Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-08 / 236. szám

1980. október 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A tiszafüredi járásban Szakmát ^ tanulnak a téesztagok Vallomások az emberről Simon Ferenc szobrászművész kiállítása Szolnokon Mi az, ami szórakoztat ARRA, AMIT MONDANI KÍVÁNOK, kedd esti medi­tációjával a televízió maga szolgáltatja az alkalmat. Ugyanis ezen a napon a késő esti órákban a televíziós szó­rakoztatás felelős gazdái, va­lamint jeles személyiségek mondták el véleményüket e tárgyban Szegvári Katalin mikrofonja és Hollós Olivér kamerája előtt. De bonyolult dolog is ez a szórakoztatás! Hely, idő, al­kalom, tehetség, s ki tudja még mi minden függvénye lehet. Nemcsak annak nehéz, aki csinálja — filmen, szín­házban avagy a képernyőn, egyre megy — annak sem egyszerű, akinek csinálják, azaz nekünk, nézőknek. Vegyük például az elmúlt hét végén, pénteken és szom­baton szórakoztatásul felkí­nált, kétrészes tévéfilmet, a Nők apróban-t, (Kolozsvári Grandpierre Emil írta, Szál­kái Sándor rendezte), me­lyet alkotói szatirikus film­komédia címkével ellátva bocsátottak útra, kinyilvá­nítván, hogy ebben az eset­ben a nézőnek — komédiáról lévén szó —, igenis nevetnie, szórakoznia illik. És én, a nézők egyike, bevallom, még csak mosolyogni se tudtam a jó mulatságnak beígért játé­kon, s azóta is restellem, hogy nem voltam képes ne­vetni a fiatal házaspár kü­lönös lakásszerzési manőve­rein, hogy nem mulattatott, milyen fondorlatos és koc­kázatos formáját választotta férj és feleség közös meg­egyezéssel a lakászerzésnek; hogy tudniillik apróhirdetés nyomán a férj olyan nővel lépjen frigyre — átmenetileg — akinek kényelmes lakása van. s akit azután majd csalárd módon kiforgathat­nak fészkéből, hogy ők ül­hessenek bele vagy legalább­is elfoglalhassák egy részét,. Szégyellem, hogy nem tud­tam mit élvezni abban, hogy a fiatal férj lakáskiszemelő kőrútján rendre és egycsa- pásra hódította meg a több­nyire magányosan és parla­gon hagyott nők egész sorát, hogy férfira kiéhezetten mi­ként árasztották el az isme­retlen jövevényt az apróhir­dető hölgyek vonzalmukkal és szeretetükkel, aminek az­tán a végeredménye mindig ugyanaz: vagy egy megvetett ágy, vagy egy alkalmi pam- lag, vagy épp egy tágasabb fotel. (Szinte úgy tűnt az em­bernek, hogy a mi „hősünk” már nem is lakásról lakásra jár, hanem ágyról ágyra száll.) Persze el tudom képzelni, hogy ami engem mindebben hidegen hagyott, ugyanaz másoknak nagyon is szóra­koztató lehetett. Talán azért, mert épp olyan hangulatban találta őket. Tehát megeshet, hogy ezúttal csak az én „ké­szülékemben” volt a baj. S ezzel, mármint hogy a Nők apróban fogadtatása milyen eltérő lehet, a szórakozásról meditálván magam is a»ra szeretnék elsősorban utalni, hogy gyakorta bizony ke­délyállapotunk is ludas ab­ban, hogy valami unalmassá válik-e a képernyőn, hogy gyönyörűségünket leljük-e ebben vagy abban. Egy mű sikere tehát a né­ző lelki ráhangolásának is függvénye, ki van szolgáltat­va a befogadó mindenkori lelkiállapotának is. Ezért azután nem is könnyű a te­levízió dolga, amikor eleve szórakoztatni kívánja közön­ségét, amelyik nemcsak ezer­arcú, hanem ezerféle lelki- állapotú is. Lehetne-e tehát mindenkinek a kedvére ten­ni? Közbevetőleg megjegyzem: az, hogy egy televíziós alko­tás szórakoztat-e vagy sem — hagyományos értelemben — az még nem feltétlenül bizonysága az értéknek. Hogy mennyit ér, azt iga­zán csak az döntheti el, hogy milyen meggyőző módon tudja megragadni az adott társadalmi valóságot, s a ki­fejezendő gondolatot meny­nyire képes belénk szugge- rálni — nevettetve vagy könnyekre fakasztva, vagy akár csak elgondolkodtatva a nézőt. A Nők apróban, ha ebből a szempontból vesszük szemügyre, akkor eltekintve attól, hogy e sorok íróját vagy más nézőtársát szóra­koztatta-e vagy sem a kér­déses tévéfilm, véleményem szerint ebből a szempontból sem sorolható a sikeres mű­vek közé. Ugyanis azt a tár­sadalmi tényt vagy igazsá­got, hogy menyire nem könnyű fiatal házasoknak manapság megfelelő lakás­hoz jutniuk, még a humor hullámhosszán sem tudta kellő komolysággal megszó­laltam. Még tömörebben, ebben a játékban szinte élt veszett az alapvető gondolat, s előtérbe kerültek, felerő­södtek azok a vonások, azok a színek, melyek révén már- már öncélú játékká váltak az egyes jelenetek. Nem lehetett érezni, s ez a komolyság kérdése, hogy itt valójában egy kilátásta­lan helyzetben lévő fiatal házaspár 'keserűsége csap át a komikumba (hányszor esik meg, hogy kínjában nevet az ember, mert mást nem te­het). hogy a férjnek ez az „áldozatvállalása” a „kétség- beesés kacaja”. Másrészt még a szatíra túlzásait is be­kalkulálva, hogyan lehetett volna komolyan venni a nők­ről rajzolta képet is, mely­ben ugyancsak leegyszerűsít­ve jelent meg a lényeg. Visszakanyarodván a szó­rakoztatás problémájához, hogy tudniillik mi az, ami szórakoztató, valójában Vit- ray Tamással érthetünk egyet, aki igen okosan arról beszélt a rokonszenvesen őszinte televíziós lelkiisme- retvizsgálatban, hogy való­jában ez szinte meghatáro- hatatlan. Ugyanis kinek- kinek teljesen eltérően sze­rezhet örömet azaz jelenthet szórakozást az egyik vagy a másik műsor, az amit hall, és az. amit lát. Hol van hát a kutya elásva? Ilyen re­ménytelen lenne a szórakoz­tatás folyamatának megoldá­sa? Igen, ha szórakoztatás­képpen csupán azokra a mű­vekre gondolunk, hangzott el a nyáron készített veszpré­mi meditációban is, amelyek a mindenáron szórakoztatás igényével «lépnek fel televí­zió képernyőjén is, az eleve megnevettetés szándékával. Szántó Erika, de mások is helyesen húzták alá a már említett beszélgetésben, hogy lényegében minden televí­ziós műsor lehet szórakozta­tó. Egy feltétellel, ha valami érdekeset tartogat a szá­munkra, ha valami újjal, vá­ratlannal lepi meg a nézőt, ha a mindennapokba olykor belevesző ember számára új megvilágításban, új össze­függéseiben képes felvillan­tani valamit a valóságból, megmutatni azt, ami körül­vesz bennünket. Az aztán már mindegy, hogy megne- vettet-e avagy könnyekre fakaszt, vagy éppen csak gondolkodóba ejt. Mert ez utóbbi is lehet, igenis, szó­rakoztató. BONYOLULT DOLOG a szórakoztatás, kétségtelen, de mind eddigi tapasztalataink­ból, mind a veszprémi me­ditációból egyértelműen az szűrhető le, hogy a televí­zió akkor jár jól, és mi né­zők is vele, ha nepa arra gon­dol, hogy amit gyárt, az szó­rakoztatja-e majd a nagy­érdemű nézőt, hanem csupán arra ügyel, hogy ami a keze alól kikerül, az a maga ne­mében jó legyen. A többit pedig bízza a „nagyérdemű­re”, amely ezerarcú. A tiszafüredi járásban évről évre csökken azok­nak a dolgozóknak a száma, akik még nem fejezték be az általános iskolai tanulmányaikat. Míg 1976/77-ben 402 ipari, mezőgazdasági, üzemi mun­kás, illetve munkaviszony­ban álló felnőtt végezte el a járásban eredményesen a dolgozók általános iskoláját, addig tavaly már csak 127-en kaptak ugyanezekben az in­tézményekben végbizonyít­ványt Velük ellentétben fokoza­tosan emelkedik a szakkö­zépiskolások, gimnáziumi ta­nulók száma. Az 1972/73-as tanévben a szakmunkások szakközépiskolájában, a gim­náziumban még csak 129-en tanultak, tavalyelőtt már 217-en, tavaly pedig 220-an igyekeztek megszerezni a já­rásban a mindennapi munka mellett az érettségi bizonyít­ványt. A tiszafüredi Kossuth La­jos Gimnáziumon kívül a karcagi középiskola kunma­daras i tagozatának harma­dik osztályába is huszonket- ten járnak. A mezőgazdasági termelő- szövetkezetekben ma már alapkövetelmény a szakoso­dás, és a közös gazdaságok munkaerő-szükségletük sze­rint évről évre jelentős szá­mú nyolc általánossal ren­delkező betanított és gyalog- munkásnak biztosítanak szakmaszerzési lehetőséget. Sikeresek a kihelyezett szak­munkásképző. tanfolyamok, ahol a résztvevők többhóna­pos tanulás, és sikeres vizs­ga után szakmunkások lesz­nek. A tiszafüredi Hárnán Kató Termelőszövetkezetben 1978- ban 23, 1980-ban 27 szárító- gépkezelő, 24 traktorvezető, 23 dohányszárító gépészhall­gató kapott szakmunkás bi­zonyítványt. Jórészük a kör­nyező közös gazdaságok dol­gozója volt. A tiszaszőlősi Petőfi Ter­melőszövetkezetben 1978-ban 24-en, 1979-ben hatan, 1980- ban öten lettek felnőtt fejjel állattenyésztő és mezőgazda- sági gépész szakmunkások. A tiszaőrsi Petőfi Termelő- szövetkezetben 1978-ban 58 állattenyésztő, 1979-ben 40 gépkezelő, 10 állattenyésztő, 1980-ban 40 gépkezelő, 15 ál­lattenyésztő, 30 kertész vég­zett azaz az elmúlt három évben 226 felnőtt tanult szakmát. A kunmadarasi Kossuth Termelőszövetkezetben 1978- ban 27 gépszerelő, 20 állat- tenyésztő, 1980-ban 27 állat- tenyésztő szakmunkás-hall­gató tett eredményes vizs­gát. A három év mérlege: 103 új szakmunkás. A tiszaburai Lenin Termelőszövetkezetben 1978-ban 12 kertész, tavaly és az idén pedig 20 fűrész- gépkezelő, traktorvezető, ál­lattenyésztő hallgató kapott szakmát igazoló bizonyít­ványt. A tiszafüredi járásb§n je­lenleg 13 ezer 262 munkavi­szonyban álló felnőtt dolgo­zik, közülük 697-en nerrt ren­delkeznek általános iskolai végzettséggel. Zömük mező- gazdasági munkás. Emberhám a szegedi múzeumban Fűzfából faragott ember­hámmal gazdagodott a sze­gedi múzeum néprajzi gyűj­teménye. A különleges esz­közt az 1930-as években még használták a Tisza déli sza­kaszán a fahajók vontatásá­ra. Vontató lovak hiányában ugyanis a vízparti szegény­emberek vállalkoztak arra, hogy a folyók árja ellenében rendeltetési helyére vontas­sák a kisebb hajókat. Ilyen­kor általában 4—5 ember húzta «az 5—6 vagonnyi te­her befogadására alkalmas fahajókat. A hajóhúzásra vállalkozók általában maguk faragták a testük vonalát kö­vető emberhámokat. A sze­gedi múzeumba Csongrád városból került különleges fahámon vésett díszítés lát­ható. törvénybe ik­tattuk a köz- művelődés ügyét, országszerte megnö­vekedett a képzőművészeti rendezvények — kiállítások, ankétok, ismeretterjesztő elő­adások — száma. E műve- lődéspolitikailag helyes és fontos program azonban csak akkor érheti el célját, ha a múzeumok, kiállítótermek és más kulturális intézmények elsődlegesen a minőséget tartják szem előtt és kul­turális forradalmunk folya­matát nem 'kampányfeladat­nak tekintik. Mert — mi ta- gadiás — manapság országos múzeumaink a kisebb be­mutatótermekkel együtt ki- állításirendező nagyüzemmé lettek, s ennek következmé­nyéként a rangos egyéni, vagy csoportos tárlatok kö­zé rendre becsúszik egy-egy nem odavaló, kétes esztéti­kai és szellemi értékű kép vagy szoboranyag. Az igénytelen képzőművé­szeti rendezvények száma természetszerűen ott a na­gyobb, ahol a jó szándék ;niem párosul a megfelelő hozzáértéssel, vagy ahol a mennyiségre törekvő látszat- munka mechanikussá séké- lyesítette a műveltetés igé­nyes feladatát. Az eltelt hat év tapasztalatai egyre in­kább arra intenek, hogy a kampányszerű sok helyett a kevesebbet, de jobbat elve érvényesüljön a művészetek népszerűsítésében. A szolnoki helyőrségi mű­velődési ház illetékes mun­katársai ismét hozzáértésük­höz híven cselekedtek, ami­kor Simon Ferenci szobrász- művészt hívták meg, egy terjedelmét tekintve kama­ra jellegű kollekció kiállítá­sára. Igaz. Szolnokon ked­vező helyzetben van bárki, aki a művésztelepi közösség alkotóinak közelebbi meg­ismertetésére gondol, hiszen a város képzőművészei szá­mottevő részesei nemzeti kultúránknak, így műveik bemutatása eleve garancia a minőségre és a sikerre. Si­mon Ferenc tárlata — véle­ményünk szerint — azért nagyobb fontosságú, mivel mint mindenütt, úgy Szol­nok megyében is kevesebb a szobrász, és mert a plaszti­ka igénylése és népszerűsége ma is változatlanul a pik­toráé mögött áll. Pedig, hogy milyen sajátos műfaji törvényszerűségeket hordoz a szobrászat, azt Si­mon Ferenc húsz műve több oldalról is érzékelhetővé te­szi, mivel e kis kollekcióban csaknem minden plasztikai eljárás képviselve van. Ke­vés kivétellel az utóbbi év terméséből láthattunk, s ez azt is elárulja, hogy az 1978- as tárlatai óta milyen ször- galommal és energiával dol­gozott. Fejlődésének fokáról szándékosan nem szólunk, mivel a mesterségbeli töké­letesedés aligha mérhető an­nál, aki már régóta mindent maximálisan birtokba vett. Mint valamennyi érett mű­vésznél, nála is csak az al­kotói invenció gazdagodásá­ról vagy fáradásáról lehet beszélni. Ebben a vonatko­zásban máris leszögezhető, hogy Simon Ferenc azon szobrászaink közé tartozik, akik minden új feladatnál képesek újabb gondolatok felvetésére, és az adekvát ötletes formaadásra. A szobrászi anyagok sok­félék lehetnék, s csupán a művész egyéniségétől függ, hogy azokból melyik a szá­mára legkedvesebb, melyik­ben találja meg a művészi önkifejezés legmegfelelőbb­jét. Simon Ferenc egyforma jártassággal munkálja meg a követ, a márványt, a fát, a bronzot, az ólmot, de ugyan­ilyen magabiztos kézzel ka­lapálja és hegeszti az alu­mínium-, a réz- vagy avas­lemezeket. A körplasztikánák az az előnye a festészettel szem­ben, hogy a harmadik di­menziót nem imitálja, ha­nem valóságban teremti meg. Persze, ami egyfelől előny, az más oldalról kötöttség. Egy szobor ugyanis nem élhet a festék színeinek és árnya­latainak kimeríthetetlen gaz­dagságával, arról nem is szólva, hogy tematikai lehe­tősége is szűk határok kö­zött mozog. Hogy csak egy­két jellemző példát vegyünk egy intim csendéletet épp úgy képtelenség lenne meg­mintázni. mint egy akár­milyen hangulatú tájat, vagy egy sokalakos csatajelenetet. A szobrászat uralkodó témá­ja az ember, olykor az ál­lat vagy a kettő együtt, az alakok száma pedig korláto- tozott. A vegetációnak vagy valamely élettelen tárgynak pedig csak egy-egy jelzés­szerű részlete vagy vázlatos sammázata kerülhet —több­nyire kiegészítő tárgyként — a kompozícióba. Simon Fe­renc mindenkor találéko­nyan, az iménti plasztikai kívánalmaknak megfelelően válogatja meg témáit, azok anyagát és a mellérendelt motívumok arányát. tán még a karakterisz­tikus voná­soknál is fontosabb a lélek- belátás, a kifürkészett em­beri tulajdonságok megszó­laltatása. De ennek függvé­nye az is, hogy az ábrázolt személyt milyen anyagban jeleníti meg, továbbá, hogy az anyag természetes színe is a jelentéstartalmat erősít­se. Á részletes elemzés le­hetősége híján is ráérezhet a műértő, hogy a Feleségem vagy a Stella című aromá­sok azért olyanok, mintami­lyenek, mert a kő így kí­vánta; és hasonmód érvé­nyes ez a fába faragott Bar­tók-portréra, vagy az öreg juhászra, a vasmunkáknál pedig a József Attila emlé­kére, vagy markáns Munkás­fejére. Egészalakos figurái közül az ólomba öntött Sütkérező körplasztikára kellett fi­gyelnünk, mint olyan műre, amely a maga kecses vonal- vezetésével legalább élet­nagyságúvá átírva — hason­ló architektúra közé kíván­kozik. Pannónia című fe­Amióta Portréiban hérmárvány torzója viszont épp ellenkezőleg, egy zárt és tömörebb közegben kép­zelhető el. Simon Ferenc huszonhá­rom éves szobrászi múltjá­ban különleges helyet foglal­nak el a köztéri pályázati munkák vagy az azoknak felfogható tervek. Kiváló plasztikusunk szinte pre­desztinálva van az ilyen kompozíciók alkotására. Mindenekelőtt a monumen­talitás iránti érzék és a nagy volumenű gondolatiság jellemzi e terveit, de az sem lényegtelen, hogy ezeken jut el a racionális absztrahálás legvégső és legmagasabb fo­káig — méghozzá úgy. hogy az emlékmű- vagy a köztéri szobrászat sémáinak árnyéka sem vetődik fel nála, hogy valamennyi teljesen eredeti, egymással nem rokonítható szobrászati ötlettel áll elő. emlékmű­vén a ha­sábokkal teremtett tömör szerkezeti rend formálja jelképpé a mondanivaló lényegét, míg Felszabadulási emlékművé­nek kinyitott tollú pávája két karcsú, égbetörő vörös­rézlemez formáció tetején foglal helyet. A megújulást szimbolizáló Szökőkút-terve a derékszögben hajlított, ágas-bogas fémcsövek és a köralakú kőmedence ellenté­tei révén rendeződik olyan harmóniába, mely nemcsak intellektuális szobrászi lele­ményből fakad, hanem meg­valósítása esetén hatásosan élne az arra alkalmas tér­ben. Egy tengeri utazás em­léke ihlette a Tengeren cí­mű játékosan könnyed kom­pozíciót, amelyen az ülő emberalak köré fonódó de­koratív alumínium motívu­mok bravúros egységbe ren­deződnek. A kiállítás igazán nagy léptékű, legmonumentálisabb és legelmélyültebb művei a Diogenész-témát feldolgozó Emberkereső, valamint a Figyelmeztető. Az előbbi vasdomborítás technikával készült, s a nagy tömegű, földet szimbolizáló kőszerű alapon úgy helyezkedik el a lámpását magasba tartó Staffage alak, hogy mégis ő válik uralkodóvá e kietlen és nyomasztó környezetben. Az utóbbi egy felfelé szélesedő, természetes kavicsból és négy apró bronzfigurából te­vődik össze. Közülük a két álló alak — egy szent és egy ördög — a jó és rossz szem- beállását. harcát testesíti meg. A talapzatként szolgáló kőtömeggel együtt az. egész kompozíció erős drámai ha­tást közvetít. Külön méltatást kívánná­nak Simon Ferenc rajzai, de ezekről most csak annyit, hogy alkotójuk kitűnő rajz­készségét dicsérik, továbbá azt a nem közömbös tényt, hogy a Simoni életmű a klasszikus görög szobrászat­ból indul ki, s hogy — rejt­ve bár — még az absztra- hált formai megoldásoknál is oda tér vissza. Ecsery Elemér Földosztási V. M. Pihenő Fotó: N. Zs.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom