Szolnok Megyei Néplap, 1980. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-07 / 210. szám
1980. szeptember 7. SZOLNOK MEGYEi NÉPLAP 9 A parton állt és nézte a dühöngő, vergődő víztömeget, a fehér tajtékkal vicsorgó zöld hullámzást, a tengert. A nap erősen a szemébe tűzött, kezében szorongatta napszemüvegét, egy mozdulat kellett volna, hogy fölrakja. De csak állt és nézett mereven előre, a homályos messzeségbe. Valami türelmetlen várakozás ugrált a torkában. — Régóta itt vagy? — lépett mellé Béla, és átölelte vállát. Kamilla lehajtotta a fejét, szótlanul tűrte az ölelést. Vibrált benne a gondolat, hogy lerázza magáról Béla kezét, futásnak ered, és szalad, szalad, ror han napokon keresztül /elfúló lélegzettel, remegő szájjal sírva ... és ... és .. j — Régen itt vagy? — ismételte meg Béla a kérdést. Szaladni, rohanni, érezni, hogy vagyok, élek — gondolta Kamilla — sírni... és... jaj! Ügy összeszaladt öklében áz erő, hogy kiáltani kellett. — Igen! — vágta férje arcába. Béla nem lepődött meg az indulatos válaszon, egész délelőtt veszekedtek a kempingben. Kamilla a sátor felállításánál segített, de ügyetlen volt, Béla mindig rákiabált, végül odavetette neki: — Inkább menj le a tengerpartra! Nem kell a segítséged ! Kamilla gyerekeskék szeme ijedten megrebbent, rugalmas arcán megjelent egy tétova gödröcske, mintha sírni akarna. Meghatóan szép volt így, kedves és törékeny. De Béla gyakorlati ember volt, szigorú józan és teljesen alkalmatlan a szép befogadására. Nem a félénkséget látta az asszonyban, ellenségesnek tartotta őt, aki megjátssza az ügyetlent, hogy ne kelljen segítenie. Dühösen ráförmedt : — Menj már, miért állsz ott? Menj. ne is lássalak! Az asszony lassan megindult a tenger felé. Nem jött a sírás, hogy könnyítsen. Keményen és határozottan összeszorította a száját. „Nem — mondta magában. — Nem csinálom tovább. Ma véée lesz.” Amikor Béla utánajött, megérezte, hogy visszavonhatatlanul gyűlöli a férfit. — Szemét vagy — mondta Béla. — Tudod, hogy szemétség, amit csináltál? Otthagyta. egyedül a munkával. — Te küldtél el! — kiabált Kamilla, nem törődött azzal, hogy a homokparton napozók felfigyelnek a szóváltásra. — Nem kellett volna eljönnöd. Kamilla most szembe for-PAULINA ÉVA: dúlt a férfival, az arcába sziszegte: — Minek nézel te engem? Elküldesz, és még én vagyok a hibás, mert eljöttem? „ — Nem úgy gondoltam ... Az asszony remegett a dühtől. — Menj el innen — mondta — Hagyj békén. A férfi a tengerre nézett, a hánykolódó hullámokra. — Lemegyek és úszom egyet. Az asszony is a tengert nézte. Senki nem merészkedett a nyugtalan vízbe, csak a parton sétáltak, napoztak az emberek. Üjra a férjére pillantott. Ha bemegy a vízbe, soha többé nem jön vissza. Ismerte Bélát, tudta, hogy szereti a feltűnőséget, meg akarja mutatni, hogy ő aztán ... Nem ez volt az első, merész . önmutogató lépése, házasságuk egy éve alatt éppúgy megszokta, mint a fölényességét, durvaságát. A férfi megindult a tenger felé. Az asszony nem mozdult utána. A napozók közül sokan odafigyeltek Bélára. Csodálkozva néztek egymásra, mit akar ez a férfi? A hullámok vadul kigördültek a partra, kődarabokat csaptak a homokba. A parton álló asszony torkát összeszorította az öröm: bement a vízbe. Nem vette észre az emberek csodálkozását, nem hallotta az idegen nyelvű megjegyzéseket, minden sejtjét gondolatát a tengerben úszó férfi töltötte meg. Teste megfeszült, egy kicsit előre hajolt, szeme valószínűtlenül tágra nyílt, a remény elhatalmasodott rajta, beköltözött az izmaiba, feszítette a száját, hogy kiáltson, hogy nevessen, újjongjon. A hullámok könnyű játékszerként dobálták a férfi testét. A parton kis csoport verődött össze, izgatottan figyelték, hogyan küzd a kegyetlen víztömeggel „Nem jön vissza — gondolta Kamilla. — Nem jöhet vissza. Semmi esélye nincs, hogy életben maradjon. Egy hullám lenyomja a mélybe, maga alá temeti és nincs tovább ...” A szája idegesen megrándult, görcsös fájást érzett a homlokában, szeretett volna letérdelni, kérni, könyörögni a tengernek, hogy ne engedje vissza. Sovány, szemüveges férfi állt meg mellette: — Látja, ezt nem szeretem, ezt a magyar virtust. — mondta. — Mire jó ez, kérem? Kijövünk ide, külföldre és nem bírunk magunkkal. • Kamilla arcán eltorzultak a szép, harmonikus vonások, nem is figyelt a szemüvegesre, megszűnt körötte a világ, nem létezett többé a kemping, a part, a nyaralók, nem létezett ő sem,, a tengerrel küzdő férfi volt az egyetlen, amit látott, az egyetlen, ami számított ebben a túlfeszített, gyűlöletes, gyönyörű pillanatban, amikor összefutott benne a gyilkos indulat, s csak ezt a három szót ismételgette: „Nem jön vissza .. J.’ A szemüveges az asszony hamuszürke arcára pillantott. — Ne tessék megijedni, kérem szépen, vissza fog jönni. —' próbálta vigasztalni. Az asszony ezt már meghallotta, rögtön szertefoszlott a kívánt halál perverz öröme, az asszony kibírhatatlanul és reménytelenül józan lett. ■— Visszajön? — fordult lassú mozdulattal a szemüveges felé. Az biztatóan rámosolygott. — Vissza. — Az asszony újra a tengerre nézett, mintha tőle várná a segítséget. Béla már kijött a vízből és büszkén lépdelt feléje. „Ne” — dörömbölt az asszony agyában. — „Nem... Térdre rogyott a homokban, teste összegörnyedt, ez nem lehet! Ez nem igaz!” ököllel ütni kezdte a földet. — Nem igaz! — kiáltotta. elugrott, futva megindult a kemping felé, sírva, elcsukló hangon mondogatta : — Nem igaz, nem igaz ... — Ezen a világon, édes öcsém, mindent kötél tart össze. Ha nem lenne kötél, az egész világ széthullanék. Hogy mennyire igaz, amit mond! Próbáljon csak meg az ember kötél nélkül meglenni! Szavain meghökkenve hallgatok, nem szól Kara Jomagol sem. Fon egy kicsit, óvatosan . hallgatózik, hogy mi történik a házban, megint fon, megint hallgatózik. Én már nem bírom tovább a csendet: _ — Mikor fejezed be a pányvát? — könnyűek magamon a kérdéssel. — Majd befejezem, ha megszületett a fiú. — Az ám! De ha a fiú sokára születik meg? — Megszületik! Háncsom meg van egy egész szekérrel, akár öt napig is fonhatok. dősebb édesanyám néhányszor előjött. Valamilyen fiatalasszony: három válljárom vizet hozott. A nap már nyugovóra hajlik. Az az aszalt barack már régen elolvadt a számban. A mag meg egyszer csak csússz, lecsusszant a gyomromba, ahol semmi más nincs: csak ez a magocska csúszkál ide-oda. Még mielőtt hazahajtották volna a csordát, ugyanaz az asszony, aki vízért ment, ennivalót hozott nekünk. Bár szárazkoszton vagyok, de elütvén éhemet, vidámabban érzem magam. Megint feltelepszem arra a tuskóra. Kara Jomagol meg újra hozzálát a háncsfonáshoz. A pányva, ha kihúzzák, már biztos felérne a mecsetünk félholdjáig. Sokat font! — És aztán miért kell neked olyan hosszú? — Itt, ebben a fészerben fogom tartani. És ha Hefeibulla tizenhét éves lesz, neki adom. — És .neki minek kell majd a pányva, ha tizenhét éves lesz? — Azt kérded, minek? Hát, ide figyelj! Szűk Bzemrései egyszerre szétfeszülnek, fény árad belőlük Ez a fény először széles arcán árad szét, aztán a pányván suhan végig. Ügy tűnik, mintha nem a sárga, karikás háncspányva nyújtóznék a füvön, hanem ennek az amúgy nem szép embernek a szeméből áradó aranysárga fény kígyózna ott. Szeretném kinyújtott kézzel megérinteni, de nem merem. Félek, hogy érintésemre ellobban a misztikus fény. — Hát idefigyelj! — ismétli Kara Jomagol. A hangja most nem olyan sipító, mint még az előbb, hanem öblösen ömlik elő*melle mélyéből. azt hinné az ember, hogy énekel. Várom, hogy szem nem látta, fül nem hallotta titok táruljon föl előttem. Ö még fülel. A házból csöndön kívül más nem hallik. Hebibulla még nem adott élet jelt magáról. — Látod találkozik a föld az éggel — bök Kara Jomagol állával a végtelen felé. — Mögötte van egy magasba nyúló hegy. líráinak hívják. Annak a hegynek a legtetején van egy zúgó sötét erdő. Abban az erdőben van egy kerek tisztás, azon a tisztáson van egy kerek tó. Ezt a tavat csak hetvenen körben állva érik körül, feneke pedig nincs. Ebben a tóban nincsenek halak, és nincs semmi más élőlény, mint egy arany sörényű ezüst patájú ló, Akbuzát. Ez a ló "száguld, mint a szélvész, repül, mint a madár, a várt jövőt közelebb hozza,, a múltat visszatéríti, az emberrel emberi hangon beszél, Isten titkait ismeri. Ilyen ez a ló! Napéjíordulón éjjel egy órakor, amikor virágba borul a mogyoró, kicsurran a méz a hársvirágból, lével dúsulnak a füvek, fröcskölő sörényével átszakítva a víz sima tükrét előbukkan Akbuzát. Ilyenkor pitymallatág füvet tépdes nem tart senkitől, nem fél semmitől. Ha nagyon ügyes az ember, és nyakába tud vetni egy hetvenöles pányvát, övé lehet a ló. Erre csak egy hős dzsigit képes, olyan aki nappal látja a csillagokat, éjjel pedig fenevadakra vadászik. Minden nap egy hónapot, minden hónapban egy évet fog nőni az én fiiam. És amikor tizenhét éves lesz, vállára veti a hetvenöles pányvát és elindul a táltos paripáért. Isten kegyelméből ez így is lesz! lök, és magamban irigykedem. Nem is rosszul indulnak ennek a Hebibulláriak a dolgai! Még meg sem született, és a zúgó, sötét erdőben a kerek tó partján már füvet tépdesve legel Akbuzát, és őt várja, sőt a ló nyakára való pányva is meg van már fonva. Aranyosan csillog a lenyugvó nap fényében, hogy pontosan tizenhét év múlva rátekeredjék a táltos nyakára. És a most születendő Hebibulla egyszerre csak megjelenik előttem: .aranyhajú. ezüstkörmű hős. Lám, őt várjuk mi most! Befejezvén történetét, Kara Jomagolnak mintha kedvét szegték volna. Reménykedve pislantott a ház irányába, és újra a pányvához látott. Leszállt az alkonyat. Ahogy kisimul a víztükör, úgy dermedt meg a kékség. Gondolataim újra annak a tónak a partjain cserkésztek. De most nem ez a még meg sem született Hebibulla, hanem én magam ülök a tóparton, kezemben pányvával. Most előbukkan a vízből a ló szép feje. Lám, feljött!, felbukkant, rázza sörényét, és zengő hangon horkant. — Megszületett! — Kara Jomagol még meg is hajol egy kissé. — Megszületett! Megszületett a fiam! Már majdnem hanyatt homlok a házba rohant, de visszahőkölt, és megfordult, Odafutott a fészerhez és serényen fonni kezdett. Szemmel nem is lehetet követni a kezét. Úgy illik, hogy amíg a bábaasszony meg nem érkezik az örömhírrel, ő várjon türelmesen. De látszik, hogy már alig bírja, hogy megfeledkezik magáról! Én lábamat lógatva, nyugodtan ülök a tuskón. Mi haszna a kapkodásnak? Ha kijönnek, majd hírül adják. De miért nem jön az idősebb édesanyám ? Énbelém is oeléiri mar az aggodalom. Jómagái riadt szeme elővillan a szemhéja alól. Abbahagyja a munkát. Sóhajt. A gyönyörű tisztás, a tó, partján Akbuzát, a táltos paripa, mind eltűntek valahol az alkonyaiban. Félek a ház felé nézni: mindjárt feltárul az ajtó, és szörnyű hír röppen ki. Ez persze lehetetlen, hisz az én idősebb édesanyám van ott. » Az előbbinél még hangosabb, még zengőbb kiáltás tört ki a házból. Kara Jomagol összerezzent. Ereimen vavalami melegség futott végig. Nem, nem arra született ez a hang, hogy rögtön utána örökre elhallgasson. Majd eljön az az idő is, amikor verőfényes hajnalon fekszem egy tölgyfa alatt, és a mezőt valaki halál előtti búcsúkiáltása tölti be, amely nyomán eszembe jut és szíven üt ez a kiáltás is, és sok tucat más kiáltás is. — Örömhír, Jomagol — szól a tornácon megjelent, és ott mozdulatlanul álló idősebb édesanyám. — Mi lett? — ront fel a tornácra, és térdepel le idősebb édesanyám előtt Kara Jomagol. — Két fiú! — Két fiú?! Egyszerre kettő?! És a másodikat hogy hívják? — Ej, "te oktondi! Hát kettő jobb, mint az egy. A névén nem múlik, majd te magad választasz neki. gén, igen, jobb, jobb a kettő... Nevet majd találunk neki, Allah segítségével ! — ott rögtön a bábaasszony előtt térdepelve elmondta a hálaadó fohászt. — A jó hírért, édesanyám, neked e®v bárányt. Nem, két bárányt. Allah Akbar! — Meghibbantál?! Igaza van a közmondásnak": „Sovány lónak nagy az étvágva”. Egy bárány bőségesen elég! Torma József fordítása Irodalmi mellékletünkben Bácskai Bertalan linómetszeteit közöljük.
