Szolnok Megyei Néplap, 1980. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-07 / 210. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. szeptember 7. Van néhány dolog, amit szeretek. Például el­üldögélni vadidegen társaságban. Ezzel Ljudmil barátom is tisztában van, és folytonosan magával cipel engem is. Most is ez történt. Egy 1ágas teremben üldögé­lünk, cigarettázunk és Red Stewartot hallgatjuk. A háziasszony, egy velünk egyidős hajadon, gondos­kodik rólunk. — Mit iszik az úr? — kérdi tőlem. — Az úr szilvát iszik! — válaszolok, és nem ve­szem észre, hogy blamálom magam. Ljubomil barátom bo­kán rúg, és én azonnal he­lyesbítek: — Természetesen csak akkor, ha a whisky már elfogyott. Kiderült, hogy a whisky, még nem fogyott el. Ülünk, isszuk a whiskyt, és hallgatjuk a zenét. Egy velurzekés fiatalember ül mellettem. Hirtelen felém fordul: — Szabad vagy? — Milyen értelemben? kérdem, és az az érzésem, hogy összetéveszt valakivel. — Ügy általában! Azt csinálsz, amit akarsz? Nagyon ostoba képet vághattam, mert a velur­zekés folytatja. Verseket írok... De nem akarja senki se kinyom­tatni! Hát miféle szabad­ság ez?! Kértem, hogy adja elő valamelyik versét. — Ügyse fogsz megérte­ni. Én máshogy írok! írás­jelek nélkül. Akár a fran­ciák ... Rumen Balabanov: V Édes élet De azért csak elszavalt egy verset a város szemé­ről, a csillagokra néző te­tőkről, az égből ömlő eső­ről. Amikor befejezi, valaki megtapsolja, én azonban sokat sejtetően köhintek. — Vajon nem mered be­ismerni, hogy tetszik? — szólal meg a velurzakós. «V — Mert valami új? Nem sablonos . .. Ekkor lép hozzánk a há­ziasszony. — Hogyan vélekedik a szerelemről ? A velurzakóssal lezajlott beszélgetés után ezen a a kérdésen már nem is cso­dálkoztam. próbáltam meg mellébe­szélni. — Jó, ha az ember szeret egy lányt... — Ostobaság! — vág közbe a háziasszony. — Csak valakit nem szeret az ember. Az mindenkit akar szeretni .. . Miért olyan szánalmas bogarak, akik futkosnak haza a munká­ból, aztán meg vissza ... Miért olyan ostobák? összeszorította a szemét és a száját, és hirtelen a fiú felé fordult. — Te is ostoba vagy! Nem mondasz semmi érde­keset ... Aztán a szoba másik sar­kába távozott. Ljudmil ekkor úgy dön­tött, hogy távoznunk kell. — Good bye! — mond­ta a háziasszony. — Dolce vita! •— vála­szoltam, a hangulatnak megfelelően. — Tessék? — nem értet­te, de én már leiramodtam a lépcsőn. — Honnan ismered ezt a társaságot? — faggattam az utcán a barátomat. — Tudod ... — felelte. — Az az érzésem, hogy el­tévesztettem a házat. Ez komolyan unalmas lehetett neked. Akikhez el kellett volna mennünk, sokkal szabadabban fogják fel az életet. Már későre járt, és az utolsó villamos vezetőjé­nek vörös volt a szeme. Migray Ernőd fordítása Antonio Amurri: A születésnapom Van egy öreg bácsiként, aki minden születésnapomon megajándékoz ötven lírával. Nélküle el is feledkeznék az évfordulóról, és a jeles nap épp úgy telne el, mint bár­mely másik. Ám a bácsi már évek óta mindig meg­érkezik, benyit a szobámba, megsimogat, és felébreszt a leglehetetlenebb időpontban, és elégedetten teszi elém a, szép fényes ötvenlírást, amit az Olasz Bank nyugdíjkiuta-_ lásával kapott. Azután siet a család tudomására hozni, hogy „ő már megajándéko­zott”. Ezzel megkezdődik az ünneplés. Általában Roberta lányom nyitja a sort. Álmosan ér­kezik, és átad egy könyvet, amit az én polcomról vett el, és sietve begöngyölt egy gyűrött áruházi papírba. — Isten éltessen — mond­ja. ,— Tetszik ez a könyv? , Olvastad már? — Nem, még nem olvas­tam. Köszönöm — válaszo­lok különös érdeklődést színlelve. Amikor az ágy mellett he­verő nadrágért nyúlok, hogy kivegyem belőle a pénztár­cámat. felcsillan a szeme. — Tessék! — nyújtja fe­lém már nyitva a tárcát, hogy minél gyorsabban elő­­vehessem hálám jelét, az ezer lírát. A másik kettő később jön, látszik, hogy az anyjuk siet­ve emlékeztette őket az év­fordulóra, és leküldte a szemközti virágárushoz nyolc ,<szegfűért. Ez a legszomo­rúbb és a legziláltabb cso­kor, amit életemben láttam, dehát a gyerekeim adják, és ettől a legszebb lesz. Há­romezer líra. — Most következik a fe­leségem. — Egy pulóver megfelel? — Ugyan, ne törődi vele. Tudod, hogy nem kell aján­dék. — De igen, valami szép ajándékot akarok adni ne­ked. Ez fontos. Legalább a születésnapodon, nem? Egy szép pulóver éppen jó lesz. Vedd meg. fizesd ki. és hó végén vond le a koszt­pénzből. Sőt, ne is vond le, mivel nemsokára nekem is születésnapom lesz. elég, ha megmondod, hogy mennyit költöttéi. Veszek magamnak egy táskát ugyanennyiért, és majd a te ajándékodnak te­kintem. Rendben? Így kvit­tek, vagyunk, és a koszt­­pénzből sem kell elvenni. Nyugodtan és boldogan kelek fel, és megszámolom a bácsi ötvenlírásait. Egy ska­tulyában tartom. Minden születésnapomon megszámo­lom őket, ez ad erőt, hogy tovább gyűjtsem. Fordította: Csantavéri Júlia — Nem túlzottan? Én se! De nem mered kimon­dani. Én költő vagyok! — Demokratikusan! — Reklám helyett Nyugdíj felé n szuperragasztó Még szegény, halhatatlanságban bol­dogult barátom, Örkény István figyel­meztetett rá, hogy agárversenyen arra a versenykutyára tanácsos tenni, athe­­lyik közvetlenül indítás előtt, izgalmá­ban, megkönnyebbül. Örkény minden­hez értett, és én megfogadtam a taná­csát. Maradék vagyonomat tettem fel egy olyan agárra, amelyik egy kobra­hosszúságú kígyót eresztett ki magá­ból, közvetlenül a startpisztoly eldör­­dülése előtt. Mondanom sem kell, vesz­tettem. Azóta szent gyűlölettel figyelem az angol agárversenyeket. Az elégtétel esztendők múltán érke­zett, hír formájában. Baj van az agár­versenyeken. A fogadók amolyan szak­­szervezetbe tömörültek a fogadóirodák ellen, és csaknem meghiúsítják műkö­désüket. Megjegyzem: az agárversenyeken nem az agár a főszereplő. Még csak nem is az az árva műnyúl, melyet egy elekt­romos szerkezet húz el épp a szaladó és bizonyára jóhiszemű agár előtt. Ö is csak áldozat, miként mi, fogadók. .A főszereplő itt a bookie, azaz a fogadó­­irodás. A kezében vagyunk, mert ő szabja meg az odds-okat, azt a tétet, melyet a befutó agárra fizet. Monda­nom sem kell, hogy a tétek aránya még csak nem is a versenyeken dől el, hiszen ott csupán a fogadók egy része van jelen. A bookie-nak országos a há­lózata, telex, telefon, s minden egyéb ravasz elektronika áll a rendelkezésére, hogy többszáz kilométerről is ellenőriz­ze az odds-okat. s ö egykompjuter biz­tonságával határozza meg, hogy ked­venc agaram mennyit fizet a győze­lem esetén. Így ment ez régen, így ment ez egy ideig. Egyszer azonban Rochester várb­­sában a fogadók szakszervezete rádöb­bent arra, hogy van az évnek egy-két napja, amikor agárversenyt rendeznek ugyan, de minden közhivatal, így a telex és telefonközpont is zárva tart. Nem tudhatja ilyenkor a bookie, mit fogadtak odaát, a szomszédos város­ban, csak azt tudja, mi történik a ver­senyen. Így indult el Rochesterben két agár. Mindkettő — ahogy a zöld gyep nyelvén mondják — megpakolva, s 'ha­talmas, mert előzetesen lekötött odds­­okkal. A bookie-k milliókat vesztettek és — ilyenek ezek — nem fizettek. A törvény a szerencsejátékból fennálló adósságot nem hajtja be: hiába jártak túl a bookie-k eszén a fogadók: a pénz ott cincog az ablakban. Idáig mindez technikai részlet. Az elbeszélés előkészítése. Nagy poén kö­vetkezik rá. Mit csináltak hát a fogadók a bookie-kal, amikor azok nem fizettek? Előbb kérvényeztek és könyörögtek. Amikor ez sem használt, egy apró kis szerhez — csodaszerhez — folyamodtak, amely néhány cseppjével megakadá­lyozta a bookie-k irodáinak működését. A szer neve: superqlue. Afféle uni­verzális ragasztó, de amint a neve is elárulja, superuniverzális ragasztó: fé­met és fát és műanyagot egyaránt ösz­­szecsirizel. A fogadók nem tettek müßt, minthogy ebből az új gumiarábikumból belecsurgattak egy keveset a fogadóiro­dák ajtajának kulcslyukába. S a fo­gadóiroda egyszerűen nem tudott ki­nyitni. Hiába szerveztek tüstént az iro­dák repülő lakatosbrigádot, nem bol­dogultak a csodaszerrel. S most, amire műnyúl, ember és agár együtt nem volt képes: — meghátrálásra kényszerülnek a fogadóirodák. A bookie-kat legyőzte az emberi lelemény, ragasztó formá­jában. Kell-e még folytatnom a példázatot? Mert a műnyúl. az agár és a bookie esete nyilvánvalóan az. Nem őróluk van szó. hanem végülis a szuperragasz­tóról. Arról a csodaszerről, mely hi­vatalokat meghátrálásra kényszerít, el­­tgm bizonyos kulcslyukakat — egyszó­val bosszuló álmaikról, melyeket az emberi lelemény színez széppé, hogy a tisztességtelenséget büntesse. Én a szuperragasztó híve leszek most már mindhalálig. Ungvári Tamás UsNE Reggel Szöveg nélkül Memória Megszokás Bele kell jönni Berki Imre rajzai

Next

/
Oldalképek
Tartalom