Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-19 / 246. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. október 19. Keresztes Ágnes: Ajánlás Szemhéjad, mögé rejts el, ha varázs voltam; ha parázs voltam ejts el; ha kötés voltam fejts fel; fejts meg ha írás voltam és felejts el, felejts el... Baksán Mária: Hirdetés Elmenetelekor csizmát viselt Zubbonyáról a felső gomb hiányzott Arca sápadt Mozgása tétova Rögeszméje Hogy /ez az utolsó eltávozása Gyomorfájásról panaszkodik Keresem apámat Búzapiruláskor az udvaron látták Kék kötényt viselt és miargarétás kendőt A margarétás kendőt a pestiektől kapta Törékeny és mosolygós Két szoknyát hord hogy lássék Mosolyog hogy bánata ne látsszék Keresem nagyanyámat Azt mondják szidja az istent megcsúfolásáért Az orvosságot pálinkával szedi Szeme egerek ßzeme Arca pufók gyermeké Lába párna Fél a lefektetéstől Nagyon szeretne élni Keresem nagyapámat A falak békebeliek Békebeliek a zárak az ajtón Karácsony jön Se halk kopp se zörej Hasonlóságunkat anyákban Nemhasonlóságunkat másban Keresem élő testvéreimet Csíki László: Régi barátaimhoz hét éve élek már komoly fejetekben a velencei [szobákban szaporodó ősök nyilak tökéletesedő pisztolyok rokkák hazajáró eszmék s egyéb százados női dísz között micsoda legfelsőbb fokon szervezett labirintus micsoda múzeumi készültség s mily belső világítás de én már láttam mikor egy tavaszon mosolyotok délre költözött és én már nem akarok kijönni ott ahol vasban csipkében a szavaitok az én útjaim mások mint a meghallgatott gondolatoké de mit is tesztek istenem ha egyszer kikiáltom fejetekben a köztársaságot Győri László: Az őszi kocsikon Az őszi kocsikon tökinda, folyondár lobogott szárazon, a szulák, a tökszár lobonca, ökörnyál; ahogyan a puli csomósodott, barbár, kócos gubancai, ágyból kiugró lány zsíros hajszálai, slamposan, mogorván lógtak a tengeri hosszú levelei, kókadt levelei. Benke László: Virág ha lobban Virág ha lobban virág ha lobban milyen sokáig haldokoltam milyen sokáig haldokoltam Jéghegyek havak zúzmarák fagyok mélyhűtöttek virágmagot mélyhűtöttek virágmagot S virág ha lobban virág ha lobban jéghegyek havak zúzmarák fagyok égy-öt fekvőhellyel odább könyökére támaszkodva picike fejű, hosszú feketehajú, csúnya lány, vékony hangon: A Csi: tári hegyek alatt régen leesett a hó ... Végig és utána elölről bántóan vékony hangon, de szomorúságot ébresztőén is. A kurazsák jó meleg, a köd felszakadt, a nap kisütött, minden csillog, a hegyoldalak most nemcsak rozsdásak, hanem sárgák, pirosak és ahol fenyők állnak: feketés-zöídek. És a fasor: csapzott platánokkal. A rideg, kövezett folyosón mindenbe beleívódik: azst hallottam kisangyalom, véled esett el a ló... egyre vékonyabban, mind bántóbban. Imre behunyja a szemét: ez ő, mégis valahogy bizsereg a teste, és alig hihető, hogy mindez vele történik. Kiemeli a takaró alól a kezét, elviszi maga előtt: idegenség. Itt nincs semmi, ami csak az övé, ahova elbújhat, ahol egyedül lehet, itt mindig mindenben a többiekkel együtt. Csak behunyja a szemét: húzódhat vissza valahova. De az meg riasztó. Nánási nevet valamin. Kiskora óta nevelőintézetekben él, megszokta már. Imre biztos benne, hogy soha nem fogja megszokni. A nevető Nánási felé fordítja fejét, és keserűen: — ő aztán boldog — a folyosó mennyezete, a cirádás fémoszlopok, az egyik felső ág mintázata között a rongyolt pókhálón két üressé száradt légy maradéka rezeg ... Ezt látni? És Imre ismét magába temetkezik. Lecsukott szemhéja mögött képek kergetik egymást, és valami megakad: az a nagy pók ott fent, a padláson, és akkor az a bizonytalanság, ami korábban soha. És éppen Jóska apuka temetése után. Temető: Jóska apuka már sehol. A ravatalozó közepén, ahol valaha a papa feküdt a koporsóban, egy furcsa alakú doboz, vagyis az urna. Abban van Jóska apuka. Vagyis abban nincs, mert abban csak por van, mivel a Jóska apuka azt kívánta, hogy őt hamvasz- szák el. A papa ott volt, amikor temették, de Jóska apuka nincs sehol. A dobozban nem lehet, hiszen Jóska apuka volt, a dobozban pedig . . . Hoj van most Jóska apuka? Sehol sem lehet, mert volt, a dobozban nem lehet, mert a doboz ... Körben: mama, anyu, Lázár és Dit.ti, a két mostohatestvér, Jóska apuka gyerekei, a szomszédok, a sírás, a pap: — porból lettünk porrá válunk — és beszél ahhoz a fehér dobozhoz, a kántor fekete fedelű vastag könyvben lapoz, unottan énekel, és anyut nézegeti. Anyu sír, és óvatosan törölgeti a köny- nyeit, ei ne maszatolja szemén a festéket. Anyu szeme festve, a szája festve, a körme lakkozva, anyu két éve nem volt itt, és anyu csak a Lázárt és Dit- tit... az a két hülye, a Lázár fejbevágott egy bottal, a Ditti meg csókolomot köszönt a disznónak. És a pap: — mert gondoljatok arra, hogy akik itt vagyunk a Földön, mindannyian megtérünk a Megváltó szívébe... de a Jóska apuka nem tért meg, mert port csináltatott magából, és aki már csak por, az nem tud megtérni sehova... dehát hogyan lehet valakiből csak por? ... egy halottat lehet siratni, de port nem... a papát meg lehetett siratni, de ezt a dobozt ... a papát sajnálni lehetett, Jóska apuka viszont olyan bizonytalanság lett... A kis üvegezett, feketére festett szekrényben ketten viszik a dobozt, vékonyan szól a halottasház felől a lélekharang: kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet, mint ennek a lánynak a hangja, be kellene bújni a kurazsákba, hogy ne lehessen hallani, bebújni a zsákba, és mindent elfelejteni, talán Jóska apuka is azért akart por lenni, hogy mindent elfelejtsen, a sok fájdalmat, Jóska apukát nem lehetett szeretni, mert mindig fájt, csak feküdt és fájt, meg ivott, mert ha ivott, átkozódott, és nem fájt annyira, a Jóska apukát el kellene felejteni, és honnan jött most Asperján György: A csitári hegyek alatt elő Jóska apuka, hiszen ő por, és azért akart por lenni, hogy egyáltalán ne legyen; részegen a hangja: „a ribanc anyád”, Jóska apukát le kellett volna ezért köpni, így hát kedves kisangyalom, nem lehetek a tied, mert nyomorékul a Jóska apuka nem kellett anyunak, aki mégis sírt, és kivágott fekete ruhában jött Lázárral és Dittivel, a mama: „nézd meg, miben jött, kivágott ruhában”, és akkor tényleg észre lehetett venni, hogy anyu kivágott fekete ruhában van, vagyis ott felül ki volt vágva, és a karja is szabadon volt, dehát Jóska apuka nyáron halt meg, anyu nem tudta, :— nem tudta?! — hogy Jóska apuka alól ki kellett hordani a székletet, és részegen Jóska apuka bepisilt, utálnivaló volt, a mama perlekedett vele és sírt, Jóska apuka meg dühöngött, ordított, utána meg ő is a mamával sírt: „anyám, miért vagyok én ilyen szerencsétlen?” Jóska apuka tényleg szerencsétlen volt: jó lett volna elmenni akkor anyuval Pestre, a temetés után, állni a hídon és a Dunába köpködni, de már nem is emlékezve Pestre. A Csitári hegyek alatt régen leesett a hó, mindig elölről, mindig újra kezdve a dalt, pedig jó volna mindent elfelejteni, de nem úgy, ahogy a Jóska apuka: porrá válva, csak nem emlékezni arra, ami rossz; anyu a temetés után elutazott, a két mostoha is, „csókolom, disznó”,’ és ilyet magával visz „a ribanc anyád”, másnak ilyet soha nem mondanak, a kántor anyut megnézegette, anyu festett szeme, festett szája, festett körme, anyu „kivágottan”, a kilesett Körtvélyesi Marika néni egyszál sárga bugyiban, anyu egyszál sárga bugyiban, nem, anyu kivágott fekete ruhában, és a por Jóska apuka a dobozban; az egészre nem kell gondolni; az állomáson anyu: „fogadj szót a mamának’” és az a két utálatos mostoha tör- leszkedve, ők mehetnek vele, „a ribanc anyád”, a Jóska apuka is ment volna vele: „Juli, én már nem épülök fel soha, ne menj el, találsz itt valami munkát”, de anyu: „megbolondultam, hogy ebbe a tetüfészekben költözzem?” és Jóska apuka: „tudod, hogy mennyire szeretlek”, mire anyu: „sokra megyek vele!” — és aztán kiabálás. Jóska apuka mindent ordított, anyu meg elrohant, akkor stoppal ment vissza Pestre; befut a vonat: „majd lejövök érted, hamarosan rendeződnek a körülmények, és lejövök érted’”, a két rohadt mostoha a vonaton, anyu az eltávolodó kupé-ablakban, még látni, de már nem integet, „lejövök érted”, hogy hazudik, mennyire hazudik, már eltűnt a vonat, anyu meg a két rohadt mostoha, itt voltak és nincsenek, mint a por-Jóska apuka, lehet, hogy majd anyu is port csináltat magából, anyu engem nem szeret, csak a két rohadta!, ordítani kellene: anyuuu! de itt csak a Kaszap bácsi van, azt hallottam kisangyalom, ez itt az én kezem, véled esett el a ló, az állomásról hazáig, véled esett el a ló, a Kaszap bácsiék háza előtt egyszer egy cigány agyonvert egy lovat, bokáig állt a sárban, először kötéllel, majd durung- gal verte a leroskadt lovat, és ordított, átkozódott, a ló vére belefolyt a sárba, és piros sár lett a lóból, végig az állomástól hazáig az átkok anyura és a két rohadékra, és az a hangosan kimondott, de később sírva megbánt szó: anyu egy ribanc! a Jóska apuka az, de a Jóska apuka semmi, csak por. Otthon a mama: — mama, megjöttem —- elment anyád? — tudja, hogy el, de azért kérdezi, kettesben a mamával, és később fel a padlásra, a nagy láda: régi fényképek, Tolnai Világlapja bekötött példányai, elfent pengéjű borotvák, rossz cipők, csipkés kalap, ka- kukkos óra porrá vált kakukkal, katonai levelezőlapok: Édesanyám, én már csak arra gondolok, apró orvosságos tégelyek, szakadt szélű szentképek, kislánybugyik csipkével, egy papírba csomagolva különböző színű hajcsomók, kicsi üvegbili, pepitakötésű könyvek, régi kalendáriumok, már minden többször átnézve, összetúrva, kincsek porrá- válón, és egy cirádás keretű, foncsora- kopott tükör, benne feltűnve és szét- foszló arccal... kitörted' a kezedet, mivel ölelsz engemet, la tükörben szét- foszló arccal, kitörted a kezedet, megmozdulva és szinte teljesen eltűnve a porfogta, foncsora-vesztett üveg lapjában, és akkor belevágva a kakukk nélküli kakukkos órát, a csörömpöléssel egyidőben sírvafakadva... kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet, anyu már sehol, már Pest felé a két rohadt- tal, és nem ölelt meg, csak légy jó, érted jövök, majd sohanapján, ide se fog eljönni, hagyta, hogy állami gondozásba vegyenek és „a gyermek egészségi állapotára való tekintettel”, így hát kedves kisangyalom, elfelejteni minden rosszat elfelejteni, nem lehetek a tied, és a padlás végébe vágott fénykör az a nagy pók, hirtelen kétségbeesett zümmögés, és akkor elő az a dög, neki a darázsnak, zümmögés, a darázs behajlítja a potrohát, harap, dolgozik a szárnya, az a kövér, sötét, ocsmány dög azokkal az ocsmány lábaival tekeri az ocsmány hálóját, és már nem zümmög a darázs, csak birkózik, küzd, az undorító dög körbeöleli, a darázs megfeszül, a potroha gyorsan remeg, és az a szörnyeteg biztosan szívja, és már nem mozdul a darázs, ott van összecsomózva ezüstösen az ezüstös hálón, de már nincs, semmi sincs, csak az a fekete dög. tt van egy kis drótdarab, megpöccinteni a dög-urat, hogy pucol, szétvágni a hálót, a padlás porában szalad, a gerenda felé, átdöfni a dróttal, eltaposni, porrá zúzni, sötét buggyan, ömlik belőle, és most a mennyezetről ereszkedik fekete szálon, bele a kurazsákba, bele a szívbe, bele mindenbe. A csitári hegyek alatt, fényt! szemet kinyitni, kitárni, ott vannak a hegyek, a tiszta napsütéstől világosabb zölddé vált fenyvesek, régen leesett a hó, minden itt van; és ami volt, az hülye él- szenderedés, mert itt van ez a sipítva éneklő lány, itt van Nánási, és itt jön Katica nővérke, lila szalagcsíkkal és fénnyel sötétszőke haján. Jó volna felugrani és elszaladni, de: A csitári hegyek alatt... ragyognak minden virágsziromban ragyognak minden virágsziromban Irodalmi mellékletünkben Szenti Ernő grafikáit közöljük
