Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-05 / 234. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. október 5. Motorosok Hogy kisebb legyen a zaj Mini Maxi A statisztika A statisztika egzakt tudomány. Húsz emberről, akik közül tíznek csak egy szeme van, a többinek meg kettő, megállapítja, hogy átlagosan másfél szemük van fejenként. Szerintem ez nem helyes, mert nem kellene elvenni fél szemét azoknak a szerencsétleneknek, akik jól megvoltak kettővel, hogy odaadják másoknak, akik egyébként semmihez sem foghatnak egy fél szemmel, és az ajándékozók sem tudják maradék fél szemüket használni. Érthetetlen tékozlása ez a szemeknek. A statisztikai Hivatal szerint nekem átlagosan sötétbarna hajam van. Noshát minden barátom bizonyíthatja, hogy bár nem vagyok egy nagy szépség, de ha valami mégis szép rajtam, az éppen világosszőke hajam. Van még más is: mivel már túl vagyok a negyvenen, két egész egytized gyermekem lehet. Akkor vajon a statisztika szerint harmadik és negyedig gyermekem, Roberta lányom kilencven százalékban és Lorenzo fiam száz százalékban kinek a gyermekei ? Talán a feleségem hűségét akarják kétségbe vonni? Egyébként is, hogy lehetne csak kilencven százalékban résztvenni egy gyermek nemzésében. A cikk ezek után díjtalanul felvilágosít az életmódomról. A statisztika szerint 1,05 liter bort iszom naponta, és 10,3 cigarettát szívok el, tehát egy fél dobozt és egy csikket. Azonkívül, hogy szívjon csikket a Statisztikai Hivatal elnöke, én soha életemben nem ittam bort, a dohányzásról pedig pontosan három éve leszoktam. Az pedig micsoda képtelen állítás, hogy a háztartásomban háromnegyed frizsider, egytized mosógép és harminckét század porszívó van? A legnagyobb hazugság, a tudatos félrevezetés példája azonban akkor tűnik a szemünkbe, amikor a Statisztikai Hivatal megállapítja, hogy nulla egész harminchét század háztartási alkalmazott áll a rendelkezésemre. Bár lenne 0,37 bejárónőnk, aki elvégezné a mosogatás 0,37-át, megfőzne 0,37 ebédet, kitakarítaná a lakás 0,37 részét, és így a feleségem 0,37-dal kevesebbet morogna. Azonban, ha ez a 0,37 jár nekünk, akkor hivatalos kérelemmel fordulunk a Statisztikai Hivatalhoz, hogy utalják ki! Olaszból fordította: Csontvári Júlia sküszöm Neked, Főnök kartárs, engem kenyérre lehet kenni, engem gyerekkoromban az elárvult énekesmadarak jótevőiének ismertek, engem, elfogott a hideglelés, a kanyaró, a sírógörcs, a búskomorság, soroljam-e még, amikor valaki eltaposott egy bogarat a szemem láttára, sőt én kérlek, tisztelettel ezerkilencszázötvenhárom január tizenkilencedikén fasisztának neveztem nyilvánosan, az egész osztály előtt Eöttömössy Alfonz tánc- és illemtanárt. aki mellesleg az éneket tanította nekünk, mert a padszomszédomnak megcsavarta a fülét és megszégyenítette azt az igazi proletárgyereket, a nép fiát, hogy „menj ki a vécébe. és mosd meg a nyakad, mert koszos”, mire én, vállalva ugyebár a nyílt osztályharcot, kérlek tisztelettel, szemébe vágtam, „te fasiszta pribék”, amire persze ő adott nekem egy pofont, amire persze én azonnal jelentettem az igazgatónak, amire hát persze, hogy megtették a szükséges intézkedéseket, mint ahogy az ilyenfajta gyanús ipszilono- sok és más kispolgári csö- kevények esetében szokás volt. így aztán a báró úr — ahogy csúfoltuk — el is tűnt onnan, így hát ebből is láthatod, az igazi emberekért a harcot is vállalva, tűzbe teszem a kezem, mert én a nyíltságot, az őszinteséget szeretem, s gyűlölöm a lesipuskásokat, a haszonlesőket. és én az utolsó gaBátran, őszintén — hátulról tyám is odaadnám elvtár- samnak-testvéremnek, csak segítsek rajta, mert ugyebár, ember az embernek többé nem farkasa, és összefogásban van az erő, ahogy Almássy Kálmán, a nagy gondolkodó is kifejtette az egyik jelentős politikai fórumon, és én erre hivatkozva mondom Neked, Főnök Kartárs, kenyérre lehet engem kenni, ha elönt a jóság, de ami sok, az sok, és az én türelmemnek is van határa, és ha egyszer kiborítom a szennyest, hát az ki van borítva, mert azért engedjen meg a világ, kérlek tisztelettel, hogy alig van itt két éve ez a senki, ez a tejfölösszájú jampec. és máris kinevezik mühelyfö- nöknek, csak mert neki egyetemje van, csak mert rásütötték, hogy mérnök, és most már megjátszhatja magát, kérem tisztelettel, pedig én sem )vagyok egy szakképzetlen akárki, hanem igazi technikus vagyok én, ennek a rendszernek a neveltje. akit a mi drága magyar államunk hívott az iskolapadból a termelésbe, hogy gyere elvtárs, esztergálj nekünk vezess traktort, állj a marógép mellé, kezeld a hegesztőpisztolyt. ha kell. és én esztergáltam, traktort vezettem, álltam a marógép mellett, nem az egyetemen járt az eszem, hanem a munkán, én ugyebár az élet iskoláját jártam, a termelés diplomáját szereztem a technikumi oklevél mellé, akárcsak az én nemzedékem, a mai negyvenesek, és most tessék, ezt a macskajancsit, akinek a tojáshéj a seggén fityeg, ezt akarják kinevezni műhelyfőnöknek, pedig még egy menetvágást se tud tisztességesen megcsinálni, a hegesztőpisztolyt meg úgy fogja a kezében, hogy azt hiszi az ember, menten fölrobban a műhellyel együtt, de azért mégis ezt a sétáló embert teszik meg főnöknek, ha Te, Főnök Kartárs, Te, akivel együtt koptattuk a technikum padjait, akivel együtt bagóztűnk titokban a budin, akivei együtt kezdtünk húsz évvel ezelőtt ott, lenn, a mi kis gyárunkban, és bizony, ha Te most idejében nem teszel ellene, kérlek tisztelettel, hát a te jó cimborád nyakára ezt a kutyaütő nyalkatetűt nevezik ki, pedig, ha valaki megérdemli azt a posztot, hát igaz telkemre, tiszta elvtársi nyíltsággal mondom Neked, Főnök Kartárs, te régi jó haverom tényleg, hogy a fenébe tudtál akkora hajtásban diplomát is szerezni), mondom néked, hogy az az érdemes ember csak én lehetek. de biztos is vagyok benne, hogy te ezt nagyon jól tudod, csak hát bizonyára kitalálta valamelyik marha ... oppardon. bocsánat, nem tudtam, csak vicceltem, szer... a viszontlátásra. Igriczi Zsigmond Igor Jaroszlavcev: Mi valahonnan ismerjük egymást... a Zseltuhin házaspár kora reggel érkezett a Fekete- AA tenger partján levő Novij Afonba. Egy ideig a peronon ténferegtek. de aztán hamarosan sikerült egy verandás szobát bérelniük Marja Grigorjevna P élmény- nyikova asszonyság magánpenziójában. A háziasszony nyomában felkapaszkodtak a szűk, köves sikátoron a házhoz; beköltöztek, szétrakosgatták holmijukat, azután megittak egy csésze teát, és sétálni indultak. A tengerparton mentek, az üdülők még gyér tömege között, élvezték a meleget, a tiszta levegőt és a szabadságot. A lármás főváros után, ahol Szidor Arturovics még rekkenő hőségben is öltönyt és nyakkendőt viselt, most sortban, piros futballtrikóban ment sétálni — ez utóbbit fiától vette kölcsön —, fejét pedig kék majmokkal és lila pálmákkal ékesített fehér sportsapka takarta, amelyet a pályaudvar melletti árudában vásárolt. Antonyina Ivanovna még nem vetkőzte le a hivatali feszességet, és mellén csipkével díszített, szigorú szabású fekete kosztümben indult sétára.. Hiszen mégiscsak felelős állása volt, és nem mehetett ki az utcára, csak úgy, holmi lenge, ujjatlan nyári ruhában vagy farmer- nadrágban... Szóval, hát mentek a parton, s élvezték a csendet és a nyugalmat — Szidor Arturovics azonban hirtelen megtorpant. Az egyik pádon, a ciprus alatt, egy ismerős nő ült. Nem jutott mindjárt eszébe, hogy kicsoda, de kissé megemelte a majmokkal ékes sapkáját, és udvariasan köszönt. A nő azonban nem viszonozta az üdvözlést, sőt, el is fordult. — Ki ez? — kérdezte Antonyina Ivanovna, és szemügyre vette. — A mi intézetünkben dolgozik! — felelte hanyag nemtörődömséggel Zseltuhin. — Ügy rémlik, Fegyukin tanszékén. — No látod! Mondtam én neked, ismerősökkel találkozhatunk, te meg ilyen maskarában vagy! — Szabadságon vagyok! — De miért nem köszönt vissza? Elfordult...----Igaz is, miért nem? — kapott észbe Zseltuhin. Megállt, és visszament a pádon ülő nőhöz. — Bocsánat, nyilván nem ismert meg. Zseltuhin docens i'agyok! Maga pedig... ugyebár Fegyukin tanszékén dolgozik... Az imént érkeztünk... Remek az idő... A nő figyelmes pillantást vetett Zseltuhinra, aztán mérgesen mondta: — Hát sehol sincs nyugta az embernek tőletek! Szedd a lábad, amíg az a kövér oldalbordád végképp el nem pilled ettől a döglesztö hőségtől! — Engedelmet kérek! — háborodott fel Szidor Arturovics. — En a tudományos tanács tagja vagyok! Jelentem a rektornak... — Süllyedjen el az a te rektorod! — mondta egyszerűen az asszony, és öblös hangon felkiáltott: — V-á-á-sz- ja-a-a! — Megye ek! — válaszolt egy mérges basszushang a sörért sorban állók közül. — Különös, nagyon különös! — dünnyögte Zseltuhin, és hitvese után sietett. — Nos? — Tudod, nyilván nem is a mi intézetünkben dolgozik! — közölte suttogva Szidor Arturovics, és ijedten körülnézett. — A rektorról egészen fesztelenül nyilatkozott, nem valami nagy tisztelettel. — Akkor a minisztériumban dolgozik! Te meg ebben a maskarában vagy! Rémes. Gyerünk haza, azonnal öltözzél át! — De hát nagy a hőség! Meg éhes is vagyok! Menjünk előbb ebédelni, ráérünk aztán is... — Dehogy, azonnal hazamegyünk! — Antonyina Ivanovna kézen fogta férjét és hazavonszolta. A délvidéki város hőségtől fulladozott, az emberek félmeztelenül járkáltak, csak a Zseltuhin házaspár sétált a rakparton szigorú szabású, sötét ruhában. Fürödni a legtávolibb strandra jártak, az eukaliptusz-ligeten túlra, és csak este. Egyszer a parkban sétáltak a tóparton. Gyönyörködtek a hattyúkban, és Szidor Arturovics hirtelen megpillantotta „azt a nőt”. Oda akart menni, hogy megkérdezze, tulajdonképpen hol is dolgozik — felesége azonban visszatartotta: — Eszedbe ne jusson! — Megőrülök! — jajdult fel Zseltuhin. — Nem bírom tovább öltönyben! Szabadságon vagyok! Odamegyek hozzá. és kerek perec megkérdezem: ki maga. hol dolgozik? Talán nem is a minisztériumban. Ez az anyajegy a bal arcán... Szidor Arturovics egész éjjel le nem hunyta a szemét, kínos igyekezettel próbálta megerőltetni az emlékezetét —. de a nő neve sehogy sem jutott eszébe. Még azt sem tudta, hol dolgozik. Halántékát törülgette, öklével a feje búbját ütögette, ráncba vonta a homlokát, ajkát mozgatta — de mindhiába. Eltelt néhány nap. Szidor Arturovics arca egészen megnyúlt. Napközben félénken nézelődött ide-oda, éjjelente pedig fel-felkiáltott álmában. Egy este a házaspár moziba ment, és az előcsarnokban szembetalálkoztak „vele”. Az ismeretlen a tükör előtt állt, és fagylaltot evett. Zseltuhin odalépett hozzá.' — Az isten szerelmére! — könyörgött. — Árulja el nekem, hol dolgozik? Gavrilovnál? Pahomovnál? Afanasz- jevnél? Hiszen én ismerem magát! Es maga is ismer engem... — Nem ismerek semmilyen Afanaszjevet! — felelte dühösen az asszony. — Ugyan mit zaklat folyton? — De hát hogy lehet ez? — Zseltuhint verejték lepte el. — Még ez az anyajegy is olyan ismerős — és egy ujjal megérintette az asszony arcát. — Jaj! — a nő elejtette a fagylaltot, és idegesen felkiáltott: — V á-á-ászja-a-a! — Megye-ek! — válaszolta mérgesen egy öblös basszushang a sörért sorban állók közül. Zseltuhinék hazamentek. Éjszaka Szidor Arturovics felült az ágyban, kibámult a sötét ablakon, s úgy suttogta: — Szinte ködben látom... Fények csillognak, zene harsog, Fegyukin pedig beszédet mond... — Szidor! — mondta izgatottan Antonyina Ivanovna. — El kell utaznunk innen! A beszédmodorából ítélve, ez a nő... mindenre képes lehet! Meg aztán, a bizonyos Vász- jája... Ügy rémlik, én is láttam valahol. Fogadáson vagy értekezleten. Ez az asszony a rektorral pertu barátságban van, veled pedig szóba sem akar állni! Tiszta sor: a húsos fazéké mellett van... Menjünk el innen, de gyorsan! Antonyina Ivanovna felkapta a bőröndöt, karon ragadta férjét, és erőnek erejével a pályaudvarra vitte. A rosztovi gyorsvonat kerekeinek ütemes kopogása közepette Zseltuhint hamar elnyomta az álom. D élben a házaspár átment az étkezökocsiba. A kaukázusi külsejű pincér felvette a rendelést, és alig néhány perc múlva már az asztalra rakosgatta a hideg előételt meg az italokat. Szidor Arturovics abbahagyta a néma motyogást, és merőn bámult a pincér szőrös kezére. Hirtelen felugrott: — Megvan! Eszembe jutott! A disszertációk! A bankettek! A pezsgő! -r- arca felderült. — Ez a nő egyáltalán nem is nagykutya! Pincérnő a „Noé bárkájá’’-ban! Szidor Arturovics egy hajtásra megitta a borát, majd harsányan rázendített: — Gaudeamus igitur, iuvenes dum su-umus! (Fordította: Gellért György) Praktikus
