Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-19 / 246. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. október 19. A szolnoki antifasiszta ellenállók a®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®®® SZOLNOK MEGYE múltjából A megyeszékhely három emberöltővel ezelőtt A szolnoki Tisza-híd környéke 1856-ban Minden város llüktető, eleven szervezet, amelynek általában csak a jelenét látjuk, és keveset tudunk arról, hogyan alakult ki a mai formája. Az épületek, szobrok, műemlékek megőrzik a letűnt nemzedékek kezemunkáját, tehetségének bizonyságait, a levéltárak jegyzőkönyvei az ügyes-bajos, peres dolgokról is adnak némi képet, de a mindennapi életről nagyon ritkán szólnak. Szerencsés véletlen, ha valamely régi újság, folyóirat megsárgult lapjain olyan írást találunk, amely riport- szerűen tárja elénk a múlt valódi képét. A «munkásmozgalom kiemelkedő szolnoki egyéniségeinek életútját kutatva ma már világossá és a helytörténetírás által elfogadottá vált az a tény, hogy 1944 augusztusától Szolnokon kommunisták és antifasiszta érzelműek kis csoportjából Tóth Ferenc és Ragó Antal ellenállócsoportot szervezett, amely több akciót hajtott végre, jóllehet a fegyveres ellenállásig nem jutott el. „Ne csodálkozzék senki, hogy oly ritkán írunk Szolnokról, mert ez a vasúttal bíró, közlekedési központúi szolgáló, de haladni mégsem akaró Szolnok, oly meddő érdekes hírekben, hogy lehetetlen egy jóravaló tudósítást kikerekíteni. Szeretném társas viszonyaikat festeni, ha volnának, ami van is, olly parlag, hogy jó és erős szem kell hozzá, ha valami élvezetest akarna kitalálni ...” így kezdődik egy beszámoló Szolnok több mint 120 évvel ezelőtti életéről a Vasárnapi Újság 1857. évfolyamában, amely a továbbiakban a társadalmi rétegek sikeres jellemzésével megmutatja, hogy milyen mesz- sze távolodtak már el 1848— 49 forradalmi eszméitől. „ ... Igazán véve itt köztünk ahány ház, annyi szokás. De nem is csoda, olly különféle elemek vegyítése csaknem lehetetlen ... Víz és olaj. Van itt az úgynevezett haute volée-nak három keveréke, kik egymás mellett olly viszonyban állnak, mint — bocsánat a hasonlításért —, kertekben a dinnye, tök és ugorka, melyekről tudjuk, hogy soha közel egymáshoz nem tenyészthetők anélkül, hogy egyik a másik által el ne fajzzék. Pedig egy species az, habár alakra, ízre és szagra különbözők.. A szövegből is kitűnik, hogy a szerző a polgár és a dzsentri társadalmi réteget festi ironikus hasonlatával. Igen fontos gondolata, hogy milyen fejlődésnek nézhetett volna elében Szolnok 1847-től kezdve, amikor a Pest-szolnoki vasút megnyílt. „Hittük, hogy a vasút fog tenni lendületet. 10 éve, hogy Szolnok külvárosa lett Pestnek, ám jöjjön bárki és ítéljen, mit tett Szolnok azóta? Az országutat képező utcája kiköveztetett, s finis, nincs több. S kérdem, az is ki érdeme? Bizonyosan nem a Szolnokiaké, legalább direkt nem. Itt van azóta gőzhajózás is, és mindezen két közlekedési vállalat sem bírt Szolnokra hatni. Most pedig mi vár reá? A vasút tovább meend Debrecenbe, s akkor Szolnok eo ipso mellékes állomás leend”. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ennek a nagyszerű lehetőségnek kihasználását 1848—49-ben a szabadságharc minden energiát lekötő küzdelme, az át- kos emlékű Bach-korszákban pedig a bécsi udvar politikája is erősen akadályozta. „Igen, ki kell mondanunk, hogy Szolnok e 10 év alatt nem tett semmit, — hogy sok adatot ne soroljak elő — például a gazdaságban. Nézzünk csak széjjel, van-e Szolnokon egy jóravaló kert? Tud-e csak annyit is kertjéből előteremteni, hogy konyháját" ellássa? Annál inkább a piacon eladni. Van-e gyümölcse? Dehogy van!... Bizony ez a megállapítás teljesen helytálló volt a korabeli Szolnokra. S most a társadalmi és gazdasági helyzet leírása után Szolnok kulturális életére terelődik a szó. „Mit legelői kellett volna említenem, van-e szellemet mívelő hely? kaszinó? olvasóegylet? Ha magam itthon nem olvasnék, tán a neveket is elfeledtem volna itt. De meg kávéháza sincsen. De nemcsak korholja az írás az elmaradott szolnoki Azon a múlton, amikor a Tisza volt az Alföld egyetlen, legkönnyebben járható, legolcsóbb s legmegbízhatóbb útja, attól kezd-ve, hogy pozdorjává tördelte hátán a jeget a duhaj tavaszi ár, egészen addig, míg újra jégpáncél fogta rabságba, zajlott rajta az élet. Egyik fahajó a másik nyomában szántotta a vizet, de különösen aratástól kifagyásig szüntelenül, mondhatni éjjel-nappal raj zott rajta a büszke búzás hajók serege. Az egyiket lihegve ván- szorgó gyalogvontatók vonszolták fölfelé teher alá, a másikat a parti suhát tip- rö-taposó, tördelő vontatólovak. Később, ennek a századnak az elején már bérbe fogadott gőzösbe kapaszkodott egyszerre öt-hat termetes fahajó, majd meg ke- hes motorosokba. De olyan hajók ám, hogy volt közöttük nyolcvan vagonos is. Mint például a szegedi Tóth Ferencé, amelyet a millenáris kiállításon bámult meg a pesti nép, meg akik oda- csődültek akkortájt. De még itt nálunk is, mikor híre futott, hogy „errefelé gyün a Kossuth Lajos”, (mert így hívták a híres hajót), „a nípek a Tisza alá szaladtak”, hogy megbámulják ezt a nem mindennapi hajócsodát. Szolnok fontos tiszai kikötő volt már a múlt százaművelődési viszonyokat, hanem próbál kiutat is mutatni ebből a szellemi elmaradottságból. Nem tudja és nem is akarja a város egészét megreformálni, de néhány hasznos kezdeményezést javasol. „Uraim, szolnokiak! jöjjünk össze, s állítsunk egy olvasóegyletet. Nem fog sokba kerülni, ne zárjuk ki a szegényebb sorsúakat sem. — Mibe kerülne, ha gyermekeinket egy kis faültetésben is oktatnék? ...Hosszú a tél, a tavaszig sokat tehetnénk. Mozogjunk egy kissé! Csak akarat és emberi szeretet kell, és megy minden...” Ilyen volt Szolnok három emberöltővel ezelőtt. Sáros, kis faluszerű .helység, amelynek fejlődése csak jóval később indult meg. Napjainkban pedig a nagyvárossá fejlődés útját járja. K. Gy. dókban is. Kirakodó és szétosztó helye a mármarosi bányákból érkező kincsnek, a sónak. A Tisza parton, a mai református parókia alatt kezdődve álltak a sóraktárak, s innen vitték tengelyen szerte az országba a drága sókockákat. A város jelentősége igen nagyot nőtt, mikor 1847-ben megépült a vasút Pesttől idáig. Egyszerre központjává lett a tisza- melléki búzakereskedelemnek. Fölülről ereszkedve, alulról meg vontatva igyekeztek Szolnok felé a fahajók, hozván hatalmas hom- báraikban a tiszamenti nagy uradalmak, az egri érsekség, a szatmári káptalan, meg a többi civil birtok, parasztság, sőt az egyszerű földművesek gabonáját is, melyet az egymással versengő pesti cégek vásároltattak össze a szenzálokkal. Ahol ma a szolnoki elevátor áll, ott volt a búzás hajók kikötője. A kirakodó munkások „bandái” várták már a hajókat, gyakran meg a hajók a kirakodókat, mert annyi volt a munka, hogy alig győzték. Ha ömlesztve jött a búza, még asszonyok, s gyermekek is dolgoztak benn a hajókban, zsákokba lapátolták a búzát. A kilencszázas évek elején egy élelmes vállalkozó géperejű felvonót szerelt a partra, s úgy vontatta föl a Szolnok már 1944 júniusától frontvárossá vált, ugyanis 1944. június 2-től kezdve több esetben szenvedett súlyos légitámadást, melyet a szövetséges (angolszász) repülők hajtottak végre. Június 2-án a pályaudvart, június 27-én a Mária és a Sajtó utcát, július 2-án újból a pályaudvart vették célba bombáikkal. 1944. augusztus 20-án szörnyű bombazápor hullott a városra. Augusztus 21-én és szeptember 2-án a szajoli vasúti Tisza-hidat bombázták, majd szeptember 12-én a MÁV-műhelyt és környékét érte súlyos bombatámadás. A bombatámadások elől a lakosság nagyobb része elmenekült, a felszabadító szovjet csapatok alig négyezer embert találtak a városban. Az itthonmaradottak közül kerültek ki az ellenállók. A németekkel szembeni egyéni és csoportos szembefordulás nem volt szervezett, de azok a szolnokiak, akik tettek valamit, és tetteikről tudunk, megérdemlik, hogy példaként említsük őket. mert emberek voltak az embertelenségben. A harmincas évek második felére Szolnokon három, egymással többé-kevésbé összeköttetésben levő kommunista csoport alakult ki. A földmunkás kommunista csoport mellett a Cukorgyárban és a Járműjavítóban is működött kommunista sejt. A kommunisták ebben „ az időben önállóan dolgoztak, ugyanis a KMP Szolnoki Kerületi Bizottságának 1933. évi lebukása után már nem szerveződött újjá a kerületi titkárság, és nem sikerült összeköttetést találni a KMP központi szerveivel. Az önállóan dolgozó kommunista csoportok vezetője, tevékenysége és mozgalmi tapasztalatai alapján Tóth Ferenc volt, aki 1944-ben az internálásból történt szabadulása után azonnal felvette a kapcsolatot a Szolnokon maradt elvtársaival, azokat az ellenállásra buzdítva. parton álló mázsáló házhoz a búzával telt zsákokat. Az itt partra került búza nagy részét az akkor még nem messze onnan, a Tisza pántján működő Hungária gőzmalom dolgozta fel, a többit meg vasúton a pesti malmokba vitték. Hagy csapás volt a tiszai hajósgazdákra az, hogy ez a hatalmas malom 1905-ben egy három napig dühöngő tűznek esett áldozatául. Az a hanminc-egynéhány hajó majdnem 300 szolnoki családnak adott kenyeret az egész esztendőre, mert hajón, pláne búzás hajón dolgozni biztos kenyeret jelentett az egyszerű hajósembernek, s vagyont a kormányosnak, ■hogy a gazdákról ne is szóljak. A hajósgazdák a város legtekintélyesebb polgárai közé tartoztak. Mindnek háza, gyakran földje is volt. Egy nagy tölgyfa-hajó felért egy emeletes házzal értékben. De nemcsak búzát fuvaroztak fahajóink, hanem mindent, amit érdemes vagy muszáj volt hajóra rakni. Fölmentek Tokajig az ottani pompás kőért, hogy legyen mivel kirakni a partokat ott, ahol a víz nagyon szaggatta, hozták Kesziből a gyönyörű hófehér kavicsot, a tiszafüredi Varnyas-lapos- ról a legfinomabb homokot, ami nélkül nem lehetett valamire való házat építeni A MÁV-Járműjavítóban sok illegális kommunista dolgozott, 1944. november 8- án - megválasztott öttagú vezető testületükben kapott helyet a Jugoszláviából emigrált kommunista Benkő Péter és a Tóth Ferenccel kapcsolatban álló Máthé Mátyás. A MÁV-műhely kommunistái 1944 szeptemberében, amikor a németek elrendelték az üzem leszerelését, szervező tevékenységükkel elérték, hogy az üzem dolgozói közül alig mentek el a „menekítő szerelvénnyel”. Nagy szerepük volt abban is, hogy a leszerelés és a kiürítés során az üzemi és állomási víztornyot, valamint a közraktárat a németeknek nem sikerült felrobbantaniuk. A cukorgyári sejt, melynek vezetője Polónyi Szűcs Lajos volt, elérte, hogy a gyárépületet a visszavonuló csapatok nem robbantották föl, ezenkívül megmentették a cukorgyári gazdaság .élelmiszerkészletének jelentős részét, s szétosztották a lakosság között. Egy demokrata érzelmű cukorgyár) tisztviselő, talán kommunista hatásra, a város részére 50 000 kg cukrot igényelt, „mert a németek elviszik az egészet és nem lesz cukrunk”. Más adatok szerint a Papírgyár felrobbantását is az ellenállók akadályozták meg. Tóth Ferenc csoportja, többek között Farkas József, Verebélyi Gyula, Ocskó István és a Máthé fivérek, György és Mátyás, részt vettek az „Aszaló” malom lisztraktárjának feltörésében, és a készletek szétosztásában, de ott voltak a felrobbantott „Kövér” malom oltásánál is. A szolnoki antifasiszta ellenállók fegyverekkel is rendelkeztek. A fegyvereket általában a németek oldalán nem szívesen harcoló magyar katonáktól szerezték, s azokért civil ruhát adtak cserébe. Egyéb szabotázsakciókat is hajtottak, végre: például a MÁV-műhelyben dolgozók a németek által elrabolt Szolnokon, de még Szegeden sem. Fahajón fuvarozták a partok védelmére szolgáló rőzsekolbászokat. Martfűről a gátak borítására szolgáló téglát, amely olyan betyár rakomány volt, hogy ha nagy eső érte úton a téglával megpakolt tetejetien hajót, s ha nem akarták, hogy elüljenek, ki kellett dobálni a vízzel teleszopó- dott téglák egy részét, ök hozták ősszel a partmenti falvak, gazdaságok cukorrépáját, szénáját, szalmáját sőt dohányát is. Mikor a dohányt felrakó kisgazda maga is felült mellé, sose egyedül tette, hanem egy 8—10 literes demizsonnal társultan, úgyannyira, hogy a szolnoki dohánybeváltóban már messziről meghallották, hogy dohánnyal jön a hajó, mert olyan nótázás verte fel a környéket. Ha meg egyéb dolguk nem akadt, vágásra bérelt földterületek öreg fűzárukkal megrakott és kiszállításra váró vasúti kocsik csapágyait rendszeresen homokkal szórták tele, így azok néhány kilométer gör- dülés után úgynevezett „hőnfutottak” lettek, vagyis tönkrementek. A szolnoki antifasiszta ellenállók tettei között külön is kiemelkedőek azok, amelyek a szovjet katonák megmentésével kapcsolatosak: 1944 október közepétől a város felszabadításáig két, Tóth Ferenc által megszöktetett hadifoglyot Ragó Béla rejtegetett, egy másik, több elvtárs által hitelesített, dokumentum szerint Máthé Máltyás is bujtatott szovjet hadifogoly tisztet. November 3-án a Cukorgyár területén egy sebesült és három ottrekedt szovjet katonát Kertész Péter, Csábi László, Kelemen Ferenc. Mátéicska Rudolf, Mateicska István, Fad- gyas Antal és Misángyi Já- nosné Kertész Irma rejtettek el az őket kereső németek elől, s mentették meg életüket. Valamennyi visszaemlékezés egybehangzóan tanúsítja, hogy 1944. november 3- án komoly formában merült fel a németek elleni fegyveres harc gondolata. Volt már erre példa Szolnok történetében, hiszen 1919. május 3-án a szolnoki ellenforradalmi lázadás leverésében nemcsupán a Tanácsköztársaság reguláris erői, hanem a fehéreket hátbatámadva a munkáskerületek felfegyverzett lakossága is részt vett. 1944. november 3-án azonban mások voltak a körülmények, a szovjet csapatok már a Cukorgyárnál voltak, a szolnoki kommunistáknak és antifasiszta ellenállóknak semmiféle összeköttetése nem volt a szovjet csapatokkal, s többségük nem rendelkezett megfelelő tűzfegyverrel sem. Ezért Tóth Ferenc és környezete úgy döntött, hogy elállnak a fegyveres harctól, amelyre nem voltak semmilyen formában felkészülve. Egy nappal későbó, 1944. november 4-én a szovjet csapatok „menetben” felszabadították Szolnokot. A kommunisták és antifasiszták azonnal hozzáláttak az élet megindításához. Vezetőjük, Tóth Ferenc, mindezt azonban már nem érte meg, egy nappal korábban aknabecsapódás áldozata lett. S. L. meg nyárfa törzseit „fuvarozták” haza. Nem is lett volna itt semmi baj, ha a MFRT meg a fürgén szaladozó teherautók nem indítottak volna vissza- verhetetlen rohamot a tiszai fahajók ellen. Ezek, szegények, nem igen képviseltek nagyobb gyorsaságot a vízen, mint ökrösfogat a szárazon, s ezzel bizony ma már nem lehet kiállni a versenyt. Ezért történt, hogy a második világháború végén visszavonuló németek által egytől-egyig felrobbantott vagy elsüllyesztett fahajók közül többé egy se támadt életre. Ott korhadoznak a folyó mélyén, vagy kerültek tűzre azok, melyeknek roncsait napvilágra tudták hozni. Betkowski Jenő összeállította: dr. Selmeczi László A tiszai fahajók emléke Az utolsó szolnoki búzás hajó, néhai Barta Gyula, szolnoki hajósgazda „Laci” nevű hajója
