Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-18 / 245. szám

1980. október 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Ismét színen a Tizenkét dühös ember A Szigligeti Színház Szobaszínházában április­ban mutatták be Regi­naid Rose Tizenkét dü­hös ember című bűnügyi történetéi, — az idei színházi évadban ugyan­csak ezzel az előadással nyílik meg a Szobaszín­ház. Hamarosan négy al­kalommal is játszók az Arkosi Árpád rendezte darabot: október 25-én és 31-én, valamint no­vember 12-én és 13-án. Képünkön: az előadás egy feszült pillanata. Filmjegyaet CSONTVÁRY Szavalóverseny Törökszentmiklóson Lehet, hogy valamikor, ta­lán nemsokára, a filmtörté­net Huszárik Zoltán zseniá­lis rendezői tévedésének ti­tulálja majd Csontváry cí­mű filmjét. A mai néző egye­lőre inkább csak hümmög, nehezen tudja „hová tenni” ezt a filmet. Bizonytalansága — alapjaiban — abból ered, hogy Csontváryt, a festő­óriást ugyan már valame­lyest ismeri, de a művész életútjáról, emberi habitusá­ról jobbára csak a beavatot­tak szűk köre tud. Annyit ugyan már kapiskál a köz­vélemény, hogy a Magányos cédrus alkotója „őrült” volt — csak ró kell nézni a kép- ret mondják — zseniális őrült, élt festett, meghalt. Körülbelül ennyi a Csontvá- ryról közszájon forgó isme­retanyag. Sajnos, nem be­szélhetünk múlt időben, hogy ennyi volt Huszárik Zoltán filmje előtt. Félő, hogy még zavarosabbá vált a kép! De ez sem ilyen egyértelmű: a festő képeiről a film után már többet tudunk, ám al­kotójuk arcéleit minden ed­diginél remegőbb kézzel — egyébként iehéletfinoman, ihletetten — rajzolták meg a film alkotói. Ráadásul nem is egymás mellé és külön- külön, hanem egymásra az előzők hátára, negyedelve, megfelezve és eltakarván az- alattuk lévő portré-epizódo­kat. De még ez sem elég ah­hoz, hogy teljes legyen a csodálatos — vagy olykor za­varos — gondolatokat fel­villantó, gyönyörű képekben komponált összevisszaság: az alkotói szándék ugyanis jel­zi, hogy Latinovits Zoltán emléke is szüntelenül jelen van ezekben a képsorokban. A folyamat — mórhogy a színész hogyan birkózik Csontváry személyiségével — egy darabig érthető, de ha­mar egy elvont ki, kicsoda játékká válik a különös ket­tősség'. Kételyeinket azon­ban még tovább fokozhatjuk azzal a jogos kérdéssel, hogy netán a sivatagi jelenetből egy új film kezdődött? A skizofrénia anatómiája, vagy valami hasonló címmel. Nem, dehogy, csupán az „őrült” festő személyétől való elvo­natkoztatással igyekeznek a film alkotói megrajzolni Csontváry portréját. De le­het, hogy nem kizárólago­san a festőt akarják expo­nálni, hanem Huszárik nagy színész kortársának gondo­lati gubancait is bogozzák? A festő tisztelői és értői tudni vélik, hogy Csontváry- nak a Magányos cédrusban benne van arca pontos ana­tómiája. Lehet — sőt valószí­nű — hogy Huszárik filmjé­ben is. De bármily sajná­latos is, a legfestőibb ma­gyar filmrendező — erre a Krúdy film utolérhetetlen bi­zonyíték — a gyönyörködte­tés és a gondolkodtatás túl- feszítettségében inkább csak egy, vagy több skizofrén mű­vész szellemi látleletét alkot­ta meg. Hangsúlyozom: al­kotta, hiszen a Csontváry című film minden értetlensé­ge — vagy értetlenségünk? — ellenére jelentős műalko­tás. Képei Csontváry alkotá­saihoz méltóak; Ichak Finci, a címszereplő inkább Latino­vits volt — gondoljuk mi — mint Csontváry, de lehet­séges, hogy a szuggesztiv él­ménysorok hatására csupán tovább csombékoltuk a film fel-alá és egymásba guban­colódó szálait. Netán ez volt Huszárik célja, s így adott kinek-kinek elképzelése sze­rint Csontváry portrét? Gya­nítjuk a szándék és a betel­jesülés igazát, akkor viszont újból le kell szögeznünk: efféle erő csak jelentős mű­alkotásokból sugárzik. Tiszai Lajos A törökszentmiklósi műve­lődési központ és a KISZ vá­rosi bizottsága szavalóver­senyt hirdet, amelyre a 14 és 35 év közötti fiatalok jelent­kezését várják. A versenyre — amelyet november 15-én rendeznek meg — egy köte­lező és egy szabadon válasz­tott verssel lehet benevezni. A elenfckor.éseket a török­szentmiklósi művelődési köz­pontban fogadják el október 31-ig._______________________ _ Ú j helyén a Herman Ottó Múzeum Cj helyére költözött Miskolcon a Herman Ottó Múzeum. Az új épületben már lehetőség nyílik a kutatómunkára és helyet kapott a mintegy kétszáz darabos műtárgygyűjtemény is. Az első emeleti kiállítóteremben már rendezik a közeljövőben megnyíló „Kétszázötven év magyar festészete” című bemu­tatót. A közönség a múzeumi hónapban, októberben léphet először az új épületbe. A képen: Munkában a restaurátor A könyv őszi ünnepe ezőtúr ad ott­hont az őszi megyei könyv­hetek mai meg­nyitó 'ünnepsé­gének. Ez az őszi könyvün­nep talán a legösszetettebb; ekkortájt zajlanak a műsza­ki könyvnapok szaki ró-ol­vasó találkozói. November elején Törökszentmiklós vár­ja a politikai könyvnapok vendégeit. És ekkor kerül­nek jobban a vásárlók sze­me elé a vidéki áfész-boltok polcain a könyvek. Könyves ünnepeken job­bára elhangzik egy-egy jó szó a könyvtárosokról s könyvesboltok. dolgozóiról. Alig vesszük azonban észre, hogy a fogyasztási szövet­kezetek dolgozói — talán kevésbé látványosan, mint nagyvárosi könyvesboltokban dolgozó kollégáik — ezernyi egyéb feladat mellett is mi­lyen sokat tesznek a könyv megszerettetése érdekében. S nem utolsó sorban azért, hogy a tartós fogyasztási cikkek mellett a könyv is természetes tartozéka legyen a falusi lakásoknak. A szövetkezeti dolgozók nemes hagyományokat foly­tatnak. A legtöbb faluban az áfész-ek segítségével váltak rendszeressé az író-olvasó találkozók. könyvtombolák, könyvsarkok és a könyv meg olvasója találkozásának egyéb változatai. Pedig ne­héz közegben teljesítik fel­adatukat. hiszen zömmel olyan emberek kezébe ad­nak könyvet, akiknek a könyv még nem felismert létszükséglete. E megállapí­tás inkább figyelmeztető, semmint ünneprontó alátá­masztását szolgáló adat sze­rint a tanácsi könyvtárakba beiratkozott mezőgazdasági fizikai dolgozók aránya az 1970-es 13 százalékról 1978- ra 6,3 százalékra esett visz- sza. Talán az 50 százalékos csökkenés nincs arányban az azóta lezajlott' társadal­mi átrétegződésel. Ha a fentiekben a népünk művelésére vállalkozók ne­mes feladatáról esett szó, ne hallgassuk el felelősssé- güket sem. Mert igenis az is a nép művelője, aki az írott szót a könyvbe foglalt életet közvetíti az olvasó­hoz. Biztató jelek mutat­ják, hogy egyre jobban egy­másra találnak könyvter­jesztők és könyvtárosok, a Hazafias Népfront helyi bi­zottságai, a Kommunista If­júsági Szövetség alapszerve­zetei. a szövetkezetek érdek- képviseleti szervei. Ennek szép reményekkel kecsegte­tő bizonyítéka az említett társadalmi szervek, könyv­tárak összefogásával indult Olvasó ifjúságért olvasópá­lyázat is. Szilárdan hiszem, hogy az őszi megyei könyvhetek is hozzájárulnak a könyvek és az olvasók mind nagyobb mérvű egymásra találásához. Hiszen egyre több lehetőség kínálkozik a teljesebb em­beri életre, az általános és szakmai műveltség emelésé­re, a művelődés sokszínű, a társadalom minden rétegé­hez, sőt egyedéhez is szóló adományaiból való részese­désre. És éppen ebben tud min­den másnál többet, maradan­dóbbat adni a könyv. A könyv, amely a művelődés és a művészet legáltaláno­sabb. ugyanakkor legegyé­nibb hordozója is. A könyv, amelyet a bolt pultja mel­lett állva, a könyvtárak ol­vasótermének mélyébe hú­zódva s otthon, az olvasó­lámpa meghitt fényénél épp­úgy lapozni lehet, mint kint a tanyákon, a petróleum- lámpa világánál. e ahhoz, hogy a könyv megtalál­ja a maga út­ját azokhoz, akiknek a ked­véért íródott s azokhoz is, akik az iskola elhagyása után elhagyták a könyvet is, akik ma még önhibájukon kívül nem látják, hogy .,még nem elég”, bizony nagyon sokat kell tennünk. Ezért van szükség a könyv idő­szakonként visszatérő ün­nepeire, az olvasópályáza­tokra. most kiemelten az Olvasó ifjúság sokrétű kez­deményezéseire. Szurmay Ernő Centenáriumra készül a Madách gimnázium Fennállásának 100. évfor­dulójára készül a fővárosi Madách Imre Gimnázium. Az ünnepségsorozatot: öreg diákok találkozóját, szellemi és sportvetélkedőket, az is­kola történetét szemléltető kiállítást és a többi rendez­vényt a következő év máju­sában tartják. A gimnázium tanárai, diákjai az évforduló alkalmából szeretnék felidéz­ni a nagymúltú intézmény történetét, humanista, de­mokratikus hagyományait, oktatási, nevelési eredmé­nyeit, jélentős eseményeik ezért kérik az egykori tanu­lókat, vegyenek részt az elő­készületekben, az ünnepsé­geken s adják kölcsön azo­kat az emléktárgyakat, do­kumentumokat, amelyek is­kolájukról, annak életéről vallanak. Az alma maternek tízezernél több tanítványa volt, s a tudomány, a kultú­ra, a közélet, a munkásmoz­galom, az antifasiszta ellen­állás, a szocialista építés szá­mos kiemelkedő személyisé­ge is ebből az iskolából in­dult az életbe. Egy kiállításon A fejedelem arcképe Az emberek érettebb kor­ban már többnyire kialakít­ják magukban sajátos mód­szerüket; ha egy kiállítást végignéznek, nem hagyják magukat nyilaktól, s egyéb eligazító tábláktól befolyá­solni. Az igazi kiállításjáró nem fogad el tanácsokat sen­kitől, csökönyösen a maga feje után megy; meggyőző­dései, vagy ha úgy tetszik, rögeszméi vannak. A Hadtörténeti Múzeum Bethlen Gábor emlékkiállí­tásán az a rögeszme kristá­lyosodott ki bennem, hogy az utat a fejedelem arcmásánál kell kezdeni, és ott is kell befejezni. Közben bebaran­golhatjuk a XVII. század ele­jének háromrészre tört Ma­gyarországát; Erdélyt, a tö­rök hódoltság területeit, a Dunántúl nyugati részén és a Felvidéken keskeny sávban húzódó királyi territóriumot. Térképek, rajzok, emléktár­gyak, a letűnt idők sokféle rekvizítuma segít eligazodni a harmincéves háború, a re­formáció és ellenreformáció vibrálóan ellentmondásos, történelmi feszültségektől terhes korában. Aztán vissza­térhetünk a kiindulópont­hoz ... Tehát: újkeletű rögeszmém parancsára ott állok a feje­delem arcképe előtt, s nem tudok elszakadni tőle. Mások is vetnek rá egy-egy futó pil­lantást; egy fiatal párocska még el is időzik előtte. — Oltári sérója van — jegyzi meg a leányzó. — Tiszta Alain Delon — tódítja a srác. Egy ideig egymásba csim­paszkodva vihognak, aztán odább állnak. Időtlenségük persze bosz- szantó, de most nem is azt érzem benne lehangolónak, hogy oly kevés bennük a ke­gyelet, vagy hogy nem esnek valamiféle ünnepélyes han­gulatba — erre nem is lehet kötelezni senkit —, hanem inkább azt, hogy milyen ke­véssé fogékonyak az esztéti­kum iránt. Mert az az arc, amely ránk tekint a metszetről, festő ecsetjére kívánkozik; voná­sait a történelem vésője fa­ragta keménnyé, s ettől szép a szó legszorosabb értelmé­ben. Azonban nem mai, köz­napi értelemben; úgy nem is lehet szép. Csakhogy ez mélységesen közömbös; az esztétikum szempontjai csak a legritkább esetben azono­sak a kordivat szempontjai­val; ha valamit esztétikai vizsgálódás tárgyává kívá­nunk tenni, helyesebb is et­től az utóbbitól már ab ovo eltekinteni. A történelem vésőjét em­legettük az imént — egy kis­sé ^patetikusan. Mentségünk­re szolgál, hogy a fejedelem arcmását figyelve nehéz sza­badulni a gondolattól: ezen az arcon az egész kor ott­hagyta bélyegét. A furcsa hajviselet, a fejtetőn egy tincsbe fésült haj a törökvi­lágot idézi; mintha az erdé­lyi-török kapcsolat kifejező­je volna; a telt, kissé előre­csüngő száj a jellegzetes Habsburg-arcokat juttatja eszünkbe, még akkor is, ha tudjuk, hogy vérségi kapcso­latról nincs szó; a sűrű sza­káll pedig a reformáció és az ellenreformáció egyaránt megszállott, komoran elszánt prédikátorait idézi. A legki­fejezőbb ia szem: egyszerre sugároz higgadt bölcsességet és szenvedélyt, jóságot és ke­gyetlenséget; a kor legna­gyobb magyar államférfija, Bethlen Gábor, erdélyi feje­delem és választott magyar király néz velünk szembe ... De álljunk meg egy perc­re. Bizonyos, hogy .nincs eb­ben a fejtegetésben semmi szemfényvesztés? Nem lehet­séges-e az, hogy csak törté­nelmi ismereteink birtoká­ban, a fejedelem nagyságá­nak immár négy évszázados bizonyosságával tudatunkban látjuk őt ilyennek? Valószínűleg nem. Hiszen már a kortárs Don Diego de Estrada, a Bethlen udvará­ba vetődött spanyol nemes, a fejedelem udvarmestere is így ír: „Ami személyes tu­lajdonait illeti, a fejedelem öles termetű, de bámulatosan arányos testalkatú férfiú volt, kiváltképp a lába és a lábszára volt jól formált; ügyes volt és mindenre el­szánt, a feje és az arca nagy, a homloka széles és síma volt; tágra nyílt nagy szeme szigorú, amikor békés volt, és kegyetlen, amikor hara­gos; a szemöldöke ívelt volt és dús, a szája nagy, íjkai duzzadtak, a fogai ritkásak és nagyok, szakálla őszbe csavarodó, melle és háta szé­les, a dereka karcsú, külse­je szigorú és nem mindenna­pi erőt sugárzó; eszményien ülte meg a lovat, s a maga módján jeles táncos is volt; az asztalnál nyájas és a tár­salgásban szellemes, a foga­dáson méltóságteljes, s a ta­nácskozásban határozott”. Idézhetnénk még a kortár­sak visszaemlékezéseiből, s az utódok írásaiból, akiket magasztaló szavakra készte­tett a bethleni történelmi tett és a bethleni jellem, amit hűen kifejez az arcmás. Amely elől elindultunk, s amely elé vissza kell tér­nünk. Gömöry Albert

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom