza-parti város volt. A tizennyolc muzsikusból álló esztrádzenekar egy afrikai—spanyol egyveleggel mutatkozott be. Sziporkázó ritmus-hangszerjátékot produkált az együttes, melyben a dobok mellett a különböző kongák. tikfák, s más ősrégi hangszerek is helyet kaptak. Csodálatos, lendületes hangon szólalt meg a fúvósvo- kál. A rezzenésnyi, de olykor tomboló dinamikai színezéssel a muzsikusok pillanatonként ejtették ámulatba a közönséget. A műsor összeállítása is remekül sikerült. A szárnyaló dalokat visszafogott, fájdalmas ének követte egy szál spanyolgitár kíséretében. Találó érzelmi ellenpontozásokat ültettek el a megkomponált műsorban, gondosan ügyelve arra, hogy egy-egy szakasz végén eljussanak a zenei, hangulati csúcsra. Nem kis része volt ebben az élő, nyüzsgő együttesnek. Semmi különöset nem nyújtottak, csupán belső sugallatra együtt ringott az együttes a zenével, a zenében. S mint ahogy a trombita, az ívelt szólódallam után rögtön kórustaggá tudott válni, úgy a koreográfiái középpontban levő hangszeres is visszaolvadt a kísérők közé. A vérpezsdítő muzsikát hallgatva a közönségnek nem volt könnyű béklyóba kötni lábait, hogy táncra ne perdüljön. De miért is ne? Az énekesnők, a muzsikusok a széksorok közé perdülve hívták táncra a nézőket, hogy a befejező számot a Guanta- namerát együtt, forró hangulatban énekelhessék. — fekete — Egy fényes vasútállomás árnyai MÁR MEGINT A TISZTASÁGRÓL... Az orrfacsaró bűz, szinte mellbe vágja az embert; érthetetlen, de akadnak, akik hosszú perceket szánnak arra, hogy a mozdítható, lecsavarható, kifeszíthető csöveket, kagylókat eltávolítsák a helyükről, és jókat röhögve a herkulesi teljesítményen, valahol eldobják őket. Hiába építettek öt esztendeje Szolnokon Európa-hírű személypályaudvart, hiába szerelték fel valamennyi helyiségét — a félreesőket is — a lehető legkorszerűbb eszközökkel, az utazók egy részének viselkedési normáit nem tudták „modernizálni.” Ezért, ha csak a szükség nem nagyon sürgető, ajánlatos elkerülni a mellékhelyiségeket. — Valószínűleg tervezési hiba is okozza, hogy rossz a férfi W. C. szellőzése — mondja Antal Tibor, a szolnoki vasútállomás személy- forgalmi vezetője, akivel végigjárjuk a pályaudvart. — Egyetlen szűk ablakocska és egy szellőztetőberendezés szolgálja a légcserét. A női illemhely szellőzését már jobban megoldották, tisztább is, igaz, ott egy takarító néni is felügyel a rendre. Igazán felüdülést jelent, amikor az illemhelyről a váróterembe megyünk, amelyben mióta tilos a dohányzás, elfogadható a tisztaság, bár az üdítőitalos automaták környékén „árválkodik” egy-két műanyag pohár. — A pályaudvart húszán takarítják öt-öttagú brigádokban, négy műszakban — magyarázza a személyforgalmi vezető. — Az utascsarnokot, a peronokat és a mellékhelyiségeket naponta ta- tarítják, főleg éjszaka, amikor kicsi az utasforgalom. Jelenleg csak kézzel moshatják fel a helyiséget, mert a két UZB 880-as típusú kombinált takarítógépünk javítás alatt van. A hatalmas ablakokat Evilux mosószerrel tisztítják, amely szinte leborotválja a piszkot. Antal Tibor szakszerű szavai közben kisétálunk a peronra. A sínpárok között leírhatatlanul sokfajta hulladék csúfoskodik. Kísérőm nem várja meg a kérdést: — A sínek közül csakis kézzel tudják összeszedni a szemetet a takarítóbrigád tagjai, erre még nem találtak fel gépet. A peronoknál lévő büfék előtt meglepően nagy a tisztaság, igaz, egymást érik a szeméttároló kosarak, nem is lehet melléjük dobni a szemetet. A vasútállomás város felöli oldalán mindenfelé cigarettacsikkek jelzik, hogy a váróteremben nem szabad dohányozni. Emiatt kénytelenek naponta többször felsöpörni a járdát és a lépcsőket a takarítónők. — A napokban jön a budapesti igazgatóság épületgondozó csoportjának tizenegy tagú takarítóbrigádja, amely a legkorszerűbb gépekkel „tisztába teszi” a pályaudvart — mondja búcsúzásként Antal Tibor. Csak az a bűz, azt tudnánk feledni... ! b. j. Fegyverneken a 4" es számú főútvonal alatt 2,5 méter átmérőjű új vízáteresz épül. A munkálatokat a Dunamenti Regionális Vízmű és V ízgazdálkodási Vállalat szakemberei végzik
